KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág pályázatának nyertesei
• N. N.: Jancsó Miklóst ünneplik barátai
• Gervai András: Jack Lemmon (1925–2001)

• Schubert Gusztáv: A selejt bosszúja Alphaville-től Gattacáig
• N. N.: Utópia-filmográfia
• Takács Ferenc: Szuperimázs, giccsháború Pearl Harbor
• Bakács Tibor Settenkedő: Háború egyenes adásban Doku-front
• Herpai Gergely: Kis képernyők, nagy csaták Hadijátékok
• Dániel Ferenc: Kispiszkos, sósperec A budapesti mozi 100 éve
• Zachar Balázs: Régi és új Beszélgetés a mozikról
• Schauschitz Attila: Fénylő csillagok Magyar filmsztárok Berlinben
HORROR
• Beregi Tamás: A borzalom otthona Horror-mesék
• Pápai Zsolt: Tetemrehívás Az ördögűző – Rendezői változat

• Nevelős Zoltán: Klasszikusok és az olló Fritz Lang–változatok
• Földényi F. László: A film mint csalétek Kettős vakság
• Peternák Miklós: Rejtett paraméterek Erdély Miklós elveszett filmjei
• Erdély Miklós: Egy Herakleitosz-töredék
• Kömlődi Ferenc: A tudomány-művészet felé 2001: tudomány és fikció
FILMZENE
• Bori Erzsébet: Tangóharmónia Beszélgetés Víg Mihállyal
• Szőnyei Tamás: Magyar tangó Víg Mihály: Filmzenék Tarr Béla filmjeihez
ANIMÁCIÓ
• Dizseri Eszter: Klösz bácsi kamerája Beszélgetés Szoboszlay Péterrel
• Kemény György: Animált ezredforduló 100 éve történt
KÖNYV
• Turcsányi Sándor: Ott járt Killroy Tokyo Underground
• Köves Gábor: Hasznos kis igazságok A lyukacsos tehén; A gyufacímkétől az online hirdetésig
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A Buju, a Tettó, a Muszped és az angyal Sohasevolt Glória
• Báron György: Könnyű mámor Fűbenjáró bűn
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Gyorsbüfék, gyors nők
• Reményi József Tamás: Bridget Jones naplója
• Ádám Péter: Reszkess, Amerika!
• Kömlődi Ferenc: Tomb Raider
• Varró Attila: Simpatico
• Köves Gábor: Evolúció
• Hungler Tímea: Érzéki csalódás
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Műsor

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Kinski

Molnár Gál Péter

Félőrültek, futóbolondok, veszedelmes mániás depressziósok, feszülő nadrággal az éjben szerelmi áldozatukat becserkészők megformálásából áll Klaus Kinski életműve. Sikerei elárulják a modernségével kérkedő ember rejtett romantikusságát.

Arca akár egy középkori templom kőből faragott vízköpője: rémülettől-vágytól kitágult roppant szemek, érzékien húsos ajkak. Vonásai gótikusan elrajzoltak, karikatúraszerűek. Rémületben élő, frusztráltságával rémítő ember. Különleges. Kívülálló. Kívülrekedt.

Lengyel. Eredetileg Nakszynski. Fiatalon megismeri a nyomort, húsz éves kora előtt az angol katonai börtönt. 1946-ban lép színpadra. Játékát túlzónak ítélik, de megjegyzik. Ami valószerűtlen a színházban, kívánatos lesz a felvevőgép előtt. Käutnernek a bajor II. Lajosról forgatott filmjében együtt játszik O. W. Fischerrel, a bécsi Burgtheater szőkéjével, akit elcsábít a nyugat-német mozigyártás. Fischer maga is rendez. „Szükségem van a szemeidre!” – mondja, és eljátszatja Kinskivel Hanussen szerepét (1955). A német filmipar is hasznosítja gyermekien tág, meredt pillantású, kegyetlen és lágy szemét. Szériában forgatnak vele Edgar Wallace-megfilmesítéseket.

Kinski hamarosan azt a szerepet tölti be, amit a némafilmekben a nagy tehetségű Lon Chaney: boldogtalan szörnyek, gyerekded rémek, sóvár gonosztévők megelevenítésével ijesztgeti a mozik fogyasztóit. Chaney (az ezerarcú ember) Jack Pierce maszkjaiban lett közkedvelt rém. Kinski ezer arc helyett saját boldogtalan képét kölcsönzi megszomorított megszomorítóinak. Olaszországban spagetti westernek rosszembereit játssza. Amikor divatba jön Marquis de Sade, a spanyol Jesus Franco elkészíti vele a Justine-t (1968). A züllött arcú, titkos vágyaktól feszült, bazedovos szeme benne a látnivaló. Franco másik munkájában (El Conde Dracula, 1970) egy budapesti klinikán legyeket evő Renfieldként mint csonttalan bugyor gubbaszt cellájában. Fölpillant. A vásott arcban kigyúló szemrehányóan fájdalmas szempár megtestesíti mindazt, amit Bram Stoker a figuráról jellemzésként leír: „Vérmérséklete szangvinikus. Roppant testi erejű. Beteges izgatottságra hajló, levert időszakaiból mintha valami idegen befolyás útján jutna el téveszméinek kristályosodásáig. Veszélyesnek tetszik, és ha olyan önzetlen, mint amilyennek nézem, még veszélyesebb. Az önzők óvatossága pajzsa azoknak is, akik szemben állnak velük. Ha a személyiség tengelye az önzés, a centrifugális erők egyensúlyban tartják a centripetálisakat, ha azonban valamely valóságos vagy képzelt kötelesség körül fordul a személyiség, a centrifugális erőt egyéb meg nem kötheti, mint a baleset vagy éppenséggel balesetek sorozata.” (Bartos Tibor fordítása)

Kinski állandó figurájának romlottságát a moziipar tucatfilmek tucatjaiban kamatoztatta. Werner Herzog tette négy filmjében nemzetközi legendává és intellektuális filmfalók camp-figurájává: az őrült hódító Aquirre, isten haragja (1972) után egy ős-Dracula remake-jében lett vérszívó (Nosferatu, 1978), megfilmesítette legjobb szerepeként Büchner katonáját (Woyczek, 1979), legnagyobb sikerét mégis Herzog blöffmetaforájában aratta (Fitzcarraldo, 1982), amelyben a mániákus mérnök keresztülhajózik az Amazonason, minden természeti csapás és viszontagság közt Caruso lemezeit hallgatva a fedélzeten. Fitzcarraldo operaházat vágyik építeni az őserdőben. Nakszynski-papa hajdan csavargó operaénekesként hagyta magára kisfiát, hogy operát alapítson a lengyelországi Zappotban.

Klaus Kinski mint Hasfelmetsző Jack (1976) vagy mint Woyczek a margón tengődők tehetetlenségét, önpusztító erejét megtestesítő mimikus szólóénekese az individualizmus romantikus föllobbanásának. Annyira időszerűtlen volt, hogy közönsége modernnek érezte.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/02 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=157