KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Kovács András Bálint: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Szilágyi Ákos: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Balassa Péter: Zöngétlen tombolás Werckmeister harmóniák
• Hirsch Tibor: Prufrock úr szerelmes éneke Utolsó vacsora az Arabs Szürkéhez
• Bori Erzsébet: A gólya hozta Beszélgetés Gyarmathy Líviával
CYBERVILÁG
• Herpai Gergely: Interaktív hullámok A digitális kultúra két arca
• Zachar Balázs: Fordulat-szám Beszélgetés a digitális forradalomról
• Kriston László: A sz@b@dság pill@n@t@ Paradigmaváltás Hollywoodban – 1. rész
• N. N.: Internet-oldalak

• Szilágyi Ákos: Happykalipszis Brazil és más végtörténetek
SOROZATGYILKOSOK
• Hungler Tímea: Szép a rút Sorozatgyilkos-filmek
• Varró Attila: Amerikai pszeudo Amerikai psycho
KRITIKA
• Galambos Attila: Dalolva a vérpadra Táncos a sötétben
• Varga Balázs: Lelki szemek Vakvagányok
• Békés Pál: Arany országút csillogó gyémántporán Meseautó
KÖNYV
• Kelecsényi László: Úrilány identitást keres Perczel Zita: A Meseautó magányos utasa
LÁTTUK MÉG
• Csont András: Sade márki játékai
• Takács Ferenc: Titus
• Köves Gábor: A sebezhetetlen
• Pápai Zsolt: A vörös bolygó
• Mátyás Péter: Számkivetett
• Vidovszky György: Ősz New Yorkban
• Strausz László: A harc mestere
• Kézai Krisztina: Hullahegyek, fenegyerek
• Hungler Tímea: Hangyák a gatyában
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Bridget Jones tévéje

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vita

Ne féljünk a társadalmasítástól!

Varga Csaba

 

A be nem vált remények okozta csalódástól félt engem s a hozzám hasonlókat Kálmán András és Nagypál Endre, ám, ha egymás megóvásáról van szó, én meg szeretném őket s a velük együtt tanakodókat arra ösztönözni, hogy ne féljenek a televízió hatékony társadalmasításától. Mindenesetre jellemző a nyolcvanas évekre, elég sokan arra a közös álláspontra jutottak, hogy a hatékony társadalmasítás, demokratizálás megkerülhetetlen, ám a látszólag közös lobogó alatt a vélemények ugyanúgy megoszlanak, mint eddig.

Vitapartnereim egyfelől kijelentik, hogy a Magyar Televízión nem kérhetjük számon, hogy eddig elsősorban hatalmi eszköz volt, s nem csinált például kisközösségi műsorokat, másfelől ők is tudják, hogy a hazai televíziózásnak szüksége van a tömegkommunikációs reformra, többek között az új műsorkészítési és terjesztési lehetőségekre, amelyeket a Magyar Televízió már részben megkapott vagy előbb-utóbb megkaphat. Azaz a Magyar Televízió eddig felelősség nélkül volt, most azonban felelős lehet. Nem tehet róla, hogy korábban nem születtek decentralizáltabb elképzelések, újabban viszont, valamennyire tehet róla, hogy decentralizáltabb elképzelések s tömegkommunikációs gyakorlatok jöjjenek létre. Nem bánom: legyen így! Csak legyen. S egyelőre nem bolygatom azt a kérdést, hogy miért csak az idevágó központi politikai döntéstől számítják a felelősség vállalását. Ők mondták, tehát tudomásul veszem, mint egy újabb kollektív beismerést, hogy a Magyar Televízió eddig csak szolgaian engedelmeskedett az úgynevezett társadalmi és technikai adottságoknak. De miből gondolják, hogy ezentúl másképpen lesz? Bíznak-e ebben egyáltalán?

Én sem azt állítottam, hogy a nagy csatornaszám jelenti a kábeltelevíziózás lényegét, bár Kálmán András és Nagypál Endre is elismeri, hogy a csatornaszám növelése indokolt. Akkor miről vitatkozunk? Legfeljebb arról lehet, hogy mikortól, hány csatornával többet szeretnénk. Azt sem állítottam, hogy csak a csatornahiány okozza az információs alultápláltságot, ám azt könnyű belátni, hogy a kommunikációs tartalmak radikális javítása elképzelhetetlen a csatornaszám növelése nélkül. Ebben nem látok hát különösebb nézeteltérést, feltéve, ha nem azért beszélünk a csatornaszám bővítésének másodrendűségéről, mert bizonyos hatalmi-politikai érdekek miatt – vagy egyszerűen azért, mert a televízió nem kap rá pénzt – minél későbbre kívánjuk halasztani a mindenképpen szükséges csatornaszám-javítást.

Egyértelműen abban térnek el nézeteink, hogy másképpen ítéljük meg az interaktív – nem manipulatív – kábeltelevíziózás politikai és technikai lehetőségeit. Vitapartnereim szerint a lehetőleg közel egyenrangúságot kínáló interaktív, demokratikus televíziózás „jórészt ábránd”. Tehát nem teljesen ábránd. Van ennek ugyan számos technikai problémája, mondják, de ezek előbb-utóbb megoldhatók – akkor miért téves az én nézetem? Szerintük azért, mert vannak kommunikációelméleti és politológiai kérdőjelek – mily gyönyörű fogalmazás! Bár azt nem értem, hogy mi ebben a kommunikációelméleti kérdőjel, hiszen, remélem, nehézség nélkül el tudják ők is képzelni, akár elméletileg is, hogy létezhet egyenrangú interaktivitás a tömegkommunikációban. Azt persze értem, hogy a hatalmi érdekek helyett miért írnak politológiai kérdőjeleket, de ezt talán túlzás feltételezni, hogy a mai kényszerű s látszólag kényszerű hatalmi elvárások öt-tíz-húsz év múlva is ugyanilyenek lesznek. Szerintem – ha tetszik: kommunikációelméletileg – elképzelhető olyan jövő, ahol mindenképpen mások, ügyünk szempontjából kedvezőbbek lesznek a „politológiai problémák”.

A jelenlegi helyzetet tehát ne exportáljuk a jövőbe, és a jövőt ne a mai feltételek szerint tervezzük meg. Én egyáltalán nem félek attól a következő évtizedekben – a tömegkommunikációs reform megindulása után –, hogy ki határozza majd meg, miről szavazzunk. Nem olyan nagy gond az, hogy miről és hogyan döntsünk az interaktív televízióval. Természetesen lesz egy vagy – remélem – több irányító központ, de ez nem olyan rendszer lesz, mint a mai túlcentralizált, monopolizált központosítás. S ezek a demokratikusabb központok feltehetően nem csak a központi hatalmi érdekek szerint működnek majd. Elméletileg és gyakorlatilag kidolgozható az új társadalomirányítás, s ezen belül a kommunikációirányítás demokratikus – változatlanul szocialista – alternatívája. Erről Reformvár című könyvünkben részletesen írunk.

Indokolatlanul ne féltsük egymást – de ne is féljünk. Magam még abban is bizakodom, hogy a két vitapartneremmel és másokkal szövetségre lépünk a történelmileg halaszthatatlan tömegkommunikációs reform érdekében, feltéve, ha nem azon töprengünk és riadozunk, hogy mit és miért nem lehet, hanem arra törekszünk, nem elfelejtve a nehézségeket, amit úgyis meg kell tenni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/10 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6311