KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Kovács András Bálint: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Szilágyi Ákos: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Balassa Péter: Zöngétlen tombolás Werckmeister harmóniák
• Hirsch Tibor: Prufrock úr szerelmes éneke Utolsó vacsora az Arabs Szürkéhez
• Bori Erzsébet: A gólya hozta Beszélgetés Gyarmathy Líviával
CYBERVILÁG
• Herpai Gergely: Interaktív hullámok A digitális kultúra két arca
• Zachar Balázs: Fordulat-szám Beszélgetés a digitális forradalomról
• Kriston László: A sz@b@dság pill@n@t@ Paradigmaváltás Hollywoodban – 1. rész
• N. N.: Internet-oldalak

• Szilágyi Ákos: Happykalipszis Brazil és más végtörténetek
SOROZATGYILKOSOK
• Hungler Tímea: Szép a rút Sorozatgyilkos-filmek
• Varró Attila: Amerikai pszeudo Amerikai psycho
KRITIKA
• Galambos Attila: Dalolva a vérpadra Táncos a sötétben
• Varga Balázs: Lelki szemek Vakvagányok
• Békés Pál: Arany országút csillogó gyémántporán Meseautó
KÖNYV
• Kelecsényi László: Úrilány identitást keres Perczel Zita: A Meseautó magányos utasa
LÁTTUK MÉG
• Csont András: Sade márki játékai
• Takács Ferenc: Titus
• Köves Gábor: A sebezhetetlen
• Pápai Zsolt: A vörös bolygó
• Mátyás Péter: Számkivetett
• Vidovszky György: Ősz New Yorkban
• Strausz László: A harc mestere
• Kézai Krisztina: Hullahegyek, fenegyerek
• Hungler Tímea: Hangyák a gatyában
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Bridget Jones tévéje

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A hazugsággyáros

Vaskó Péter

 

A társasági illemkódex szerint, ha az állófogadáson leejtünk egy darab vajat, feltűnés nélkül cipőnk orrával lassú körkörös mozdulatokkal paszírozzuk azt bele a házigazda szőnyegébe, eltüntve így kétbalkezes ügyetlenségünk nyomát. Na, a A hazugsággyáros pont egy ilyen film. Nem kis botrány keveredett ugyanis abból, hogy a közelmúltban több neves amerikai lapnál is kiborult a bili plagizálás, álhírek és álriportok miatt. 1981-ben a Washington Post dőlt meg Janet Cooke nevű alanyi valóságszabójával, majd nemrég éppen a Postot leleplező New York Times bukott akkorát, mint Rottenbiller, amikor kiderült, hogy szépreményű ifjú zsurnalisztájuk Jayson Blair 30-nál is több cikkében élt a plágium, a hamisítás vagy a szépírói fantázia eszközeivel. Ahelyett, hogy a csúnya és koszos külvilágban koptatta volna magát, otthon a laptoppal farkasszemet nézve gyártotta az izgalmas riportokat. Erre a botrányra ráülve igyekszik lavírozni a A hazugsággyáros is, alapjául egy másik igaz történetet választva: a huszonéves Stephen Glass karrierlendülettől és kifejezési vágytól hajtott kamugyáros újságírói ámokfutását a The New Republic című patinás lap hasábjain 1995 és ’98 között.

Az újságíró-film olyan kedves Hollywoodnak, mint zsiráfnak a sósperec: mindhalálig oknyomozás, szólásszabadság, szabad sajtó, tágra nyílt társadalom, Watergate és Pulitzer-olimpia. Ezt a mítoszt a ’90-es évek szépírói munkásságot folytató publicistái és az iraki háború és megszállás körül zajló médiaőrület rendesen áttolta a tökgyalun. Az „infotainment”, a szórakoztató újságírás újdondászai és legújabb jövőfokozatai szerint az info- előtag csak zavaró mellékkörülmény, a népnek cirkusz kell, a valóság meg úgyis elvan magával.

Minden adott egy ütős filmhez, de ilyen jó témából ilyen poshadtul langyos mozit már régen láttam. A filmben van egy kis szemüveges, sunyi csóka (Hayden Christensen), aki hazudik. Nem túl érdekesen, nem túl érdekes dolgokról, pityizáló ifjú republikánusokról, multihoz szerződő kamasz hackerről. Főnöke gyanút fog, de a nyomifejű kis prücsök bepróbálkozik hamis telefonokkal és névjegyekkel. A konkurens internetes lap is megsejti, hogy amikor úr ír, akkor hazudik. És hosszan és laposan, mint egy elütött vízisikló, kiderül, hogy tényleg, hazudik biza, nem csak a képéről látszik.

Hát így kell belepaszírozni az aktuális médiabotrányt észrevétlenül a háziasszony perzsaszőnyegébe: pimf kis folt, meg se látszik. Szóval, aki a zsurnál-témában jót akar nézni, az inkább kölcsönözze ki Az elnök embereit!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/09 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1807