KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Guglielmo Biraghi (1927–2001)
• (X) : 2001: science+fiction/tudomány és fikció

• Schubert Gusztáv: Sorskereskedők Igazság-bulvár
• Székely Gabriella: Semmi politika, filmesek vagyunk! Beszélgetés a dokumentumfilmezésről
• Bori Erzsébet: Megcsalatva Gyerekek – Koszovo 2000
• Dániel Ferenc: Az emberek szörnyülködnek, hurcolkodnak A részlet hatalma
MAGYAR MŰHELY
• Bori Erzsébet: Rövidsarok Kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Háromezer méteres kép Beszélgetés Szécsényi Ferenccel

• Zalán Vince: Steven Soderbergh bukfencei Avantgard megvilágosodás
• Pápai Zsolt: Egyszemélyes Amerika Schizopolis
• Gelencsér Gábor: Drogma Traffic
• Varró Attila: Nosferatu árnyéka Vampiria
• N. N.: A vámpírfilm évszázada
• Hungler Tímea: Ördöggel cimborálva Dario Argento gótikája
• Kovács Marcell: Mösziő Ordas Mélyen az erdőben; Farkasok szövetsége
ANIMÁCIÓ
• Kemény György: Animáció az Óperenciás tengeren túl Észak-amerikai rajzfilmek
KRITIKA
• Varga Balázs: A múlt idő jele Sacra Corona
• Csengery Kristóf: Halálnak halála A csodálatos mandarin
• Ágfalvi Attila: Szapolyai, a dobrudzsai villanyszerelő Ennyiből ennyi
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: A sziget foglya
• Békés Pál: Patkánymese
• Bikácsy Gergely: Az élet csodái
• Kömlődi Ferenc: A mexikói
• Kúnos László: Miss Julie
• Köves Gábor: 15 perc hírnév
• Elek Kálmán: A pók hálójában
• Kézai Krisztina: Húgom, nem húgom
• Strausz László: Talpig majom
• Tamás Amaryllis: Lábad között
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Hamis(h)

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Phoenix bár

Visszafordíthatatlan

Baski Sándor

Önbecsapásról, az identitás útvesztőiről és a múlt feldolgozásáról forgatott hitchcocki ihletésű filmet Christian Petzold.

Az „Új Berlini Iskola” talán legnevesebb képviselője, Christian Petzold minden filmjét ugyanazon, jól bejáratott formula alapján készíti. A recept röviden: végy egy ismert – lehetőleg melodramatikus és hollywoodi – történetet, tartsd meg az alapkonfliktust, de csavarj rajta egyet, és adaptáld a német társadalmi viszonyokra. Így sikerült eddig újrahasznosítania a Sidney Lumet-féle Üresjáratot (Belső biztonság, 2000), A lelkek karneválját (Yella, 2007) vagy A postás mindig kétszer csenget klasszikusát (Jerichow, 2008). Petzold dramaturgiai- és arányérzékének köszönhetően mégsem válnak ezek a filmek a szó pejoratív értelmében sablonossá, ráadásul, mint két legfrissebb rendezése jelzi, képes egyre komplexebb témákat feldolgozni, ugyanolyan klasszikus, letisztult formában.

Míg korábbi filmjei többnyire kortárs környezetben játszódtak, a 2012-es Barbara a 80-as évek NDK-jában tematizálta a „menni vagy maradni” dilemmát egy vidékre száműzött orvosnő sorsán keresztül, és egyben hasonlóan pontos képet festett a besúgók és a félelem által működtetett hétköznapi szocializmus világáról, mint A mások élete. A Phoenix is a személyes sorsot és a nagy társadalmi-történelmi kérdéseket fűzi egybe, méghozzá közvetlenül a 2. világháború után, Berlinben. Ide érkezik vissza a főszereplő, Nelly Lenz, aki családjából egyedüliként túlélte ugyan a koncentrációs tábort, de arca megsérült, ezért plasztikai műtét vár rá. Barátnője, Lene arra bíztatja, hogy használja ki az alkalmat és kezdjen egy új arccal új életet Izraelben, Nelly azonban ragaszkodik a régi külsejéhez, és egyelőre Németországot sem akarja elhagyni, mert férje még életben van. Johnny a háború kitörése után sokáig bújtatta, de végül – Lene elmondása szerint – a nácik kezére adta a feleségét. Miután visszanyeri régi külsejét, Nelly felkutatja a férfit, aki azonban nem ismeri fel őt, de a hasonlóság feltűnik neki, ezért alkut ajánl: játssza el a halottnak hitt felesége szerepét, hogy megszerezhessék a nő vagyonát.

Petzold frappáns húzása, hogy nem egy, hanem egyből két klasszikus alaptörténetet kannibalizál. Nézhetjük a filmet akár egy morbid My Fair Lady-átiratként is: Johnny megpróbálja rávenni Nellyt, hogy öltözzön és viselkedjen úgy, mint felesége a háború előtt, szerinte ugyanis a barátokat és a hatóságokat csak így lehet meggyőzni a nő identitásának valódiságáról. Nelly eleinte tiltakozik az ötlet ellen, azzal érvelve, hogy a koncentrációs táborból senki tér vissza „érintetlenül”, vagyis épp a tökéletes reprodukció hitelteleníti a mutatványt, de végül engedelmeskedik. Petzoldnak így a Szédülés doppelgänger motívumát is sikerül kiforgatnia – a hasonmás ezúttal önmagát akarja imitálni, pontosabban azt a képet, amely róla a férje fejében él.

A rendező legtöbb filmjéhez hasonlatosan az egyszerű alapszituáció több síkon működő, izgalmas pszichológiai drámának ágyaz meg, amely a thriller és a krimi elemeket sem nélkülözi. A Barbara orvosnőjének dilemmája abból fakadt, hogy miközben a rezsim pribékjeit kicselezve egyre közelebb jutott áhított céljához, a disszidáláshoz, új kollégája előtt titkolózásra kényszerült – vagyis szerepet játszott –, ráadásul a saját lelkiismeretét, a betegei iránt érzett felelősségtudatát is zárójelbe kellett (volna) tennie. A Phoenix Nellyje – őt is Nina Hoss, Petzold kedvenc színésznője alakítja – hasonlóan nehéz döntés előtt áll. Minden jel arra mutat, hogy férje bűnös, de ahelyett, hogy felfedné előtte kilétét, belemegy a játékba, így próbálva meg kinyomozni az igazságot.

Már önmagában az is roppant tanulságos lenne, hogy a többségi társadalmat képviselő férj és baráti köre miként próbálja meg elhazudni és agyonhallgatni a borzalmakat, de Petzold ennél tovább megy. A Phoenixben mindkét fél a múlt eltörlésében érdekelt, Johnnyt a pénz és talán a szégyenérzet motiválja, Nelly pedig szeretné elfelejteni mindazt, ami a háború kitörése óta történt. Vissza akar térni régi életéhez, de a lehetetlenre vágyik: a külseje hiába ugyanolyan, már szó szerint nem azonos egykori énjével – és igazi tragédiája az, hogy hiába az önbecsapásra tett kísérletek, ennek mindvégig tudatában van. Petzold végeredményben nem csak főhőse személyes sorsát kommentálja, de a holokauszt feldolgozásáról szóló diskurzushoz is hozzájárul egy erős állítással.

 

PHOENIX BÁR (Phoenix) – német, 2014. Rendezte és írta: Christian Petzold. Kép: Hans Fromm. Zene: Stefan Will. Szereplők: Nina Hoss (Nelly), Ronald Zehrfeld (Johannes), Nina Kunzendorf (Lene), Michael Maertens (Arzt). Gyártó: Schramm Film / WDR / Arte. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 98 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/08 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12322