KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 32., Millenniumi Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Gengszterek és angyalok Játékfilmek
• Bikácsy Gergely: Kamasz Budától kamasz-Debrecenig Elsőfilmesek
• Stőhr Lóránt: Még csak húsz százalékon égünk Beszélgetés Hajdu Szabolccsal, Mundruczó Kornéllal és Török Ferenccel
• Muhi Klára: Kézigránát, levélbomba, szelíd Apokalipszis Kisjátékfilmek
• Ormos Mária: Hű filmemlékezet Dokumentumfilmek
• Gelencsér Gábor: Költött valóság A dokumentarista módszer

• Forgách András: Túl közel a távolsághoz Szerelemre hangolva
• Turcsányi Sándor: Mozi a téren Cseh hullámok
• Dániel Ferenc: Švejkelés Rudolf Hrušínský-sorozat
• Bori Erzsébet: Hátranézet Új orosz filmek
• Trosin Alekszandr: Galivúd Orosz filmtörvény
• Schubert Gusztáv: A detektívek bűne Rekviem a film noirért
MÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Digitális felforgatás Média-stratégiák és a harmadik út

• Takács Ferenc: Angol dada Monty Python Repülő Cirkusza
KRITIKA
• Varga Balázs: Rend nélkül Anarchisták
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Harry csak jót akar
• Varró Attila: Ó, testvér, merre visz utad?
• Ádám Péter: Csokoládé
• Korcsog Balázs: Taxi 2
• Csont András: Fedezd fel Forrestert!
• Elek Kálmán: Sátánka
• Köves Gábor: Túszharc
• Harmat György: Férfibecsület
• Kézai Krisztina: Majdnem híres
• de Châtel Andrea: Mi kell a nőnek?
• Hungler Tímea: Bagger Vance legendája
• Tamás Amaryllis: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Riki-tiki tévé

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kölykök; Ötvenöt testvér

A meghökkentek

Simor András

 

Emberek jönnek-mennek. Az önkiszolgáló étterem ajtaja nyílik-csukódik. Aztán a kamera felvillant valami kartonpapírt, odavetve hever az ajtó mellett. Újra emberek jönnek-mennek. Újra nyílik-csukódik az étteremajtó. Ekkor hirtelen megmozdul a kartonpapír. Mintha eleven lény volna, feltápászkodik. Aztán váratlanul kidugja alóla a fejét egy rongyos gyerek.

Így kezdődik Ciro Durán, kolumbiai rendező dokumentumfilmje, a Kölykök. Írjunk ide néhány adatot. Kolumbiában a születéstől az iskoláskorig elhalálozott gyermekek száma 70,4%, az ország lakosságának 27,1 százaléka analfabéta, az egy kórházi ágyra jutó lakosok száma 2221, a születéskor várható élettartam 44,2 év.

Ciro Durán a bogotai utcákon élő gyerekek világát mutatja be. Olyan gyerekekét, akiket szüleik eltartani képtelenek, ezért az utcára küldik őket, szerezzék meg maguknak a reggelit, ebédet, vacsorát. Kolduljanak, ragadják ki a felnőttek kezéből a bevásárlószatyrot, játsszanak két centire a száguldó autók kerekei mellett, aludjanak a járdán. Megrendítő film a kolumbiai rendezőé. Attól megrendítő, hogy mindezt nemcsak egyszerűen ábrázolja, nem elégszik meg azzal, hogy bőséges tényanyaggal dokumentálja, milyen a bogotai utcákon tengődő gyerekek élete, hanem állást foglal, és a nézőt is állásfoglalásra kényszeríti. Nem szavakkal, nem is egyszerűen adatokkal, hanem igazi filmesként a képek igazával.

Hogyan éri ezt el? Milyen módszert alkalmaz?

Tulajdonképpen ugyanazt, amit Arthur Rimbaud alkalmazott A meghökkentekben. A kövér mosolyú Péket ők írják le, az öt kicsi, a zúzos Jézuskák, mialatt „bedörmögnek a résen s rózsás / állat-orrocskájuk a vasrács / rúdjára forr.” Ezt teszi Ciro Durán is. A bogotai utcát olyannak látjuk, amilyennek a kölykök látják, Pinocho, Tetű Luis és a többiek. A kamera a gyerekek szemmagasságából filmez, az ő szemükkel látunk éttermet, kirakatot, autót, vagy szatyrot a kézben. Így éri el Ciro Durán azt, hogy rongyos, piszkos hőseivel akkor is teljes mértékben azonosulunk, amikor épp szatyrot lopnak valami gyanútlan háziasszonytól.

A film második része a „Nagyok” világáról szól, a papírgyűjtőkről, a hulladéktelep szállítóiról, a magnókat az autókból kiszerelő nagymenőkről, a tizenéves prostituáltakról. Kár, hogy ez a rész nem éri el az első színvonalát. Éppen az a többlet hiányzik belőle, ami az első részt megrendítővé, igazzá teszi. A rendező ezúttal csak közli velünk, kit, mi kényszerít lumpen életmódra, de ennél többet nem mond. Döbbenetes képsor azért itt is akad. A férfibörtön cellasora, illetve a női börtön udvara Goya festményeire emlékeztet.

Ciro Durán filmje újabb bizonyítéka annak, milyen magas színvonalat ért el Latin-Amerikában a dokumentumfilm-gyártás. A latin-amerikai dokumentumfilmet a kubai filmesek alakították át a hatvanas években, tették egész estét betöltő, izgalmas, vitatkozó, állásfoglalásra kényszerítő filmszociológiává, illetve filmpamfletté. Santiago Álvarez filmjei – melyek közül a hazai közönség csak keveset láthatott – úttörő alkotások, kevés dokumentarista alkalmazta nála sikeresebben a brechti módszereket a filmművészetben. Mindezt azért írjuk le újra, mert a hazai közönség hamarosan megismerkedhet egy kitűnő kubai dokumentumfilmmel, Jesús Díaz Ötvenöt testvér című művével.

Ez a film is gyerekekről szól, de olyan gyerekekről, akik a film elkészítése előtt húsz, huszonöt évvel voltak gyerekek. Akkor, amikor szüleik a „kommunista veszély” elől Miamiba menekítették őket. Néha az egész család repülőgépre szállt, néha csak a gyerek, hogy kamaszkorát hazájától távol, valamilyen amerikai kollégiumban élje le. Ezek a kubai fiatalok saját, keserves tapasztalataik során tanulták meg, mit jelent az Egyesült Államokban kubainak lenni, ugyanazt élték át, amit a nagy északi óriás vonzásába tévedt mexikóiak, Puerto Ricó-iak.

Nagy részük ellenforradalmár lett, a szocialista Kuba ellensége. De a hatvanas évek végén új mozgalom született az Egyesült Államokban és Puerto Ricóban élő kubai emigráció tagjai között, a kubai forradalommal rokonszenvező, radikális fiatalok mozgalma. 1970-ben létrejött a Szocialista Kubai Ifjúság elnevezésű emigrációs csoport, 1974-ben megjelent az Areíto című haladó emigrációs folyóirat.

Jesús Díaz filmje ezekről a fiatalokról szól. Az Antonio Maceo Brigád tagjai 1977-ben térnek vissza először Kubába. A visszatérés és az új valósággal történő ismerkedés első napjai után építkezésen kezdenek dolgozni, részt vesznek a termelőmunkában. Elutazásuk előtt találkoznak Fidel Castróval. „A haza veletek is növekedett” – mondja a kubai miniszterelnök az Egyesült Államokba visszatérő fiataloknak.

Mi a teendő? – kérdezik ezek a fiatalok. Hogyan azonosulhatnak ők a forradalommal? Térjenek vissza véglegesen hazájukba?

A választ útjuk legvégén találják meg: számukra egyetlen formája van a valódi azonosulásnak, mégpedig az, ha folytatják az Egyesült Államokban megkezdett politikai harcot a kubai emigráción belül a forradalmi Kuba igazáért. Ez a harc korántsem veszélytelen. A film szereplői hazatérésük után az ellenforradalmár emigránsok gyűlöletének eleven célpontjaivá válnak.

Jesús Díaz filmje megrendítő beszélgetések, izgalmas viták, jellegzetesen kubai monológok sorával ábrázolja az emigrációból érkezők és az otthoniak világlátásának találkozását, illetve összeütközését. Nem véletlen, hogy a film egyike Kubában az elmúlt évek legsikeresebb dokumentumfilmjeinek. E sorok írója jól ismeri a kubai mozik hangulatát, azt a közönséget, amely hangos véleménynyilvánításával, közbekiáltásaival az efféle filmek vetítése közben közönségből résztvevővé, mozinézőből szereplővé válik. Éppen Jesús Díaz fogalmazta meg egyik írásában, mennyire fontos tényezője volt – és magától értetődően ma is az – ez a közönség a kubai film, és azon belül elsősorban a kubai dokumentumfilm ugrásszerű fejlődésének. Idézzük: „Lehetséges élenjáró népi művészet, Kubában létezik is, az ICAIC-híradó. Igazi öröm tölt el bennünket, amikor külföldi beszélgetőpartnereink híradónkat az övékénél sokkal jobbnak minősítik. Ám amikor egy olyan külvárosi moziban, mint például az Atlas, a Dora vagy a Maravillas, azt látjuk, hogy a népnek, a valódi népnek, nem pedig annak, amely a bürokraták agyában él, tetszik valamelyik filmünk, azonosulnak vele, ekkor ez az öröm a jövőbe vetett reménység örömévé alakul át bennünk.”

Jesús Díaz filmjében az emberi beszéd a főszereplő. Ez egyúttal megnehezíti a hazai néző dolgát. Még abban az esetben is megnehezítené, ha a filmet kísérő magyar felirat kitűnő volna. Sajnos ezúttal a felirat egyrészt elképesztően szűkszavú, másrészt egyáltalán nem fukarkodik a félreértésekkel, az eredetiben nem létező frázisokkal, olykor az elhangzó szövegnek épp a fordítottját olvashatjuk „fordítás” gyanánt. Nagy kár ez, hiszen a hazai nézőknek mindazt, amiről írtunk, ebből a magyar szövegből kell majd kihámozniuk.

A két kitűnő latin-amerikai dokumentumfilm ismét azt bizonyítja, hogy igazi ismereteket csakis a valóságból építkező filmek nyújtanak. Sajnos kevés latin-amerikai dokumentumfilm kerül nálunk bemutatásra, pedig ma a latin-amerikai filmben mintha leginkább a dokumentaristák volnának azok, akik a felszín recsegése helyett a mélyben zajló folyamatokra figyelnek tényeket rögzítő, elkötelezett kamerájukkal.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/07 25-26. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7394