KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/szeptember
KRÓNIKA
• Dobai Péter: In aeternam memoriam amice Vayer
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Azt a berbereknek kell megcsinálni Párbeszéd Jeles Andrással
• Székely Gabriella: A belgaság dicsérete Beszélgetés Fekete Ibolyával
• Stőhr Lóránt: Az ötvözet értékesebb a nemesfémnél Beszélgetés Szabó Ildikóval
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Millennium mambó, kánkán, haláltánc Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Gelencsér Gábor: JLG, a játékos Korai művek
• Nánay Bence: Egy lány és egy pisztoly Godard szerelmesfilmjei
CYBERVILÁG
• Beregi Tamás: Új Éva A Tomb Raider film-játék
• Herpai Gergely: Pixeldívák Nők a számítógépes játékokban
• Herpai Gergely: Amerikai szépség Final Fantasy – A harc szelleme
FESZTIVÁL
• Vizi E. Szilveszter: Népszerű tudomány Millenniumi Tudományos Filmszemle
• Báron György: Tiszavirág-filmek Szolnok
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Elvágólag Magyar sztárok
KÖNYV
• Kömlődi Ferenc: Közelmúlt-analízis Tarantino előtt 1.
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Csak lazán Moszkva tér
• Bakács Tibor Settenkedő: Filmszeletek a pizza korából Pizzás
• Takács Ferenc: Szalmaszezon Szalmabábuk lázadása
• Turcsányi Sándor: Egy érzés béklyójában Umca, umca, macska-zaj
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Betépve
• Ádám Péter: A síró ember
• Bori Erzsébet: Rózsatövis – A francia pite
• Elek Kálmán: Jurassic Park 3.
• Harmat György: Dr. Dolittle 2.
• Köves Gábor: Yamakasi
• Hungler Tímea: Áldott a gyermek
• Ágfalvi Attila: Éjjel-nappal fiatalok
• Tamás Amaryllis: Élni tudni kell
• Pápai Zsolt: Gengszterek gengsztere
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A képernyős ember

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

James Sallis: Drive

Ford Scorpio

Varró Attila

Sallis vékonyka kötete pároldalas fejezeteiben a korábbi Block-ízt a Richard Stark-féle heist-történetek receptjével párosítja.

Mióta a Black Mask magazin ponyvái alól elõbújtak az elsõ hard-boiled írók, a mûfaj kétféle szerzõtípus alternatíváját kínálja olvasóinak: a kõkemény realistát, aki saját tapasztalatból ír és az egzisztencialista értelmiségit, aki szerkesztõségek, egyetemi katedrák, stúdiók rejtekébõl lopózik át magányos éji órákon egy ismeretlenül is ismerõs világba. Amennyiben a múlt század végén a Hammett/McCoy-iskola James Ellroyban találta meg a maga csontkemény apoteózisát, úgy Cain és Chandler tradíciója kétségtelenül James Sallis-szal jutott el az ezredfordulón arra a végpontra, amit a kimûvelt intellektus kihozhat az aljas utcákból. Sallis hátterét tekintve is egyfajta rekorder a családban, igazi kis okostojás a lecsúszott, gyökértelen nagybácsik között: tudósfamília (bátyja a fenomenológia szaktekintélye), egyetemi kurzusok, lapszerkesztés (a New World címû brit scifi-magazin), szakpublikációk, mûfordítások Queneautól Nerudán át Lermontovig, valamint többéves kórházi munka légzésterapeutaként. Ilyen életrajzzal íróként azt várnánk tõle, hogy verseskötetek sorával bizonyítsa mûvészi érzékenységét (megtette) vagy mondjuk a francia új-regény amerikai verziójával nyûgözze le az ítészeket (szintén megvolt) – ehelyett azonban regényei, egyetlen kémtörténettõl eltekintve, kizárólag a hard-boiled sivár vidékérõl valók.

Pontosabban az amerikai Dél párás, mocsaras zugaiból: hetedik köteténél tartó Lew Griffin-sorozata egy fekete (ex-)magánnyomozó (plusz író/egyetemi tanár) csendes kalandjait dokumentálja a széthullás szélén álló New Orleansban, a Turner-trilógia darabjai pedig egy fülledt faulkneri kisváros helyettes seriffjének jobbára eseménytelen munkájáról mesélnek borongósan. Sallis bûnregényei kezdettõl kilógnak a hard-boiled keretbõl, nem csupán alaptémák, de forma tekintetében is – leginkább olyanok, mintha egy veterán sittes naplóját lapozgatnánk, aki a hosszú börtönévek alatt levelezõn szerzett magának bölcsészdiplomát és elsõ kézbõl néhány igen kemény élettapasztalatot. Noha a hõsök rendre szembetalálják magukat a szokásos gyilkosságokkal, eltûnt gyermekekkel, utcai erõszakkal, a bûnügyek mintha csak alibiként szolgálnának a magánéleti kudarcok számbavételére – végtelen, epizodikus kitérõkkel számba vett katalógusok múltbeli rossz döntésekrõl, szenvedélybetegségekrõl, széthullott kapcsolatokról, sötét reményû újrakezdésekrõl. Sallis krimijeivel kortársai közül leginkább Lawrence Block mûveit idézi, fõként a Matt Scudder-regényeket – csak jóval több melankóliával, irodalmi eszmefuttatással és félbehagyott cselekményszállal.

A 2005-ben kiadott Drive egyfajta szakításnak indul a megfáradt, idõs nyomozókkal és a lassú Déllel, a mintát pedig ezúttal Camus Közönye (Griffin professzor kedvenc regénye) és a Thunder Road címû szeszcsempészfilm jelentette: névtelen, ifjú kaszkadõrhõse egy félresikerült rablás következtében felkerül a Los Angeles-i maffia egyik családjának halállistájára, majd miután nyers brutalitással végez a rá küldött bérencekkel, fegyverre cseréli a kormányt és prédából pribékké lép elõ. A Drive vékonyka kötete pároldalas(fejezeteiben a korábbi Block-ízt a Richard Stark-féle heist-történetek receptjével párosítja: szikárabb próza, precízen kiszámított flashback-szerkezet és kirobbanó erõszak-momentumok (a leghosszabb verekedés két mondatos, a leghosszabb hajsza fél oldalt tesz ki) rántják össze a szerzõnél bevált mellékszálakra tévedõ, elmélázó, visszarévedõ elbeszélést. Sallis ezúttal parádés szûkszavúsággal mégis pazar árnyalatokban fest meg egy pusztuló világot és egy pszichotikus fõhõst, miközben gondosan megõrzi korábbi munkái nyitottságát, az olvasóra bízva a motivációk, összefüggések kitalálását – eképp a szerzõ legkevésbé Hollywood-kompatibilis mûve: saját erényeivel megfilmesíthetetlen, csupán hasonló erejû rendezõi vízióval behelyettesítve mûködõképes (lásd a Point Blank vagy a Fight Club esetét). Nicolas Winding Refn szerencsére méltónak bizonyult erre a feladatra, de cseppet sem véletlen, hogy sofõrhõse hátán ott lapul Orson Welles skorpiója – szüntelenül emlékeztetve a nézõt, hogy a legjobb regények, írójukkal együtt, mindössze áldozati békák lehetnek az álomgyárba szerzõdött szerzõk (ön)gyilkos ragadozói számára.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/10 46-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10806