KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág pályázatának nyertesei
• N. N.: Jancsó Miklóst ünneplik barátai
• Gervai András: Jack Lemmon (1925–2001)

• Schubert Gusztáv: A selejt bosszúja Alphaville-től Gattacáig
• N. N.: Utópia-filmográfia
• Takács Ferenc: Szuperimázs, giccsháború Pearl Harbor
• Bakács Tibor Settenkedő: Háború egyenes adásban Doku-front
• Herpai Gergely: Kis képernyők, nagy csaták Hadijátékok
• Dániel Ferenc: Kispiszkos, sósperec A budapesti mozi 100 éve
• Zachar Balázs: Régi és új Beszélgetés a mozikról
• Schauschitz Attila: Fénylő csillagok Magyar filmsztárok Berlinben
HORROR
• Beregi Tamás: A borzalom otthona Horror-mesék
• Pápai Zsolt: Tetemrehívás Az ördögűző – Rendezői változat

• Nevelős Zoltán: Klasszikusok és az olló Fritz Lang–változatok
• Földényi F. László: A film mint csalétek Kettős vakság
• Peternák Miklós: Rejtett paraméterek Erdély Miklós elveszett filmjei
• Erdély Miklós: Egy Herakleitosz-töredék
• Kömlődi Ferenc: A tudomány-művészet felé 2001: tudomány és fikció
FILMZENE
• Bori Erzsébet: Tangóharmónia Beszélgetés Víg Mihállyal
• Szőnyei Tamás: Magyar tangó Víg Mihály: Filmzenék Tarr Béla filmjeihez
ANIMÁCIÓ
• Dizseri Eszter: Klösz bácsi kamerája Beszélgetés Szoboszlay Péterrel
• Kemény György: Animált ezredforduló 100 éve történt
KÖNYV
• Turcsányi Sándor: Ott járt Killroy Tokyo Underground
• Köves Gábor: Hasznos kis igazságok A lyukacsos tehén; A gyufacímkétől az online hirdetésig
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A Buju, a Tettó, a Muszped és az angyal Sohasevolt Glória
• Báron György: Könnyű mámor Fűbenjáró bűn
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Gyorsbüfék, gyors nők
• Reményi József Tamás: Bridget Jones naplója
• Ádám Péter: Reszkess, Amerika!
• Kömlődi Ferenc: Tomb Raider
• Varró Attila: Simpatico
• Köves Gábor: Evolúció
• Hungler Tímea: Érzéki csalódás
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Műsor

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Cinefest 2009

Holdonjárók

Wostry Ferenc

A Fiatal Filmesek miskolci fesztiválja hatodszorra is sokszínű filmkínálattal és beszélgetésekkel vonzotta a nézőket.

 

Location, location, location, ez az amerikai ingatlanügynökök jelszava – talán a magyaroké is, nem ismerek mindenkit –, és hogy mennyire számít a helyszín, az idén megmutatkozott Miskolcon, éreztette a hatását. A megelőző öt évben a fesztivál központjának a fantasztikusan hangulatos Kossuth mozi adott helyet, ez a kissé kopottas, de a maga kacskaringós-klasszicista stílusával mégis szívmelengetően sármos hodály. Időközben azonban az önkormányzat eladta az intézményt, valami cég fitnesst vagy wellnesst vagy mi az anyámkínját épít beléje, így idén már nem a megszokott, belakott környezetben jöttek össze a fiatalok filmjei iránt érdeklődők. A vetítések 2009 szeptemberében a Művészetek Házában zajlottak, amely pont olyan, amilyen a neve: hideg és utilitarista. Állítólag jövőre a fesztivál egy egész hétnyi időtartamra visszakapja majd a Kossuthot, hát Lajos apánk szelleme kísértse vállalkozókat, ha mégsem...


A Schautag, kategóriájának díjnyertes alkotása, a német precizitás mintapéldája, remek technikai kivitelezés jellemezte, ám borzasztóan unalmas volt (egy rövidfilmnél ez nagy szó!). Két másik díjazott azonban, büszkén mondhatom, mindketten magyarok, nagyon is megérdemelte az elismerést: Felméri Cecília Kakukk című húszpercese stiláris remekmű, a „magyar népmesék felnőtt változata”, elképesztően jó időzítéssel, kedves poénokkal és nagyszerű fényképezéssel. Az egyik leglezártabb munka, amelyet mostanában láttam. Úgy jó, ahogy van. Valaki adjon a lánynak akkora büdzsét, amekkorából nagyfilmet csinálhat. A Daazo.com online rövidfilmes weboldal szavazását megnyerő rövidfilm, Villányi Dániel gúnyos, dialógusokat mellőző, fekete-fehér szösszenete, a Skatulya ügyesen fogalmazta meg egy az élet sáros keréknyomába beleragadt kiútkeresők tragédiáját. A fesztivál legjobb rövidfilmje azonban külhonból érkezett, Spanyolországból – díjat sajnos nem kapott, annak ellenére, hogy forgatókönyve ötletességében, figurái különösségében egyetlen versenytársa sem ért a nyomába. A Socarrattról beszélek, erről a rosszindulatú, szemtelen csodáról, amely egy család tagjainak a társadalomban illetve a családon belül képviselni hivatott szerepei kifordításával űz gúnyt a civilizáció által reánk aggatott feladatokból. Saját magunk és embertársaink irányába táplált elvárásaink hiábavalóságáról, feleslegességéről szól minden snittje.


Garantálja a báli hangulatot a horvát film is, a Niciji sin a délszláv háború traumáját, hogy őszinték legyünk, feldolgozhatatlanságát tárgyalja. Az egykori ünnepelt rocksztár, Ivan (Alken Liveric) mára csupán roncsa egykori önmagának, hírnevét és testi egészségét egyaránt elpusztította a háború. Lumpen-egzisztenciaként tengődik, felesége elhagyta, és amikor már úgy hiszzük, nem csúszhat lejjebb, a múlt keze utána nyúl... Utóbbi kijelentésem talán túlságosan hatásvadásznak hathat, de a film is ilyen, túlrendezett, amely hibáját már-már kiegyensúlyozza Liveric perfekt alakítása.


A fesztivál különdíját, az Utolsó idők, Mátyássy Áron idei szemlegyőztes nagyfilmje kapta, amelyben ugyan érződik némi Mundruczó hatás, szerencsére még a tűréshatáron belül, és akadnak a filmszövetbe kissé fájdalmasan illeszkedő motívumai, mint például a beteg lány esőemberes autizmusa, a kiegyenlítetlen alakításokról már nem is beszélve: a főhős gyakran hiteltelen, érezni, hogy mennyire igyekszik alakítani a frusztrált, megcsömörlött falusi fiút. A fényképezés viszont fantasztikus. Létezik, hogy az operatőr legyen egy film főszereplője? Jelen esetben ez a helyzet. Érdekes, hogy 2008 messze legbátrabb magyar filmje, A nyomozó nem a látványvilágával tűnt ki, pedig azt is Herbai Máté fényképezte. Mintha két különböző ember állt volna a kamera mögött, lehet hogy a környezetváltozás, az urbánus pokolból a látszólag idilli vidékre vonulás inspirálta Herbait? Nem hinném, hogy ilyen egyszerű lenne, inkább arról lehet szó, hogy mostanra jött meg igazán az alkotói önbizalma. Az Utolsó idők összes beállítása izgalmas, diverz, dinamikus, látványos. Képi világa modern, a létező legjobb értelemben, anélkül hogy öncélú lenne.


A Cinefesten legjobban A Hold premierjét vártuk, a telt ház garantált volt, sőt, több tucatnyi későn érkezőnek már nem jutott hely. Duncan Jones filmje a szinopszis alapján valamiféle 2001. – Űrodisszeia-parafrázist ígért, épp ezért lepődtem meg, amikor egy ízig-vérig műfaji alkotással kellett szembesülnöm. Bizonyos szempontból ez előnyére és hátrányára is vált. A főhős, Sam Bell (Sam Rockwell) az egyetlen ember a Hold sötét oldalán működő ásványianyag-kitermelő bázison. Társasága Gerty, a komputer, akinek Kevin Spacey kölcsönzi a hangját. Sam három éve él egyedül, fizikálisan és pszichikálisan egyaránt kezd szétesni. Egyik ellenőrző holdtúrája során járműve balesetet szenved, emiatt a bázis irányítását valójában végző Gerty kénytelen szokatlan döntést hozni, és nemsokára már két Sam Bell sétafikál fel-alá az üzemben... Jones filmje rendkívül látványos és szórakoztató, de éppen hogy csak beleás a klón-problematikából adódó egzisztenciális horrorba. Mondhatni felszínes film marad, bár az az érzésem, hogy Jones ezt éppen így akarta. Már-már multiplex-kompatibilis, könnyed, mégis intelligens filmet csinálni. Rockwell alakítása szenzációs – sok színész játszott már el különböző szerepeket ugyanabban a filmben, de hogy valaki önmagát játssza több alakban, sokszor ugyanabban a jelenetben, ilyesmire azt hiszem még nem volt példa.


Tóth Barnabás Rózsaszín sajt című elsőfilmje hullámzó, ám nagyon kedves zsánerdarab, sőt, mintha időnként szerzői filmmé szeretné kinőni magát, egy hajszálon múlik csak, hogy ez nem jön össze neki. Bezerédi nőcsábász apafigurája tele erővel, egy force of nature a fazon, a főszereplő-rendező alakítása őmögötte elmarad. Kimondottan kíváncsi leszek Tóth Barnabás következő filmjére – a fesztivál nagyjátékfilm kategóriájának fődíját elnyerő finn Thomas rendezője, Miika Soini már nem tudhatja maga mögött effajta lelkesedésemet (bár valószínűleg ettől nincsenek álmatlan éjszakái). Kezdeti szkepticizmusomon a film végére sem tudtam magam túltenni magam: nem meggyőző, ha egy harmincvalahány éves ember egy idős férfi halálvárását és magányát igyekszik filmre vinni. Ezt az élményt nem lehet hallomásból filmre vinni, egy fiatal rendezőnek egyszerűen nem lehet meg hozzá az élettapasztalata. Maga a film lassú – természetesen –, túlromantizált és nélkülöz minden meglepetést.


A román Horogra akadva az európai viszonyfilm kopárra taposott ösvényén bandukol, férfi-nő kapcsolat halhatatlan témáját bogozgatja, s bár különösebben újat mondani nem tud, a sztorit nem hagyja kihűlni, amelyben segítségére van egy nagyfilmes területen egyedi formai blikkfang, a „negyedik fal” áttörése, sőt, a negyedik fal szerepét maguk a szereplők veszik át. A történetet az ő szemszögükből látjuk, így partnereik is közvetlenül hozzánk beszélnek. Ez a megoldás nagyban elmélyíti a film életben maradásához szükséges intimitást.


Felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, hogy a 6. Cinefest messze legjobb filmje Javor Gardev bolgár rendező Zift című munkája volt, ez az élettel és meglepetésekkel teli, hol noirba, hol tragédiába, hol groteszkbe átcsapó fekete-fehér gengszter-egyveleg. Ez sem adott különösebben maradandó élmény – a fesztivál egyetlen filmjéről sem mondható el, hogy a katarziskeltésnek akár még csak a közelében is járnának –, de a Zift legalább ügyesen zsonglőrködik a műfaji motívumokkal, és ennek köszönhetően egyfajta narratív egyensúlyt mondhat magáénak.


Régóta mondom, a magyar filmfesztiválok közül a Cinefest rendelkezik a legtöbb személyiséggel, karakterrel, persze eleve nem mondható nyaktörőnek a verseny. A Cinefest rendezői legalább próbálkoznak. A Hold megszerzése, akár csak e két vetítési alkalomra is elismerést érdemel (állítólag csak egy hajszálon múlt, hogy maga Duncan Jones el nem jött, sajnos következő filmjének előkészítési munkálatai lekötötték), és természetesen Kevin MacDonald rendező villámlátogatásáról sem szabad megfeledkeznünk, nagyapja, az angol filmklasszikusok kitűnő forgatókönyvírója, Pressburger Imre (róla bővebben a Filmvilág szeptemberi számában olvashatnak) emlékére rendezett vetítésekre és beszélgetésre érkezett. Mindez szép. Ettől függetlenül kérdezem, megérjük valaha, hogy igazi, széles érdeklődésre számot tartó fesztivált rendezzenek Magyarországon? Amelynek valóban (film)fesztiválhangulata van? Ezt leginkább egy tematikus vetítéssorozattal lehetne elérni, méghozzá műfaji-tematikussal, olyan munkák levetítésével, amelyek bár ismeretlenek a hazai nézők előtt, mégsem riasztják el őket, sőt... Álmodnom csak lehet.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/11 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9948