KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 32., Millenniumi Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Gengszterek és angyalok Játékfilmek
• Bikácsy Gergely: Kamasz Budától kamasz-Debrecenig Elsőfilmesek
• Stőhr Lóránt: Még csak húsz százalékon égünk Beszélgetés Hajdu Szabolccsal, Mundruczó Kornéllal és Török Ferenccel
• Muhi Klára: Kézigránát, levélbomba, szelíd Apokalipszis Kisjátékfilmek
• Ormos Mária: Hű filmemlékezet Dokumentumfilmek
• Gelencsér Gábor: Költött valóság A dokumentarista módszer

• Forgách András: Túl közel a távolsághoz Szerelemre hangolva
• Turcsányi Sándor: Mozi a téren Cseh hullámok
• Dániel Ferenc: Švejkelés Rudolf Hrušínský-sorozat
• Bori Erzsébet: Hátranézet Új orosz filmek
• Trosin Alekszandr: Galivúd Orosz filmtörvény
• Schubert Gusztáv: A detektívek bűne Rekviem a film noirért
MÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Digitális felforgatás Média-stratégiák és a harmadik út

• Takács Ferenc: Angol dada Monty Python Repülő Cirkusza
KRITIKA
• Varga Balázs: Rend nélkül Anarchisták
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Harry csak jót akar
• Varró Attila: Ó, testvér, merre visz utad?
• Ádám Péter: Csokoládé
• Korcsog Balázs: Taxi 2
• Csont András: Fedezd fel Forrestert!
• Elek Kálmán: Sátánka
• Köves Gábor: Túszharc
• Harmat György: Férfibecsület
• Kézai Krisztina: Majdnem híres
• de Châtel Andrea: Mi kell a nőnek?
• Hungler Tímea: Bagger Vance legendája
• Tamás Amaryllis: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Riki-tiki tévé

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Idő

Omnia vincit amor?

Teszár Dávid

Kim Ki-duk legújabb szerelmesfilmje a végletes érzelmeket az identitás problémakörével köti össze.

 

Kim Ki-duk életművének ismerői joggal nevezhetik a direktor 13. alkotását atipikusnak, hiszen a rendezőre oly jellemző motívumok egyáltalán nem lelhetők fel benne. Sehol egy társadalom peremére szorult szereplő (mint a Krokodil hullarabló antihőse, a Bad guy bűnözője vagy a Szamaritánuslány és a Kalitka fogadó prostituáltjai), izolált helyszín (mint a Birdcage inn elszeparált bordélyháza, Az íj halászhajója, A sziget horgászbungalói vagy a Tavasz, nyár… úszó szentélye), brutális erőszakábrázolás (A sziget hírhedt, gyönyört és gyötrelmet bizarr módon összekapcsoló horgos jeleneteitől a Wild animals fagyott halas gyilkosságán át a Bad guy üveglapos durvulásáig egy tucatnyi szcéna említhető) vagy egyedi, hangsúlyos szimbólum (mint a hal a Vadállatokban és A szigetben, a víz a Tavasz, nyár…-ban, az állatok a Címzett ismeretlenben vagy éppen a lábtenisz a Parti őrben), miként kevés beszédű/néma hősökre sem bukkanhatunk. Csupán egyetlen tematikai kapocs merül fel, amely az Időt rokonítja Kim két legutóbbi, itthon is bemutatott munkájával (Lopakodó lelkek, Az íj): ez pedig a férfi és a nő viszonyának vizsgálata.

Ebben a művében Kim az érzelmeket az identitás problémakörével köti össze: a külső határozza meg a személyiséget, vagy a személyiség a kinézetet? Központi kérdés ez az Időben, ahol Ji-woo és Seh-Hee kimerülni látszó kétéves kapcsolatát már csak a rutin tartja fent: a fiú (Ji-woo) unja lányt (Seh-Hee), látványosan flörtöl a nőkkel, minekután barátnője teátrális féltékenységi rohamok formájában fejezi ki nemtetszését. Seh-Hee az egymás iránti érzelmek főnixszerű újjáéledésének titkát abban látja, hogy egy plasztikai sebésszel teljesen átszabatja az arcát, hogy aztán új emberként, de a régihez megtévesztésig hasonló névvel (See-Hee) léphessen majd mit sem sejtő barátja elé (ennél drasztikusabb átverést csupán Cronenberg Pillangó úrfijában láthattunk). Persze egy idő után már a lány sem tudja, hogy a régi vagy az „új” énjét szereti-e kedvese, őrlődik múlt és jelenkori önmaga között, a szépészeti beavatkozás azonban visszafordíthatatlan, a vágyott boldogság el nem érhető, szükségszerű hát a tragédia.

Izgalmas játék elmerengeni azon, vajon miféle alkotás kerekedett volna ki az Időből, ha Kim folytatta volna bevált munkamódszerét, és csendekből, érzékeny rezdülésekből, félszeg pillantásokból, leheletfinom szimbólumokból építette volna föl moziját. Túlbeszélt, fecsegő film az Idő, amely a legrosszabb koreai melodrámák hagyományait idézi, nagyszabású érzelemkitörésekkel és hasonlóképp grandiózus megőrülési jelenettel: amit eddig pár másodperces ólomsúlyú gesztusok hordoztak, most kapnak öt perc hisztériát. Kim, aki eddig szórta a kivételesen erős vizuális metaforákat, most lusta módon más műalkotásait copy/paste-eli (lásd a szerelem egyes stációit megjelenítő szoborparkot mint kulcsfontosságú helyszínt). Írói slendriánság részéről, hogy a film utolsó harmada zavarosra sikerült, a szereplők tettei merőben motiválatlanok, illogikusak. Így válhat a párkapcsolat természetellenes felfrissítésének gondolata az időmúlás érzelemkioltó hatásának meglehetősen közhelyes vizsgálatává.

Meddő okoskodás az Időnek társadalomkritikai élt tulajdonítani, tekintve, hogy a Dél-Koreában valóban hobbinak számító plasztikai sebészet itt nem elsődleges funkcióját teljesíti, nem az arc hibáinak eltüntetéséről vagy a „tökéletes arc” létrehozásáról szól: a hősnő nem szebb, csupán más akar lenni, arra vágyik, hogy ne tudja felismerni volt és leendő barátja (nem véletlen Kim részéről, hogy nem ugyanazon színésznőt maszkírozta el, hanem egy másik aktort alkalmazott a „megújult” barátnő eljátszására). A sztori megmarad személyes síkon, és inkább szól arról, hogy ami belül működésképtelennek tetszik, azt külső beavatkozással nem lehet megváltoztatni: a csodásnak hitt átalakulás végszava harmónia helyett a totális frusztráció, majd pedig a meghasadt elme őrülete. A téma persze nem újkeletű, a megváltoztatott külcsín személyiségtorzító hatásáról már készítettek sokkal kiválóbb darabokat, elég csak Frankenheimer méltatlanul elfeledett Másolatok című mozijára vagy Teshigahara – az Idővel feltűnően sok közös vonást mutató – sorrendben harmadik, remek Abe-adaptációjára, az A másik arcára gondolni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/04 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8953