KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Tatár György: Film által homályosan Holocaust, a tanúk tekintete
• N. N.: Magyar dokumentumfilmek a Holocaustról
• Schubert Gusztáv: Pokolkép Holocaust egyenes adásban
• Székely Gabriella: Filmjeim fejszecsapások Beszélgetés Sopsits Árpáddal
• Bori Erzsébet: Kora bánat Torzók
• Tamás Amaryllis: Amrita Sher-Gil Beszélgetés Sára Sándorral
TELEVÍZÓ
• Bakács Tibor Settenkedő: Mátrixon innen és túl Valóságshow
• Spiró György: Az ötödik A lengyel testvér
• Kriston László: Formatált valóság Bár
• Zachar Balázs: Magyar reality
• Ardai Zoltán: Modernek közt Első generáció
• Bodolai László: Ahol a törpék táncolnak Esküvői videók

• Varró Attila: Sztárválasztás Hollywoodi renitensek
• Vágvölgyi B. András: www.self-image.com Wilder, Wenders, Waters
• N. N.: John Waters a Filmvilágban
• Nemes Gyula: Cseh álmoskönyv Karel Vachek
• Antal István: Kísérlet az élet Cseh avantgarde
• Éles Márta: Miként ragadjuk meg az igazságot? Beszélgetés Wojciech Marczewskivel
ANIMÁCIÓ
• Elekes Györgyi: Európai vonal-kód Annecy
• Dizseri Eszter: A légy röpte Beszélgetés Rofusz Ferenccel
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Angyalok és kutyák Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Játékos szenvedély Macerás ügyek
• Ágfalvi Attila: Kiszámított vadság Vademberek
• Báron György: Szponzorfilm Üvegtigris
KÖNYV
• Kelecsényi László: Szociológiai filmtükör Bíró Gyula: A magyar film emberképe
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Belphégor
• Csantavéri Júlia: Pad a parkban
• Takács Ferenc: Liam
• Ádám Péter: Szerelmes Thomas
• Mátyás Péter: Neveletlen hercegnő
• Mátyás Péter: Corelli kapitány mandolinja
• Korcsog Balázs: Kémkölykök
• Varró Attila: Bízd a hackerre!
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Tömegnyár

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Alien: Covenant

Kígyó a kertben

Varró Attila

A modern populáris filmmítoszokban a nyolcadik utas a magaskultúra.

 

Mint azt a midikloriánok baljós árnya mutatja, bármely népszerű fantasztikus film univerzumát a franchise-á válás során nemcsak a piaci igényekhez történő túlzott igazodás Halálcsillaga fenyegeti, de az utólagos szerzői értelmezgetések és életmű-építgetések végzetes vírusai is: amint egy sci-fi, űropera vagy fantasy eléri a kultikus státuszt, épp olyan kontraproduktív stratégiát jelent újabb és újabb szoros másolatokkal megkísérelni piaci reprodukcióját, mint felülírni a szerzők újabb eszméivel, elképzeléseivel vagy egyszerűen csak hóbortjaival. Az 1979-es Alien minimalista űr-slasherje részben azért lépett olyan hatékony szimbiózisba a nagyközönséggel, mert Ridley Scott – mit sem sejtve műve leendő karrierjéről – egyáltalán nem próbálta hangzatos eszmék szolgálatába állítani kozmikus hipermonstrumát (vagy ha igen, rendkívül jól leplezte ezt): mindenki, sarki péktől Barbara Creedig, azt látta bele zsigeri erővel működő párbites rémtörténetébe, ami legközelebb állt szívéhez-lelkéhez, bizonyítékot találva rá a gigeri látványvilágban, a szórványos, széttartó referenciakészletben („loptam én mindenkitől”, jelentette ki utólag O’Bannon), valamint kiválóan eltalált és eljátszott hét karakterében. Scott azonban már a Szárnyas fejvadász direktori verzióiban egyszarvúra pattant, hogy még inkább saját képére hajtogassa sikerdarabját – megfeledkezve róla, hogy az a sikerdarab populáris mítosszá válva pompásan elboldogul magában is, és legfeljebb annyira az övé, mint a Fehérlófia legendája az első vándor táltosé, aki pár kupa kumisz után előadta az ismeretlen hallgatóságnak.

Amikor oly sok jobbnál-jobb folytatás, sikeres crossover, szerteágazó regény- és képregényverzió után az Alien-franchise 2012-ben visszakerült a hajdani babérjaira vágyó rendezőhöz, a nézőknek már esélyük sem volt rá, hogy ne valami monumentális eszme-eposz nyitódarabjával szembesüljenek, amelyben a szerző-mesélő végre elmagyarázza nekik, hogy a Hétszűnyű Kapanyányimonyók hogyan utal a sumér rokonságra vagy mi köze van a Nagy Kazah Falloszistenhez. Az idei folytatás rögtön a címével jelzi, hogy a törekvés a régi, csupán a kultúrkör változott – a Prometheus-mítosz után most valami ószövetségi értelmezési keretbe zárva vitorláznak át a pionír-hősök egy új világba, hogy aztán az eredeti rémfilm-elvárásokhoz mérten rút halállal lakoljanak csupa szűk, nyirkos és sötét helyen. Bibliai és miltoni utalásból ugyanis annyi akad, mintha egy vasárnapi iskola zsúr-vetélkedőjén járnánk; a megafonnal harsogott szerzői üzenet pedig az istenkísértő Prometheus mitológiai tanulságai után immár a Szárnyas fejvadászból (és hatszáz robotfilm-utánzatából) jól ismert Frankenstein-intelmet köti lelkünkre, méghozzá olyan világos és hatékony módon, hogy nem akad néző, aki a moziból hazatérve ki ne dobná a karácsonyra kapott MI-barkácskészletét. Scott nem is igyekszik különösebben, hogy szépen felépített gondolatvilágáról váratlan fordulatokkal vagy új történetelemekkel vonja el a nézői figyelmet, a menetrendszerű pontossággal érkező összecsapások némi fazonigazítással korábbi Alien-filmekből kerülnek át – mint a nemi erőszakot idéző robot-hősnő harc 1979-ből és a finálé rakodórobotos/zsilipkapus leszámolása 1986-ból (bár itt legalább szkafanderben) – vagy akár valamelyik klónjából (lásd a Pitch Black éjjeli rajtaütését a mezőn, a fényérzékeny támadókkal).

Mindezek fényében aligha meglepő, ha a franchise sikerének zálogát jelentő monstrum a horrorfilm kígyója lett a sci-fi kertben, aki minél szaftosabb és véresebb erőszak-orgiákba csábítaná főhős-Éváját (és vele a közönséget) ebből az inger- és tudásszegény elveszett paradicsomból – ahol android okít androidot emberellenes közhelyekkel, ökológiai figyelmeztetések puffognak a telepes űrhajó falai közt és mindig akad egy természeti törvény, amit semmibe lehet venni, ha a dramaturgia úgy kívánja. A megduplázott antagonista kétféle Sátánt mutat fel a további folytatásokhoz: egy kulturális utalásokkal dobálózó, tudálékos és egomán übermensch steril Szerző-metaforáját, valamint a jó öreg ösztönszörny bűnös műfaji örömeit zuhanyzós szex-mészárlással és kannibál magzatokkal. Noha immár egyértelmű, hogy kettőjük közül ki a teremtő és ki csupán hatásvadász eszköz kezében, remélhetőleg a következő részben – ha már a zárójelenet alapján a skandináv mondakör a soros – ismét felülkerekedik a borzalmas Világkígyó és egy takaros Ragnarök keretében megszabadítja a franchise univerzumát a sci-finek álcázott, üres szerzői önistenítésektől.

 

Alien: Covenant (Alien: Covenant) – amerikai, 2017. Rendezte: Ridley Scott. Írta: Michael Green, Jack Paglen. Kép: Dariusz Wolski. Zene: Harry Gregson-Williams. Szereplők: Katherine Waterston (Daniels), Michael Fassbender (David), Billy Crudup (Oram), Danny McBride (Tennessee), Carmen Ejogo (Karine). Gyártó: 20th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 122 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/06 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13242