KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Tatár György: Film által homályosan Holocaust, a tanúk tekintete
• N. N.: Magyar dokumentumfilmek a Holocaustról
• Schubert Gusztáv: Pokolkép Holocaust egyenes adásban
• Székely Gabriella: Filmjeim fejszecsapások Beszélgetés Sopsits Árpáddal
• Bori Erzsébet: Kora bánat Torzók
• Tamás Amaryllis: Amrita Sher-Gil Beszélgetés Sára Sándorral
TELEVÍZÓ
• Bakács Tibor Settenkedő: Mátrixon innen és túl Valóságshow
• Spiró György: Az ötödik A lengyel testvér
• Kriston László: Formatált valóság Bár
• Zachar Balázs: Magyar reality
• Ardai Zoltán: Modernek közt Első generáció
• Bodolai László: Ahol a törpék táncolnak Esküvői videók

• Varró Attila: Sztárválasztás Hollywoodi renitensek
• Vágvölgyi B. András: www.self-image.com Wilder, Wenders, Waters
• N. N.: John Waters a Filmvilágban
• Nemes Gyula: Cseh álmoskönyv Karel Vachek
• Antal István: Kísérlet az élet Cseh avantgarde
• Éles Márta: Miként ragadjuk meg az igazságot? Beszélgetés Wojciech Marczewskivel
ANIMÁCIÓ
• Elekes Györgyi: Európai vonal-kód Annecy
• Dizseri Eszter: A légy röpte Beszélgetés Rofusz Ferenccel
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Angyalok és kutyák Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Játékos szenvedély Macerás ügyek
• Ágfalvi Attila: Kiszámított vadság Vademberek
• Báron György: Szponzorfilm Üvegtigris
KÖNYV
• Kelecsényi László: Szociológiai filmtükör Bíró Gyula: A magyar film emberképe
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Belphégor
• Csantavéri Júlia: Pad a parkban
• Takács Ferenc: Liam
• Ádám Péter: Szerelmes Thomas
• Mátyás Péter: Neveletlen hercegnő
• Mátyás Péter: Corelli kapitány mandolinja
• Korcsog Balázs: Kémkölykök
• Varró Attila: Bízd a hackerre!
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Tömegnyár

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Test és lélek

Betegség a filmvásznon

A szenvedés képei

Pintér Judit Nóra

A halálos betegséggel szembenéző filmeket két végzetes veszély fenyegeti a giccs és a tapintatlan kíváncsiság. Egyikkel sem segítenek.

A betegség fogalmának mitikus jelentősége van – tudjuk Susan Sontagtól, és tapasztaljuk nap, mint nap. Azonban, mint minden kulturális jelenségnek, a különféle betegségek jelentése is számottevő kultúrtörténeti átalakuláson ment keresztül az elmúlt évszázadok során. Ahogyan régebben például a tbc számított az „elfojtás” betegségének, most a rákról tartjuk ugyanezt. Ennek értelmében más és más mítosz kapcsolódik a rákhoz, az AIDS-hez vagy éppen a tuberkulózishoz. Az AIDS és a rák a mai nyugati kultúrában nem csupán egy betegség a sok betegség közül, hanem „maga a halál”. A diagnózissal a betegeknek ezzel a jelentéssel is meg kell küzdeniük. Ráadásul úgy tűnik, hogy hiába tudunk meg egyre többet a kórokról és gyógymódjukról, a köréjük felépült mitológia eltérő mértékben, de tartja magát. A betegségek mitikus karakteréhez zsigeri rettegés és elutasítás is társul, amely ráadásul jellemzően morális színezetet ölt, ami miatt eltitkolásuk szinte társadalmi konvenció. Amíg a szívinfarktusban például nincsen semmi szégyellnivaló, addig a rákban, vagy pláne az AIDS-ben annál inkább. Az pedig, hogy egy betegség erkölcsi jelentést tulajdonítunk, végzetes lehet, hisz megakadályozhatja, hogy elmenjük kivizsgálásra, kezeltessük magunkat vagy elmondjuk azoknak, akik amúgy szeretnek minket.        

Lássuk, hogyan is néznek ki a nagy betegségmítoszok kultúránk AIDS- és rákfilmjeiben, illetve, hogyan küzdenek meg a hősök a gyógyíthatatlan betegséggel, vagy éppen az életreszóló fogyatékossá válással. Segít-e bármi, ha tudjuk, hogy rövidesen meg fogunk halni? Hogyan készülünk saját halálunkra? 

 

Segítsetek meghalni: eutanázia-mozik 

A minap döbbenten és örömmel olvastam, hogy Belgiumban rövidesen a gyerekek is kezdeményezhetik az asszisztált halált, persze csak akkor, ha a szülők is beleegyeznek. Vagy pár hónappal korábban egy negyvenes éveiben járó, születésétől fogva siket ikerpár, értesülvén arról, hogy rövidesen a látásukat is el fogják veszíteni, szintén eutanáziáért folyamodott, sikerrel. A hír azért is vert fel nagy port, mert az intézményesült eutanázia gyakorlata alapvetően a terminális fázisban lévő, vagy a gyógyíthatatlan, elviselhetetlen szenvedéssel járó betegségekre lett felszentelve. Utána olvasva a dolognak azonban azt találtam, hogy az elviselhetetlen szenvedésnek nem szükséges testinek lennie, lehet lelki is: 2004 óta Belgiumban legális az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítség olyan betegeknél is, akiknél „elviselhetetlen szenvedést okozó életuntságot” diagnosztizáltak, ami persze számtalan további dilemmát vet fel: mit tegyünk például a depressziósokkal, a gyászolókkal, a traumatizáltakkal? Az ő szempontjukból ugyanis a halál reálisan is igazolható választás, hiszen mérhetetlen lelki szenvedésüknek akarnak segítségével véget vetni. Ugyanakkor elég ijesztő a gondolat, hogy ha nagyon depressziósok leszünk, akkor elég csak egy Belgiumba szóló repjegy, ahol megölnek, ha kérjük.

Az eutanázia ügye ennél nyilván bonyolultabb, és alig feloldható kérdések övezik: amikor valaki halálra irányuló vágyát tesszük mérlegre, kinek a szempontja érvényesül: az övé, amit elhomályosít, vagy éppen kiélesít a depresszió vagy testi szenvedés tapasztalata? Vagy a magunkét: az orvosét, szülőét, kívülállóét, társadalomét, aki szükségszerűen sohasem érzékelheti a szenvedő szenvedését, mert a fájdalom per definitionem közölhetetlen, magányos tapasztalat, amit Elaine Scarry The Body in Pain című könyvében olyan világosan tár elénk. Legyen tehát szó fizikai vagy lelki fájdalomról, egy biztos: a külvilág és a szenvedő világa között kérdéses, hogy marad-e egy keskeny közös sáv is, ahonnan a betegek eltagadhatatlanul saját szenvedése objektíven megítélhető lenne.       

Az eutanázia-filmek jellemzően éppen ebbe a világ és a beteg között feszülő szakadékba világítanak be, igen éles kontúrokkal rajzolva ki, hogy a két valóság mennyire nem érintkezik egymással. A legklasszikusabb film a témában az 1981-es Mégis kinek az élete? (Whoes life is it anyway?), amelyben a Richard Dreyfuss alakította figura küzd a halálhoz, mint alapvető emberi választáshoz való jogáért, miután nyaktól lefelé megbénul egy balesetben. Ugyanezt a tematikát mutatja be a 2004-es spanyol film, a Belső tenger (Mar adentro), jelezve, hogy a nyugati világ még mindig adós azzal a belátással, hogy egy ember szuverén lelki-, testi- és döntési teréhez a saját halála is hozzátartozik. 2011-ben egyébként Spanyolországban is engedélyezték az eutanázia bizonyos formáit.

Egyszóval sok minden változott Európában, mostanra inkább pénz kérdése, hogy ki tudjunk lépni az életből, ha okunk van rá. Ezt a változást a témát bemutató dokumentumfilmek sora is jelzi. Belgiumban az első beteg, a 39 éves szklerózis multiplexben szenvedő Mario Verstaete halálát élőben közvetítette a tévé. A következő nyilvános halált John Zaritsky 2006-os dokumentumfilmje, a Jog a halálhozAz öngyilkos turista (Right to Death – The Suicide Tourist) közvetítette, amelyben Craig Ewert egy svájci eutanáziaklinikán fejezi be az életét. Megrázó és végtelenül egyszerű eseménysor: már nem tud mozogni a motoros neuronbetegségtől (MND), de fontos, hogy mindent ő csináljon, a többiek csak asszisztálnak neki. Ezért a fogával kikapcsolja a lélegeztető gépet, és szívószállal kiissza a halálos mérget egy pohárból. Az egészről videófelvétel készül, hogy meg tudják mutatni a hatóságoknak. Utoljára kéri még, hogy kapcsoljanak be zenét, közben végig az van az arcára írva, hogy legyünk már rajta túl, ezen az életnek nevezett valamin. Aztán meghal. Tanulság: a halál látványa még kevesebb hozzáférést ad a fenomén megértéséhez, mint a szenvedés látványa. Kívülről nézve nem történik semmi, nem érzünk semmit, maximum gondoljuk, hogy neki már „jó”, hisz nem szenved többé.

Amerikában az elmúlt néhány évben újra fellángolt a téma, 2010-es a Dr. Halál (You don’t know Jack), amelyben Al Pacino Jack Kevorkiant alakítja, aki a kilencvenes években 130 embert segített a halálba az általa készített géppel, ami gombnyomásra halálos dózisú mérget juttatott betegei szervezetébe. Majd 2011-ben mutatták be a How to die in Oregon című filmet, amely azonnal elnyerte a Sundance legjobb dokumentumfilmjének járó díjat. 1994-ben Oregon volt az első állam az USÁ-ban, ahol törvényessé vált az eutanázia. A film végigkíséri a törvény életbelépését és néhány pácienst, akik az asszisztált halált választották, köztük Roger Sagnert, aki egy húzásra kiissza a méregpoharat, megköszöni családja bölcsességet, hogy engedik meghalni, utolsó szavai pedig: It was easy, folks. Easy. Valójában megnyugtató látni ezeket a saját halálokat, hogy ezek az emberek utoljára még visszavehetik a kontrollt saját életük felett, amelyet már évekkel, évtizedekkel azelőtt kivett a kezükből a betegség. 

 

Szerelem és társadalomkritika: AIDS-mozik 

A számtalan AIDS-ről szóló mozi közül csupán két unikumot ragadok ki. Az első a John Greyson rendezte musical, a Zero patience, amely annak a légi utaskísérőnek a történetét mutatja be, aki az amerikai urban legend szerint bevitte az USÁ-ba a betegséget. Különösen érdekessé teszi a filmet a gyártás éve, 1993, ugyanaz az év, amikor a Philadalphia is elkészült Amerikában. Ez utóbbi filmet senkinek nem kell bemutatni, mind a mai napig a legismertebb AIDS-film, érdemei tagadhatatlanok. A Zero patience azonban egészen más esztétikai és értelmezési keretben, leginkább a Rocky Horror Picture Show hagyományaiból építkezve veti fel ugyanazokat a problémákat, mint bármelyik AIDS-mozi: a megbélyegzést, amitől az áldozatok legalább annyira szenvednek, mint a betegség tüneteitől, a melegszerelem mibenlétét, a fertőzés és a megfertőződés morális dilemmáit. Ebben a végletekig átesztétizált, dalbetétekkel tagolt, a valóságot allegóriába játszó műfaji hibridben (amit a korabeli kritika igen vegyesen fogadott, végül azonban számos díjat begyűjtött) a halálos betegség reprezentánsai HIV-vírusnak öltözött, éneklő transzvesztiták, Patience Zeróból pedig az életbe félig-meddig visszatérő szellem lesz, aki újra szerelemre talál, beavatkozik saját, éppen íródó mítoszának születésébe, és nevetve-énekelve enyészik el végül ebből a világból. A tragikus betegség-, hányattatás- és igazságosztó narratíva helyett arcunkba vágott szatirikus musical azonban legalább annyira elgondolkodtat, mint a Tom Hanks játszotta figura története a Philadelphiában.

A második egy tíz évvel későbbi, 2003-as HBO minisorozat, az Angels in America, Tony Kushner színdarabjából, olyan sztárokkal, mint Al Pacino, Emma Thomson vagy Meryl Streep. A Mike Nichols rendezte hat részes sorozat kihagyhatatlan mélyfúrás az amerikai társadalom pszichéjébe 1985-ben, az „AIDS-korszak” kellős közepén. A cselekmény több szálon fut, meleg és hetero szerelmek, a Reagan-korszak kritikája, egzisztenciális hitvallások egyéni sorsok szólamaként folynak egymásba a szereplők dialógjaiban, monológjaiban és találkozásaiban, akár egy polifonikus regényben. Ez a mozi is gyakran vált műfajt, sokszor átsüt rajta a színdarab-eredet, azonban a színpadi beállítások, monológok, díszletek közel sincsenek olyan elidegenítő hatással, mint a Zero patience-ben, a cselekmény alapregisztere nem emelődik el általa a valóságtól, nem is ez a cél. A cselekmény egyik szálában Louis (Ben Shenkman), a meleg, zsidó entellektüel, akinek a pasija (Justin Kirk) AIDS-ben haldoklik, összeismerkedik a republikánus, Reagan-szavazó, mormon, házas ügyvéddel, Joe-val (Patrick Wilson), aki akkor még nem is tudja magáról, hogy meleg, és az egyik legizgalmasabb szerelmi közeledés kezdődik el, amit valaha meleg témában vászonra vittek. A románcot azonban hamar szétfeszítik a két férfi világnézetének különbözőségei. A csábítás, a viták, a testiség és az ideológia egymásba folyó regiszterei végtelenül precízen árnyalják a meleg-lét személyes és társadalmi dilemmáit a nyolcvanas években. A hősök élik, megszenvedik és megcsalják, amit vallanak, egy grandiózus, intellektuális és apokaliptikus eposzban tévelyegve. 

 

A halál tanítása: rák-mozik 

Nem maradhatnak ki a számvetésből a rák-filmek sem (My life without me, Now is good, Restless, Fifty-fifty), amely azoknak a küzdelmét ábrázolja, akik nem akarnak meghalni. Ezekben az elmúlt pár évben készült mozikban kamaszok és huszonévesek szembesülnek azzal, hogy már csak hónapjaik vannak hátra. A filmek igen hasonló a dilemmákat éleznek ki kisebb-nagyon sikerrel és átérezhetőséggel. Kinek mondjam el? Tekintettel kell-e lennem bárkire? Milyen céljaim lehetnék még?

Ha a halál realitássá válik, akkor őszintévé tesz és ráébreszt az élet értékére, tanítják a filmek egybehangzóan. A halállal való traumatikus szembesülés szinte kivétel nélkül PTN-t, azaz posszttraumás fejlődést indít el: bölcsebbé tesz, és ráébreszt az élet nagyobb tiszteletére. Amíg a pszichológia azzal van elfoglalva, miként készüljünk fel a halálra, kiknek, hogyan és mennyit beszéljünk róla, ezeknek a moziknak bátor hősei nem igen akarnak beszélni róla. Sőt, utálják, ha valaki megtudja róluk, és igazuk van. Egyrészt hiába hangsúlyozza a pszichológia a társas támogatás fontosságát, senki nem tud a haldoklóknak jól segíteni: a szánalom, a túlóvás, az örökös „Hogy vagy?” kérdés az agyukra megy. Másrészt onnantól kezdve ugyanis, hogy kiderül róluk a betegség, haldoklóvá válnak a másik szemében is, nem csak a valóságban. A filmek mindegyikében megjelenik egy új szerelem, aki jellemzően sokáig nem tudja meg, mi az ábra, mert a haldoklók legalább ebben az új kapcsolatban szabadok akarnak lenni, szabadok a haláltól. A másik naiv tekintetében pillanatokra ők sem haldokolnak. És persze, aki végül megérti őket, maga is sérült: gyászol, bűntudata van, elhagyták, azaz ráébredt az élet sebezhetőségére.

Ebből a csoportból, ha a némi életszerűséget is számon akarunk kérni a filmeken, akkor a legsikerültebb a 2012-es Most jó (Now is good), amelynek 17 éves kamaszlány hősét látjuk küzdeni, aki fizikailag, lelkileg és családjával valóban megvívja harcait. A másik oldalon pedig a 2011-es Nyugtalanság kora (Restless) áll Mia Wasikowskával, amely a maga túlesztétizált, idealizált búcsúnarratívájával szinte nézhetetlen. Szintén nőnemű Az élet nélkülem (My life without me, 2003) hőse, akit Sarah Polley alakít, és aki ugyancsak kőkeményen néz szembe a halállal. Ő aztán tényleg senkinek nem mondja el, hogy haldoklik, se a férjének, se a két kicsi gyerekének, se az anyjának és még a szerelmének sem. Ellenben több tucat búcsú-magnókazettát gyárt. A film kapcsán elgondolkodunk azon, hogy mit is jelent az önzés, ha már csak heteink vagy hónapjaink vannak hátra? Egyáltalán, mikor vagyunk önzők, ha elhallgatjuk, vagy ha elmondjuk végzetes betegségünket a szeretteinknek? Szóljanak az utolsó hónapjaink csak a gyászról, vagy éppen azzal segítünk nekik, ha alkalmat adunk nekik elbúcsúzni? Hogyan kell meghalni anyaként, akinek kicsi gyerekei vannak, vagy valakinek a gyerekeként, valakinek a szerelmeként? Többek között ebbe a tematikába is illeszkedik Inárritu 2010-es Biutifulja, amely persze egészen más fénytörésben, sokkal rétegzettebben festi fel a prosztatarákjáról értesülő, illegális bevándorlókkal bizniszelő, szintén kisgyerekes apa utolsó hónapjait. Ez a mozi egy pillanatig sem szépeleg, még ha tagadhatatlanul melodráma is, talán csak az utolsó képsorok emelik el ezt a végtelenül nyomasztó és szomorú szenvedéstörténetet, és terelik a megváltás felé a Javier Bardem által alakított főhőst.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/01 40-42. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11564