KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág pályázatának nyertesei
• N. N.: Jancsó Miklóst ünneplik barátai
• Gervai András: Jack Lemmon (1925–2001)

• Schubert Gusztáv: A selejt bosszúja Alphaville-től Gattacáig
• N. N.: Utópia-filmográfia
• Takács Ferenc: Szuperimázs, giccsháború Pearl Harbor
• Bakács Tibor Settenkedő: Háború egyenes adásban Doku-front
• Herpai Gergely: Kis képernyők, nagy csaták Hadijátékok
• Dániel Ferenc: Kispiszkos, sósperec A budapesti mozi 100 éve
• Zachar Balázs: Régi és új Beszélgetés a mozikról
• Schauschitz Attila: Fénylő csillagok Magyar filmsztárok Berlinben
HORROR
• Beregi Tamás: A borzalom otthona Horror-mesék
• Pápai Zsolt: Tetemrehívás Az ördögűző – Rendezői változat

• Nevelős Zoltán: Klasszikusok és az olló Fritz Lang–változatok
• Földényi F. László: A film mint csalétek Kettős vakság
• Peternák Miklós: Rejtett paraméterek Erdély Miklós elveszett filmjei
• Erdély Miklós: Egy Herakleitosz-töredék
• Kömlődi Ferenc: A tudomány-művészet felé 2001: tudomány és fikció
FILMZENE
• Bori Erzsébet: Tangóharmónia Beszélgetés Víg Mihállyal
• Szőnyei Tamás: Magyar tangó Víg Mihály: Filmzenék Tarr Béla filmjeihez
ANIMÁCIÓ
• Dizseri Eszter: Klösz bácsi kamerája Beszélgetés Szoboszlay Péterrel
• Kemény György: Animált ezredforduló 100 éve történt
KÖNYV
• Turcsányi Sándor: Ott járt Killroy Tokyo Underground
• Köves Gábor: Hasznos kis igazságok A lyukacsos tehén; A gyufacímkétől az online hirdetésig
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A Buju, a Tettó, a Muszped és az angyal Sohasevolt Glória
• Báron György: Könnyű mámor Fűbenjáró bűn
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Gyorsbüfék, gyors nők
• Reményi József Tamás: Bridget Jones naplója
• Ádám Péter: Reszkess, Amerika!
• Kömlődi Ferenc: Tomb Raider
• Varró Attila: Simpatico
• Köves Gábor: Evolúció
• Hungler Tímea: Érzéki csalódás
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Műsor

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Nouvelle vague 50

Ágnes a plázson

Varda fénytörésben

Bíró Yvette

Varda sokszínű művészetének és magánéletének izgalmas kacskaringóit világítja meg magával ragadó filmes memoárjában.

 

Végtelennek tűnő, ezernyi töredékből épül Agnès Varda új filmje: az Agnès a plázson (Les Plages d’Agnès). Besorolhatatlan és magávalragadó önéletrajz, amint a rengeteg szereplő, helyszín, filmrészlet és közvetlen vallomás bőségesen, de zavartalanul egymásra következik. Játékos és komoly beszámolója nem mese, nem történet, hanem számtalan esemény, asszociáció, álom és megfigyelés sokrétű, szeszélyes együttese. Emlékek gyűjteménye, természetesen, de milyen soknemű, más-más minőségű elemek keverednek benne, szabadon, minden szoros külső-belső kötöttség nélkül! Öröm és gyász, érzelemtől áthatott és szellemes, ironikus kommentárok kísérik az egykori élményeket. Visszatekintésében, ha olykor bátran személyes is, sosem érzelmes, önigazoló. Ahogy az emlékfolyam árad, úgy követi laza sodrását, meglepetésteli rajzát.

Mert Varda látása mindig költői, hiszen a kamera lencséjén keresztül értelmezi és keretezi a körötte lévő világot. Filmjét, hangsúlyozottan, mintegy prológusként, számtalan tükör képével indítja, amelyeket az annyira szeretett homokos vízpartokon helyezett el: a belga Ostendétől, Párizson, Los Angelesen át Noirmoutier kis szigetéig… A tükör és a kamera persze, sajnos, paradox módon rögzít: mert a kép egyszerre igazi és mesterséges, közvetlen és közvetett. Életre kelti azt, amit részlegesen megörökített, és mégis az eleven jelen auráját árasztja. Ráadásul a mindig érzékelhető befoglaló keret emlékeztet az alkotói gesztusra, sosem sejtve, hogy a tartalom megformált. Akár régi családi fényképek, akár a szülői ház meglátogatása, gyermekei és unokái, szomszédok és filmszereplők a látvány tárgyai, sajátjaként alakította őket, és a maradandó nyomokat úgy nyújtja át nekünk, mint egy ajándékot. Minőségük nem más, mint a többi jeleneté: valaha átélt és múlékony képek.

Önvallomás? Nyilvánvalóan, de a vers és a kollázs legváratlanabb szabadságával előadva. A visszanézés és az önelemzés együttjár a nézőkhöz forduló őszinteséggel, megosztva velünk 80 évének hihetetlen frissességét. „Egy gömbölyded, fecsegő kis öregasszony szerepét játszom el” – jelenti be a legelején, nem kevés öniróniával. Társként, cinkosként vagyunk jelen a múltbeli utazásban, és a leplezetlen önfeltárás melegséget, bensőséges otthonosságot teremt.

Milyen meglepő hajlékonyság! Mert a látszólagos rendetlenség az érzelmi hullámzás belső lüktetését követi. A családi fényképek, a képeken túl, szüleivel, testvéreivel való hajdani viszonyát idézi meg; a tájak, a vízpartok, a filmforgatások emlékeit. Egyszer azt nyilatkozta, hogy már első filmje, a La Pointe Courte (1954) idején, érzékenyen figyelt fel a dolgok ellentétes természetére: „az egyik oldalon a férfiak, a másikon az asszonyok, a fekete és a fehér, a fa és a vas, a valóság világa, mely a megfigyelt emberek életéből szólt, és a képzelet világa, melyben a kalandozó szellem strukturákat és formákat talál” – ez ragadta meg azonnal. Csakugyan, munkájában nincs igazi különbség reális és fikcionális, dokumentarista és meseszerű között. Gondoljunk a Sem fedél, sem törvényre, amely teljes egészében „kitalált”, megrendezett történet, beleértve az interjúkat, mégis textúrájában a dokumentumfilm vitathatatlan benyomását kelti. Varda szereti keverni a kétféle módszert, annyira, hogy sokszor tényleg nehéz megmondani, hogy a film, legyen bár rövid vagy hosszú játékfilm, személyes napló-e, esszé, vagy színészeket és nem professzionális szereplőket alkalmazó sztori, melyben a friss benyomások, az esetleges történések ugyanúgy helyet kapnak, mint az eleve elképzelt dráma fordulatai.

És mégis, a sokféle, szinte szertelen filmben egyfajta kronológia mégis tettenérhető. Kora gyerekkorától a hivatásos karrierig, Jacques Demy-vel való életreszóló kapcsolatáig, akit hűségesen elkísért haláláig és nemrégen egy hiteles??? életrajzot állított össze belőle Jacques de Nantes címen, a megelevenedő jelenetek a valóságos élettapasztalatokat sorakoztatják fel. Ahogy az évek múlnak, kedvenc helyei ismétlődően jelennek meg, beleértve saját személyét, aki mindig jelen van, mint egy visszajáró, hűséges látogató. A múltban éppen úgy, mint a jelenben, amikor ezt a filmet készíti, de itt sem mondva le arról, hogy improvizációkkal, fura vagy játékos jelenetekkel szövögesse mondandóját, mikor például saját munkatársaival „játszik” az otthonát jelentő rue Daguerre-en…

Valószínűleg lehetetlen volna, de szükségtelen is kategóriákba foglalni filmjei műfaját. A megrendelésre készült rövidtől a költői reflexiókig, az installációktól a hagyományos játékfilmig valahogy különös módon függenek össze, egymásba játszanak, mindig viselve Agnès Varda erőteljes és szeretetreméltó egyéniségének jegyeit. Ha visszatérünk a tanoncévek kezdetéig, amikor Jean Vilar, Gérard Philipe és Alain Resnais mellett inaskodott, Bachelardra, volt Sorbonne-i professzorára, vagy barátjára, Chris Markerre emlékezik, sosincs egyedül, emberek veszik körül, akik közel állnak hozzá, kiegészítve a képeket személyes, szeretetteljes megjegyzéseivel. Egyik utóbbi installációjában a Noirmoutier-beli özvegyek portréit sorakoztatta fel, megszólaltatva őket, s a végén nem restellte magát is közéjük sorolni, szerényen, de minden önsajnálat nélkül, hiszen maga is egy lett közülük.

A játékos kedv olykor szürreális megoldásokhoz is vezeti. Egy újból csak tengerparti jelenetben szeretkező fiatal testeket állít a szó szoros értelmében színre, mintha színházban volnánk, az utalást egy piros bársonyfüggöny elhúzásával is hangsúlyozva, amint két kosztümös őrzőangyal takarja el őket a szemünk elől. A szürrealista kompozíciók máskor sem voltak szokatlanok műveiben, mint például a 7 p.s de bain című rövid „filmversében” „hogy a család jelentését a melegség a védelem és a tiltás, valamint a gyengédség élményei által közvetítse…” egy jelenetben egyszer az ártatlanság fürdőszobáját állítja elénk egy öregasszony mezítelen képével, „amint az álom puhasága és a hó gyengédsége veszik körül”. Mikor ezt a röpke jelenetet a filmbe beiktatja, a meglepő pillanat, mint egy zenei kitérő érint meg, a maga bizarr szenzualitásával.

Más filmbetétekben is, mint a nagyszerű Clèo 5-től 7-ig-ből vagy a Boldogságból vett idézetekben, szemléletének líraisága kel életre a Parc Monceau melankóliájában, vagy a bukolikus táj élménye a Boldogságban – így lesznek puszta idézetek helyett a jelen film anyagának organikus részeivé.

Csepp öngúny, cinkos, természetes szembenézés teremtik a film légkörének fűszeres elevenségét, derűjét, sosem rejtve a fájdalom és a szomorúság pillanatait, melyek oly sokszor kísérik a vidám és örömteli alaptónust. Az a plázson „mindenki önéletrajza”, kölcsönzi Gertrude Stein memoárjaiból a megnevezést, miközben a film hommage is a filmművészet előtt, a „képek által megőrzött fény” előtt. Varda filmírása, a maga által kifundált elnevezéssel (cinecriture) megvilágítja életének fáradhatatlanul termékeny, nyugtalan és izgalmas kacskaringóit.

Emlékezni a boldogságra egy kicsit maga is boldogság” – mondja, és ezt a filmnéző is átélheti.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/05 32-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9765