KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/szeptember
KRÓNIKA
• Dobai Péter: In aeternam memoriam amice Vayer
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Azt a berbereknek kell megcsinálni Párbeszéd Jeles Andrással
• Székely Gabriella: A belgaság dicsérete Beszélgetés Fekete Ibolyával
• Stőhr Lóránt: Az ötvözet értékesebb a nemesfémnél Beszélgetés Szabó Ildikóval
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Millennium mambó, kánkán, haláltánc Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Gelencsér Gábor: JLG, a játékos Korai művek
• Nánay Bence: Egy lány és egy pisztoly Godard szerelmesfilmjei
CYBERVILÁG
• Beregi Tamás: Új Éva A Tomb Raider film-játék
• Herpai Gergely: Pixeldívák Nők a számítógépes játékokban
• Herpai Gergely: Amerikai szépség Final Fantasy – A harc szelleme
FESZTIVÁL
• Vizi E. Szilveszter: Népszerű tudomány Millenniumi Tudományos Filmszemle
• Báron György: Tiszavirág-filmek Szolnok
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Elvágólag Magyar sztárok
KÖNYV
• Kömlődi Ferenc: Közelmúlt-analízis Tarantino előtt 1.
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Csak lazán Moszkva tér
• Bakács Tibor Settenkedő: Filmszeletek a pizza korából Pizzás
• Takács Ferenc: Szalmaszezon Szalmabábuk lázadása
• Turcsányi Sándor: Egy érzés béklyójában Umca, umca, macska-zaj
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Betépve
• Ádám Péter: A síró ember
• Bori Erzsébet: Rózsatövis – A francia pite
• Elek Kálmán: Jurassic Park 3.
• Harmat György: Dr. Dolittle 2.
• Köves Gábor: Yamakasi
• Hungler Tímea: Áldott a gyermek
• Ágfalvi Attila: Éjjel-nappal fiatalok
• Tamás Amaryllis: Élni tudni kell
• Pápai Zsolt: Gengszterek gengsztere
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A képernyős ember

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Dombokon túl

Az Ördög háta mögött

Margitházi Beja

Elegánsan oldotta fel Cristian Mungiu a 4 hónap, 3 hét és 2 nap megrendezése után ránehezedő várakozásokat: a 2007-ben első románként megnyert Arany Pálma és a Mesék az aranykorból (2009) ironikus epizódfüzére után tavaly befejezett legújabb filmjével rögtön két, forgatókönyvért és színészi alakításokért megítélt cannes-i díjjal újrázott. És bár sokan ismét a Ceauşescu-érát továbbmorzsoló filmet vártak tőle, a Dombokon túl a kortárs Romániában játszódik, nagy botrányt kavart, valós eseményeken alapszik, a célkeresztbe pedig látszólag újra két fiatal lány különös, szimbiotikus kapcsolatát állítja. A helyzet ezúttal azonban összetettebb, a stílus pedig, ha lehet, még letisztultabb, szikárabb, mint az abortuszdráma esetében.

Az új téma ellenére a román „második hullámban” gyakori jelenkutatás itt mégsem olyan hangsúlyos. Isten háta mögé, a dombokon is túlra vezet ugyanis Mungiu filmje, egy moldvai ortodox kolostorba, oda, ahol napjainkban, áram és folyóvíz nélkül, egy pap és egy főnővér irányítása alatt, végeredményben tanyasi nagycsaládként éli szerény hétköznapjait egy kis apácaközösség: egy nagyobb asztal körül elférnek, mindenki teszi a dolgát, a Páter a templomban dolgozik, feloldoz és eligazít, a Máter szervez, leoszt és közvetít, a leánygyermekek pedig meggyőződéssel szolgálnak, húzzák a kútról a vizet, tisztítják a nyers halat és lelkitükör alapján rendszeresen gyónnak, áldoznak. Egyiküket azonban Németországból meglátogatja gyerekkori, árvaházi barátnője, hogy magával vigye egy hajós felszolgáló-munkára. A kívülálló, temperamentumos Alina nem tud és nem is akar belesimulni az egyszerű idillbe, egykori testi-lelki társa, szerelme, a halk szavú, törékeny Voichiţa viszont maradna, a kialakult helyzet pedig véletlenek és rossz döntések szerencsétlen összjátékával fordul át el a lehető legrosszabb végkifejletbe.

Mungiu a teljes, majd két és fél órás játékidőt e folyamat részletes, hétköznapokba oltott bemutatásának szenteli, könyörtelenül, de mindenféle irónia, mutogatás vagy direkt kritika nélkül térképezve fel a zárt kolostori közösség és a (kül)világi intézmények (kórház, egészségügy, rendőrség, gyámszülők) működési rendellenességeit és felelősségét. Ez a valóság azonban fiktív: miközben díjnyertes forgatókönyvét az egykori BBC újságíró Tatiana Niculescu Bran 2005-ös tanacu-i ördögűzésről írt dokuregénye alapján írta, az aktus maga csak elkerülhetetlen végkifejlet az események sorában. Mungiunak ugyanis esze ágában sincs rekonstruálni, igazságot tenni, vádolni vagy akár állást foglalni. Az okok és következmények dinamikája, a részletek összekapcsolódása érdekli, annak a profán egyszerűsége, ahogyan az idillből kibontakozik a dráma, majd megképződik a tragédia – azaz maga, a legjobb szándékokkal kikövezett, pokolba vezető út. A vallásos miliő és a démonűzési rítus ellenére a Dombokon túlban Isten is viszonylag hallgatag, és az Ördög sem ott húzódik meg, ahol a leginkább készenlétben állnak, hogy lecsapjanak rá: Mungiu filmje sem a transzcendencia, sem a horror irányába nem hajlik el, itt csak emberek, gyarló, tehetetlen, gyenge és jóakaratú emberek hibáznak egyre nagyobbakat.

Ezekhez a karakterekhez annak ellenére kerül közel a néző, hogy Mungiu operatőre, Oleg Mutu szinte egyáltalán nem használ közelképet: a szereplők mindvégig a környező terek, figurák jól látható kontextusában jelennek meg, ahogyan viszonyaikat is a közösségi vagy páros szimbiózisok határozzák meg. A pályakezdő Cosmina Stratan és Cristina Flutur hátborzongatóan pontos alakításához és a feszesre szabott, fordulatokat precízen adagoló dramaturgiához mindenféle kísérőzenétől mentes, minimalista, stabil beállításokkal dolgozó stílus társul, melyet képileg a kolostor egyszerű berendezése, szűk terei, a gyertyák és petróleumlámpák fénye, a feketével keretezett apácaarcok és festményszerű kompozíciók tesznek jellegzetessé. A befejezés gyönyörűen összegzi a film mindezen erényeit: míg a prológusban a tolongó utasok közt Alina felé araszoló Voichiţát követte a kézikamera, a záróakkordban a rendőrautóban ülnek a főbb szereplők. Az ügyész egy anyagyilkossághoz szállt ki, várni kell. Alig érzékelhető, leheletnyi zoom hagyja fokozatosan hátra a gondterhelt, néma profilokat. Odakint zajlik az élet, munkások törik az aszfaltot, iskolások mennek át a zebrán. Egy közelben elhajtó autó nagy adag sárlét csap fel a szélvédőre. Vágás. Vége.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/03 47-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11370