KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág pályázatának nyertesei
• N. N.: Jancsó Miklóst ünneplik barátai
• Gervai András: Jack Lemmon (1925–2001)

• Schubert Gusztáv: A selejt bosszúja Alphaville-től Gattacáig
• N. N.: Utópia-filmográfia
• Takács Ferenc: Szuperimázs, giccsháború Pearl Harbor
• Bakács Tibor Settenkedő: Háború egyenes adásban Doku-front
• Herpai Gergely: Kis képernyők, nagy csaták Hadijátékok
• Dániel Ferenc: Kispiszkos, sósperec A budapesti mozi 100 éve
• Zachar Balázs: Régi és új Beszélgetés a mozikról
• Schauschitz Attila: Fénylő csillagok Magyar filmsztárok Berlinben
HORROR
• Beregi Tamás: A borzalom otthona Horror-mesék
• Pápai Zsolt: Tetemrehívás Az ördögűző – Rendezői változat

• Nevelős Zoltán: Klasszikusok és az olló Fritz Lang–változatok
• Földényi F. László: A film mint csalétek Kettős vakság
• Peternák Miklós: Rejtett paraméterek Erdély Miklós elveszett filmjei
• Erdély Miklós: Egy Herakleitosz-töredék
• Kömlődi Ferenc: A tudomány-művészet felé 2001: tudomány és fikció
FILMZENE
• Bori Erzsébet: Tangóharmónia Beszélgetés Víg Mihállyal
• Szőnyei Tamás: Magyar tangó Víg Mihály: Filmzenék Tarr Béla filmjeihez
ANIMÁCIÓ
• Dizseri Eszter: Klösz bácsi kamerája Beszélgetés Szoboszlay Péterrel
• Kemény György: Animált ezredforduló 100 éve történt
KÖNYV
• Turcsányi Sándor: Ott járt Killroy Tokyo Underground
• Köves Gábor: Hasznos kis igazságok A lyukacsos tehén; A gyufacímkétől az online hirdetésig
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A Buju, a Tettó, a Muszped és az angyal Sohasevolt Glória
• Báron György: Könnyű mámor Fűbenjáró bűn
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Gyorsbüfék, gyors nők
• Reményi József Tamás: Bridget Jones naplója
• Ádám Péter: Reszkess, Amerika!
• Kömlődi Ferenc: Tomb Raider
• Varró Attila: Simpatico
• Köves Gábor: Evolúció
• Hungler Tímea: Érzéki csalódás
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Műsor

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Ördögi kísértetek

Lukácsy Sándor

 

Ódonszerű vár, boltozatos termek, folyosók, pincék, nyihogó paripák, korhű pávák és reneszánsz ruházatok, öklelő párviadal, kilocsolt bor, boccacciói szex, babonás hiedelmek; szereplők gyanánt: hazafias főúr, aki összeesküvésbe bonyolódik a Habsburgok ellen; álnok besúgó, aki szándékait leleplezi; császári tiszt, aki a besúgót kézben tartja és zsarolja; szomszéd török úr, aki fenyegető bölcsességeket mond; kocsmáros, aki világvége-hangulatban méri a mocskos tivornyahely borát; kóbor lovag, aki a pusztuló országban élveket hajhász; főúr ifjú felesége, aki beleszeret a kóbor lovagba és rutinosan vetkőzik; két csinos kurva, akikkel a főúr a honfibú ellen védekezik; megszállott prédikátor, aki didereg a bűn és bűntudat tüzében, s elmagyarázza a közönségnek, mily szörnyű ez az istenes és ördögi század – minden együtt van ebben a filmben (még egy Balassi-strófa is, melyet halálos ágyán a Lengyelországba menekült főúr elrecitál), együtt van, leltári pontossággal minden, amit a magyar XVI–XVII. századról a kézikönyvekből tudni lehet – csak az élményt és a katarzist várjuk hiába.

Történelmi filmet (drámát, regényt) akkor lehet jót írni, ha előbb van egy történet, mely mondanivalójával és törvényeivel obszesszióként beköltözik a szerző tudatába, magának követeli nappalait és éjszakáit, működésre sarkallja képzeletét és minden alkotó energiáját, aztán, amikor már eléggé meggyötörte a szerzőt, általános érvénye végre alakot ölt, szinte mindegy, hogy melyik század színeiben.

Maár Gyula, az Ördögi kísértetek írója és rendezője valószínűleg fordítva járt el. Előbb lehetett meg nála a szándék, hogy filmet készít a végvári vitézek és a prédikátorok századáról, s ezután keresett a szándékhoz mondanivalót és történetet. E fordított utat járva nemigen juthatott el máshoz, mint közhelyekhez. Hogy a század kétarcú és szörnyű, mondanivalónak csekély, hiszen melyik század nem az? A történet meg, melyet a kor jellemzésére kigondolt, a várhatóság iskolai szintjén mozog: a XVI–XVII. századról lévén szó, mi egyéb lehetne, mint egy kurucos összeesküvés tanmeseszerű, vázlatos története. (Annyira vázlatos, hogy a főúr a lengyel kollégáktól kérdezi, mit kellene cselekednie, azután nem is cselekszik semmit; sem ő, sem az író-rendező nem erőltette meg a fantáziáját.) Mivel összeesküvés nem lehet besúgó nélkül, kuruc história labanc ellenfél híján, máris megvan két újabb szereplő, ki lehet pipálni őket. A politikai szálhoz természetesen kell egy másik szál is, a magánéleté, a főúr felesége legyen tehát kikapós, alkalom a meztelenségre (ami nélkül ma film nem megy), sőt egy kiadós verésre is (külön haszon, ha a filmben vért lehet látni). A történet lépegető logikája hozza magával a további szereplőket: a kikapós menyecske mellé a kóbor lovagot, akit szerelmi tusában és gatyahúzás közben, a tettenéréskor, egyaránt láthatunk; a bizalmas öregasszonyt, aki a szerelmesek vágyát teljesüléshez segíti; az öregasszony férjét, aki a derék őrködő matrónát szórakoztatja, hogy ne kelljen egyedül hallgatni a fiatalok ágynyikorgatását – és így tovább, a legkisebb szerepig; megy minden, mint a karikacsapás. S mivel ez korjellemző film, szükség van rezonőrre, aki – ha a történetből nem derült volna ki – elmondja szavakkal, milyen volt ez a kor, sőt a biztonság kedvéért két rezonőrt is meg kell hallgatnunk, egyet a film elején (a kocsmárost), egyet a végén (a prédikátort).

A prédikátor elmondta szavait, a féltékeny főúr megölte hitvesét s megszökött üldözői elől – az unatkozó és olcsón traktált közönség föllélegezhet, hogy vége a filmnek. De nincs vége, hátra van még a Balassi-strófa, sőt még ezzel sem ér véget a film: a színészek, kezdve a főszereplőkön, egészen az apró epizodistákig, egymás után újra megjelennek valami furcsa, kopár, elidegenítő és kijózanító tájban (bár egy percig sem tapasztaltunk szédületeket, melyekből ki kellene józanodni), s előadják egy színházi tapsrend szokásos koreográfiáját. A taps azonban elmarad.

Sajnálom a színészeket, Kozák Andrást a főúr szerepében és a többit. A közhelyes történet többnyire csak színészi közhelyekre adott alkalmat. Rajhona Ádám például jó színész: első, mozdulatlan megjelenésekor pusztán abból, ahogyan ül, rögtön látjuk, hogy ő csak a labanc főtiszt lehet; de aztán, amikor a megszökött főurat keresi, viselkedése érdektelen futkározás, többre nem inspirálta a szövegkönyv.

Az operatőr (Márk Iván) megpróbált inspirálódni. Bevette magát a század leltári tárgyai közé, és sokszor megmutatta, hogy kitűnően kezeli a kamerát. De tehetségét és művészi becsvágyát gátolta a szegényes költségvetés: két szénaboglya (a szex-murikhoz), mindig ugyanaz a kettő, két kurva, két páva...

Olcsó XVI. század. Erről azonban nem beszélt a prédikátor.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/03 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5878