KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 32., Millenniumi Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Gengszterek és angyalok Játékfilmek
• Bikácsy Gergely: Kamasz Budától kamasz-Debrecenig Elsőfilmesek
• Stőhr Lóránt: Még csak húsz százalékon égünk Beszélgetés Hajdu Szabolccsal, Mundruczó Kornéllal és Török Ferenccel
• Muhi Klára: Kézigránát, levélbomba, szelíd Apokalipszis Kisjátékfilmek
• Ormos Mária: Hű filmemlékezet Dokumentumfilmek
• Gelencsér Gábor: Költött valóság A dokumentarista módszer

• Forgách András: Túl közel a távolsághoz Szerelemre hangolva
• Turcsányi Sándor: Mozi a téren Cseh hullámok
• Dániel Ferenc: Švejkelés Rudolf Hrušínský-sorozat
• Bori Erzsébet: Hátranézet Új orosz filmek
• Trosin Alekszandr: Galivúd Orosz filmtörvény
• Schubert Gusztáv: A detektívek bűne Rekviem a film noirért
MÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Digitális felforgatás Média-stratégiák és a harmadik út

• Takács Ferenc: Angol dada Monty Python Repülő Cirkusza
KRITIKA
• Varga Balázs: Rend nélkül Anarchisták
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Harry csak jót akar
• Varró Attila: Ó, testvér, merre visz utad?
• Ádám Péter: Csokoládé
• Korcsog Balázs: Taxi 2
• Csont András: Fedezd fel Forrestert!
• Elek Kálmán: Sátánka
• Köves Gábor: Túszharc
• Harmat György: Férfibecsület
• Kézai Krisztina: Majdnem híres
• de Châtel Andrea: Mi kell a nőnek?
• Hungler Tímea: Bagger Vance legendája
• Tamás Amaryllis: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Riki-tiki tévé

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Posta

Hozzászólás egy kritikához

Bese Károly

 

Tisztelt Szerkesztőség!

 

A Filmvilág 84/7. számában megjelent Hejhó? című kritikához szeretnék hozzászólni. Megvallom, a felháborodás fogatott velem tollat – a filmművészet, a mozi nagy barátja vagyok, s állandó olvasója folyóiratuknak. Ahhoz, hogy hozzászóljak, kellett Szemadám György „méltatása” a Hófehér című filmről. Ami felháborított, az a nyegle pocskondiázás, amiben Nepp József alkotása részesült. A kritikusnak – meggyőződésem – műpártinak kell lennie, türelemmel viseltetnie az alkotások iránt. A néző kikelhet magából, otthagyhatja az előadást – de az ítész nem. Úgy éreztem a cikk olvasásakor, hogy írója abból indult ki: nem tetszett neki a film, ez elragadta Őt, s a végeredmény egy olyan „kritika”, amit az ember elfogad a mellette ülő nézőtől, a laikustól, de nem egy szakmai bírálótól. Nyoma sincs felépített elemzésnek. A cikk írója a poénok értékén, eredetiségén akad fenn, túl ismerősek neki – egyébként a nézők (telt ház) s jómagam is jól szórakoztunk. Magamról szólva: humor vonatkozásában Buñuel, Woody Allen emlőin nevelkedtem – persze most csak a filmművészetet tekintve. Örömmel konstatáltam: végre egy üde, nem helyzetkomikumokra, viccekre, úgynevezett „olcsó” vígjátéki fogásokra épülő film – ami történetesen rajzfilm. Persze, inkább felnőtteknek szól, illetve ők élvezhetik teljességében. Szemadám György töpreng azon, hogy „mi lenne ez a film”. Egy rajzfilm, ami szórakoztat, nevettet – lehet modell, parafrázis, karikatúra – a lényeg, hogy maradandó nyomot hagyjon a filmművészetben, tehát egyéni, nem öncélú, a sikert sablonos eszközökkel hajszoló mű álljon előttünk. Ez esetben nem maga a humor a cél, hanem az építkezésből sarjad ki a nevetségesség. Véleményem szerint éppen arra nem érzett rá, amit Füst Milántól idéz: a nevetségesség az értelem ingere, s nem szívünket, naivitásunkat szólaltatja meg. Ez a humor eredetére, nem pedig céljára utal. A tömegvígjátékok például hülyének nézik a közönséget: el kell hinnünk olyan dolgokat, amik kizárólag csak azt szolgálják, hogy nevessünk azokon a szituációkon, melyeken SZOKTUNK nevetni. A Hófehérben messze nem cél a humor (a közönség szórakoztatása igen), hanem elrejtett, a figurákban, a jellemekben, az ábrázolásban, a képekben, a történésben mélyen REJTEZŐ nevetségesség. Hogy mi is a nevetségesség, nagyon nehéz megfogalmazni (értelmi ferdeség, paradoxon?...)

A Hófehért sikerült filmnek tartom. Sajnálom, hogy Szemadám György nem így látta. A baj csak az: tömör véleményét – NEM TETSZETT – felduzzasztotta (elnézést) mindenféle hülyeséggel. Ugyanis a következő dolgokat kéri számon, illetve kifogásolja: 1. a szinkronhangok túlságosan passzolnak... (éppen ez a lényeg); 2. a törpék és más szereplők hasonlítanak; 3. a poénok eredete (nekem nem jutott eszembe sem a Csúfak és gonoszak, sem Dürrenmatt, sem a Lágyszívű Lancelot, sem egyéb – lehet, hogy kellett volna); 4. több (eredeti) geget egyszerűen csak ízléstelennek tart – amin ő undorodik, azon mi jót nevetünk. Talán nem sértem meg jobban, mint Ő az alkotókat, ha leírom ismerősöm reagálását a cikk olvasása után: „...nem foglalkozása, betegsége, hogy kritikus...”. Több türelmet és szeretetet kívánok a szerzőnek az alkotásokkal szemben. Mi addig újranézzük Nepp József első egészestés rajzfilmjét.

 

Tisztelettel:

Bese Károly filmbarát

Gyúró

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/10 02. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6288