KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Kovács András Bálint: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Szilágyi Ákos: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Balassa Péter: Zöngétlen tombolás Werckmeister harmóniák
• Hirsch Tibor: Prufrock úr szerelmes éneke Utolsó vacsora az Arabs Szürkéhez
• Bori Erzsébet: A gólya hozta Beszélgetés Gyarmathy Líviával
CYBERVILÁG
• Herpai Gergely: Interaktív hullámok A digitális kultúra két arca
• Zachar Balázs: Fordulat-szám Beszélgetés a digitális forradalomról
• Kriston László: A sz@b@dság pill@n@t@ Paradigmaváltás Hollywoodban – 1. rész
• N. N.: Internet-oldalak

• Szilágyi Ákos: Happykalipszis Brazil és más végtörténetek
SOROZATGYILKOSOK
• Hungler Tímea: Szép a rút Sorozatgyilkos-filmek
• Varró Attila: Amerikai pszeudo Amerikai psycho
KRITIKA
• Galambos Attila: Dalolva a vérpadra Táncos a sötétben
• Varga Balázs: Lelki szemek Vakvagányok
• Békés Pál: Arany országút csillogó gyémántporán Meseautó
KÖNYV
• Kelecsényi László: Úrilány identitást keres Perczel Zita: A Meseautó magányos utasa
LÁTTUK MÉG
• Csont András: Sade márki játékai
• Takács Ferenc: Titus
• Köves Gábor: A sebezhetetlen
• Pápai Zsolt: A vörös bolygó
• Mátyás Péter: Számkivetett
• Vidovszky György: Ősz New Yorkban
• Strausz László: A harc mestere
• Kézai Krisztina: Hullahegyek, fenegyerek
• Hungler Tímea: Hangyák a gatyában
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Bridget Jones tévéje

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Dögkeselyű

Budapesti ragadozók

Báron György

 

Magyar krimi? Abszurd szóösszetétel, akár a magyar gyapot vagy a magyar citrom. A meggyökereztetésére tett kísérletek eddig jobbára silány, férges termést hoztak. Furcsa is persze a „magyar krimi”. Képzeljük el. A Klauzál utcában játszódik – mondjuk –, a tettest Szabó Kázmérnak hívják, a nyomozást Kovács József őrnagy vezeti, beosztottja Tóth 12. hadnagy. Zsiguli üldöz a Nagykörúton egy Trabantot. Hát... ebből csak amolyan Kék fény-sztori kerekedik ki. De igazi krimi, amilyet Chandler, Simenon írt – aligha. Bűnbanda, luxusjacht, életveszélyes autósüldözések, aranyszívű utcalányok és mindenre elszánt bérgyilkosok? Kis ország, kis bűnügyek, kis fantázia. Nálunk a postarablókhoz szemüveges könyvelők hozzávágják a hamutartót. Az igazi nagy bűntények pedig – gyanítom – egész másutt történnek. Párnázott ajtók mögött, aktahalmok fedezetében. Csoda-e, hogy a MAFILM Kojak- és Piedone-licencet importál? Igaz, a keményöklű nyomozók – még ha a Ferihegyen landolnak is – nem Magyarországra érkeznek, hanem egy sosemvolt országba, ahol a magyar nevű honpolgárok luxushotelokban laknak, Mercedesen és Volvón gördülnek, jachtjuk siklik a Balatonon, whiskyt isznak, és hosszú amerikai cigarettákat szívnak. A hőshöz a környezetet is importáljuk. Satnya hibrid terem így: harmadrangú külhoni krimi silány utánzata, mely az átplántálással még kevés hitelét és eredetiségét is elveszíti.

Magvar krimi? Csoda-e, hogy hallatán még a legádázabb mozi- és krimirajongók is fáradtan legyintenek?

A feladat aligha megoldható. Annál nagyobb András Ferenc érdeme, aki elkészítette hosszú évek óta az első jó magyar bűnügyi filmet, a Dögkeselyűt. (Már a cím is jó, ráadásul köze van a történethez.) A film alapjául szolgáló Munkácsi Miklós-kisregény aligha tartozik a fiatal magyar próza korszakos teljesítményei közé, de: elsőrangú, profi forgatókönyv. Filmes technikával íródott: rövid, frappáns párbeszédek, kevés leírás, gyors vágásokkal tagolt, fordulatos cselekmény. Munkácsi nem elemez és nem bíbelődik lélekrajzzal: behaviorista modorban, tárgyszerűen rögzíti a történéseket. Kevés jobb forgatókönyvet olvastam az utóbbi években, mint e kisregényt. Mintha eleve azért íródott volna, hogy film váljék belőle. Egy magyar krimi.

Mert a Dögkeselyű – a fentiek fényében érthető, miért ritka öröm ez – Magyarországon játszódik. Lerobbant, körfolyosós házak, paneldoboz-lakások, procc budai luxusvillák, néhány száz forintos kölcsönök és egy tízezer forintos lopás adnak összetéveszthetetlenül hazai ízt a történetnek. Van benne atlétatrikós kispolgár, aki óránként kinéz az ablakon az utcán álló féltett Zsigulijára, ostoba munkahelyi főnök, precíz rendőrtiszt és kék-fehér rendőrzsiguli – s mégis, az egész csöppet sem kisszerű vagy unalmas, hanem feszült és izgalmas, akár valamely tengerentúli bűnügyi történet.

A Dögkeselyűben nincs szó kábítószerről, nemzetközi kémbandáról, maffiáról – csupán két öregasszonyról, aki történetünk taxisofőr hősétől ellop tízezer forintot. Nem egetverő summa – Kojak rögtön átpasszolná az ügyet valamely kezdő beosztottjának –; egy összeg nagysága azonban, tudjuk, viszonylagos: attól függ, kinek mennyit jelent. Elvált, tartásdíjat fizető adósságokkal küszködő taxisofőrünk költségvetésében befoltozhatatlan hiány e tízezer eltűnése. Elindul hát, hogy visszaszerezze, és igazságot tegyen. S lassanként fontosabb lesz a pénznél az igazságtevés: Részvét Mici és bűntársa megbüntetése, mindazoknak a nevében, akiket – hősünkhöz hasonlóan – e két öregasszony talán az utolsó fillérjeitől szabadított meg. A cél tehát: az igazság, s ezért a megemelt tétért már nem aránytalanok a hősünk igénybevette eszközök: félmilliós zsarolás, emberrablás, gyilkossági fenyegetés, autós hajsza s végül a filmzáró öngyilkosság. A sztori felszínesen azokkal a népszerű amerikai mozifilmekkel mutat rokonságot, melyekben a civil „magányos hős” – többnyire Charles Bronson – a saját szakállára nekiáll rendet teremteni és igazságot osztani. A Dögkeselyűben persze szó sincs afféle mosolygós hőstörténetről, melyben a rossz megnyugtatóan meglakol, a jó pedig elnyeri jutalmát. Ez a történet arról – is – szól, hogy aki jól szervezett világunkban maga áll oda igazságot tenni, szükségképpen bűnözővé válik. Az autólopás, emberrablás, zsarolás – még ha méltányoljuk is az indokait – olyan tragikus vétségek, melyekért büntetés jár, s alighanem nagyobb, mint azé a bűné, melyet megtorolni próbált. A nézői rokonszenv nem áll egyértelműen egyik vagy másik oldalon – az igazságot nem egyetlen hős hordozza, mint a mozifilmeken. A bűnös lelepleződik, de bűnössé váló áldozata is meglakol. A vég csöppet sem diadalmas. Győz az igazság, ez azonban szükségképpen keserű szájízt, ellentmondásos érzéseket hagy a nézőben. A hiteles környezetrajz mellett ez a duplafenekű megoldás az, ami realista bűnügyi történetté avatja a Dögkeselyűt a szónak abban az értelmében, ahogy Hammett, Chandler könyvei is keserű, pátoszmentes realizmusukkal emelkednek a műfaj tucatdarabjai fölé. Ez a fajta realizmus, a történet száraz illúziótlansága nem afféle ráaggatott, kívülről bevitt „mondanivaló”, hanem magából a történetből, a helyzetekből, a figurákból, a film elbeszélési módjából fakad.

András Ferenc higgadt filmkészítői behaviorizmusa szerencsésen ellenpontozza, mintegy földközelbe hozza a történet implikálta krimisémát. A Dögkeselyűben akárcsak Hammett vagy Chandler klasszikus bűnügyi regényeiben – a hiteles környezetrajz, a történet elmondásának módja fontosabb, mint maga az – egyébként nem elhanyagolható – bűnügyi sztori. E dokumentáris elbeszélői hitelesség nem csökkenti a bűnügyi történet izgalmát, a rejtvényfejtés-nyomozás szükséges idegborzoló feszültségét – csak éppen súlyt és mélységet ad neki. Van itt minden, amit a hasonló krimikben megszoktunk: emberrablás, zsarolás, titokzatos névcsere, fergeteges autóshajsza; s mégis, milyen összetéveszthetetlenül magyar, sőt budapesti ez az egész.

András Ferenc ügyesen fokozza a ritmust a kezdeti kisstílű tolvajlástól a végső nagy hajszáig és a tragikus fináléig. A tempó a krimikben alapkérdés, s a rendező csak nagy néha marasztalható el abban, hogy egy-egy beállítást a szükségesnél hosszabban kitart, hogy a vágás nem elég gyors és zökkenőmentes. Ragályi Elemér, akinek képei újabban gyakran fulladnak öncélú virtuozitásba, ezúttal példásan alkalmazkodik az elbeszélés szikárabb, dokumentárisabb modorához – bizonyságot téve nemcsak vitathatatlan operatőri képességeiről, hanem sokoldalúságáról is. A mű realizmusát erősíti a feltűnően jó és egységes színészi játék, amelynek, szerencsére, semmi köze a tucatkrimik színészi patetizmusához és teatralitásaihoz. Filmgyártásunk veszélyesen túlfoglalkoztatott színésze, Cserhalmi György kedvére való figurára lelt a szűkszavú, fanyar, határozott taxisofőrben, aki életében először következetesen végigvisz valamit, s ez a következetesség – akármilyen kis ügyről van is szó – az életébe kerül. Az a szenvtelenség, amellyel kálváriáját végigjárja, egybecseng a film száraz stílusával, s nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a néző hiába keresi jó és rossz, bűn és erény, rokonszenv és ellenszenv ismerős kapaszkodóit. A regényben két szálon futott a történet: hősünk magánnyomozásával párhuzamosan egy rokonszenves és logikus rendőrtiszt „hivatali” nyomozását is végigizgulhattuk. A filmben – ez a könyvhöz képest a legjelentősebb dramaturgiai változtatás – a középpontba a taxisofőr került. Ez egységesebbé, követhetőbbé tette a történetet, s a magyar krimik szokásos kincstári-rendőri optimizmusát is letompította. A film szikárabb, keserűbb lett, mint a regény. A rendőri vonal kikapcsolása okozza a film egyetlen dramaturgiai zökkenését is: a nyomozást vezető rendőrtiszt filmvégi „megvilágosodása” váratlan és indokolatlan; a néző csak találgathat, mitől álltak egyszeriben össze az addig összekuszált mozaikkockák. A cselekmény akkorra azonban – szerencsére – már olyannyira felgyorsult, hogy nincs idő töprengeni: a kételyt feledteti az izgalom.

András Ferenc a groteszk „csehes” hangvételű Veri az ördög a feleségét után most egy feszült, kemény realista krimit tett le az asztalra. Filmgyártásunkban a jó krimi üdvözlendő hiánycikk. De legalább ennyire üdvözlendő e rendezői sokoldalúság, ami szintén ritka dolog egyéb erényekben gazdag filmművészetünkben.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/08 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6993