KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Kovács András Bálint: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Szilágyi Ákos: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Balassa Péter: Zöngétlen tombolás Werckmeister harmóniák
• Hirsch Tibor: Prufrock úr szerelmes éneke Utolsó vacsora az Arabs Szürkéhez
• Bori Erzsébet: A gólya hozta Beszélgetés Gyarmathy Líviával
CYBERVILÁG
• Herpai Gergely: Interaktív hullámok A digitális kultúra két arca
• Zachar Balázs: Fordulat-szám Beszélgetés a digitális forradalomról
• Kriston László: A sz@b@dság pill@n@t@ Paradigmaváltás Hollywoodban – 1. rész
• N. N.: Internet-oldalak

• Szilágyi Ákos: Happykalipszis Brazil és más végtörténetek
SOROZATGYILKOSOK
• Hungler Tímea: Szép a rút Sorozatgyilkos-filmek
• Varró Attila: Amerikai pszeudo Amerikai psycho
KRITIKA
• Galambos Attila: Dalolva a vérpadra Táncos a sötétben
• Varga Balázs: Lelki szemek Vakvagányok
• Békés Pál: Arany országút csillogó gyémántporán Meseautó
KÖNYV
• Kelecsényi László: Úrilány identitást keres Perczel Zita: A Meseautó magányos utasa
LÁTTUK MÉG
• Csont András: Sade márki játékai
• Takács Ferenc: Titus
• Köves Gábor: A sebezhetetlen
• Pápai Zsolt: A vörös bolygó
• Mátyás Péter: Számkivetett
• Vidovszky György: Ősz New Yorkban
• Strausz László: A harc mestere
• Kézai Krisztina: Hullahegyek, fenegyerek
• Hungler Tímea: Hangyák a gatyában
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Bridget Jones tévéje

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Kalifornia királya

Pápai Zsolt

King of California – amerikai-mexikói, 2007. Rendezte és írta: Mike Cahill. Kép: Jim Whitaker. Zene: David Robbins. Szereplők: Michael Douglas (Charlie), Evan Rachel Wood (Miranda), Greg Davis Jr. (Joseph), Gerald Emerick (Sheriff). Gyártó: Millennium Films / Lone Star Film Group / Emmett/Furla Films. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 96 perc.

 

Cirka egy-másfél évtizede lépett színre az a Hollywooddal flörtölő, magát mégis öntudatosan függetlennek valló amerikai rendezőgeneráció, amelynek Wes Anderson és Alexander Payne a vezéregyéniségei. Ez a hol művészi, hol művészies, hol pedig művészieskedő filmekben gondolkodó társaság, ha revelatív pillanatokat nem is, kellemes perceket már szerzett a nézőnek, elég csak olyan opusokra gondolni, mint a Petárda, az Okostojás vagy a Schmidt története. Mike Cahill ennek a csapatnak a tagja, Payne osztálytársaként végzett a UCLA-en, és hozzá hasonlóan a diszkréten művészi közelítésmódra esküszik, legalábbis debütáló – forgatókönyvíróként is jegyzett – munkája ezt jelzi.

A Kalifornia királya első látásra úgy fest, mintha A nemzet aranya című közelmúltbéli mainstream-darab filléres kistestvére lenne, a gyökerei azonban valahol a Száll a kakukk fészkére című klasszikusnál keresendőek, nyilván nem véletlenül: annak a filmnek a producere, ennek a főszereplője volt Michael Douglas. Forman munkáját nem csupán a középpontban álló rokonszenves mániákus figura és a történet abszurdba hajló tálalása idézi, hanem a kísérőzene egyik főmotívuma is, azonban – tegyük hozzá rögtön – a párhuzamok itt véget is érnek. A Kalifornia királya szerethető, de erőtlen film, elsősorban azért, mert a sztorijában nincs kilencven percnyi érdekesség. A pszichiátriáról két év után kincskeresői indulatokkal telten szabadult apa és kamaszlánya kapcsolatát hol komolykodóbb, hol ironikusabb tónusban bemutató mozi ugyan bővelkedik remek részletmegoldásokban – kedvesen szellemes például a zárókép, továbbá akadnak jól elhelyezett poénok is –, de számos epizódja erősen funkciótlan. Ezek az epizódok nemhogy a cselekményt nem építik, de a főszereplők kapcsolatát sem árnyalják, bármennyire is sokat dolgozik ezen a Prospero és Don Quijote kései leszármazottját adó Douglas és a Tizenháromból megismert Evan Rachel Wood.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/01 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9227