Töredék az életről

Vissza a nagymamához

Faragó Vilmos

A magyar művészfilmkészítés csaknem minden divatos eleme együtt van a Töredék az életről című filmben. Mindenekelőtt: úgynevezett szerzői film. Írta Gyöngyössy Imre és Kabay Barna, rendezte Gyöngyössy Imre és Kabay Barna. Aztán: készült az úgynevezett magyar dokumentumjátékfilm-iskola modorában, imbolygó kamerával, nyersen életszerű pillanatokból, improvizatív párbeszédekből összevágva, részben amatőr szereplőkkel. Továbbá: intellektuálisan moralizáló film, tehát a hetvenes évek ismert magyar értelmiségi figurái mozognak benne (a nagy idők tanúi: a besározódott káder-népfi és -népleány, a meghurcolt-kifáradt ősz entellektüel, meg az új idők trónkövetelői: az érvényesülni-szerezni akaró pragmatista fiatalok). Még továbbá: az ismerős figurák mozdulatait a hetvenes évek ismerős szkepszise irányítja, de ez párosul a hetvenes évek ugyancsak ismerős értelmiségi lelkiismeret-furdalásával, a lelkiismeret-furdalás pedig kifelé lökdösi őket a szkepszisből, az identitáskeresés irányába – vissza a gyökerekhez. És végül: NSZK-koprodukcióban készült a film, a megrendelő igényei szerint tehát egzotikusan magyar kolőrlokálba kellett helyezni az identitáskereső értelmiségieket – vissza a folklórhoz (a megrendelői igény persze valóságos hazai áramlattal találkozott, azzal a divat-illúzióval, hogy a „vissza a folklórhoz” tulajdonképpen azt jelenti: „vissza a néphez”, és jelenthetné is, ha a nép kimondatlan jelszava nem az volna éppen, hogy „el a folklórtól”, vagyis ha a tradicionális folklórból nem éppen a folk hiányozna most már).

Attól, hogy divatos, persze még nagyon jó is lehetne ez a film. Attól, hogy szerzői. Hogy dokumentumjátékfilm-modorú. Hogy moralizáló. Hogy a morális válságot identitásvesztéssel magyarázza. Hogy identitásukat folklórdíszletek közt keresik figurái. Ha a szerzőiség olyan mű szerzését jelentené, amely divatelemeivel is szuverén ítéletet sugall. Ha a dokumentum-modor nem járna együtt az öncélú „életszerűség” üres, túlnyújtott perceivel, a dialógusok és gesztusok amatőr kibontatlanságával, a jelenetkapcsolódások szervetlenségével és az egész kompozíció folytonossági hiányaival. Ha figuráinak nekikeseredett moralizálását enyhén ironikus fintorral kísérné, és nem venné halálos komolyan azokat a mélyértelmű konfessziókat vagy sziszegő vádbeszédeket, amiket percenként vagdosnak egymáshoz figurái ide-oda bolyongva a halottsiratós, gyásztoros skanzen-tájház folklórdíszletei között.

De ez is hagyján. Az alkotói nagyot akarás igazi buktatója szimplán dramaturgiai. Ez a művészi divatelemekkel teli, modern értelmiségi életérzés közvetítésére vállalkozó, nép- és folklórdivatot reprezentáló, vagyis igazán up to date szándékú film ugyanis egy avítt dramaturgiai alapötlet kerekein gurul. Az ötlet középsúlyú polgári drámák szerzőitől ered, sémája a következő: adva van egy többnemzedékű család, amelynek tagjai aggálytalanul viselik az életkoruk, nemük, foglalkozásuk, társadalmi állásuk szerinti szerepálarcukat, amíg a dráma első felvonása végén be nem következik a váratlan fordulat (gyilkosság, öngyilkosság, szívszélhűdés vagy egy katalizáló személy megjelenése), mert ettől kezdve sorra lehullanak a szerepálarcok, s a harmadik felvonás vége felé ott áll a színpadon a soknemzedékű család meztelen ábrázattal (aztán vagy így marad a függöny lehulltáig, vagy az utolsó percekben ismét felveszi az álarcát mindenki). Ebben a filmben is adva van egy soknemzedékű család. Nagymama, nagymama lánya, unoka, meny, vő, közeli barát. A nagymama „egyszerű” falusi öregasszony, élete észrevétlenül simul a közösség és a család szokásrendjébe. A nagymama lánya rátermett, energikus gazdaságvezető, tevékeny élettel a háta mögött, nyugdíjaztatása ünnepi pillanatában. Az egyik unoka dolgos falusi fiatalasszony, szerző igyekvésű férjjel az oldalán. A másik unoka önérzetes városi fiatal. A nagymama veje elegáns, vonzó városi orvos. A közeli barát megfontolt, nagytekintélyű országos funkcionárius. És akkor meghal a nagymama. (Valódi, sokszoknyás, amatőr nagymama játssza: fürgemozgású, pirospozsgás, majd kicsattan az egészségtől, egy nappal sem látszik idősebbnek a lányát játszó színésznőtől. Amikor bejelenti, hogy ő most meg fog halni, a néző tudja, hogy nem az öregség, hanem a zord dramaturgia ítélte halálra.) A család mindenesetre összegyűlik a szomorú eseményre, és gyorsan kiderül, hogy egyetlen teljes életű, hibátlan emberségű tagja van (volt) a családnak: a nagymama. Az ő „egyszerű”, észrevétlen életét hirtelen naggyá növeszti az értelmiségi lelkiismeret-furdalás – vissza a nagymamához. Ő lesz a Minta, a hozzá való viszony a jellemek mércéje, s az összemérésben mindenki kicsinynek bizonyul. Lányáról kiderül, hogy szívtelen anya volt, mert elveinek – vagy karrierjének? – élve szinte eltaszította magától két gyermekét. A dolgos falusi lányunokáról kiderül, hogy gyűlöli a férjét és lefeküdt a sógorával. Az elegáns orvosról, hogy belső tartása nincs, csak külsődleges presztízse tartja lábon. A közeli barátról, hogy ő a titkos apja az egyik lánynak, s hogy bizony az ötvenes években ő is megérte a pénzét. Az igyekvő falusi férjről, hogy hivalgó gyűjtőszenvedéllyel kompenzálja rossz házasságát. A másik unokáról, hogy protekciózik. És így tovább. A leleplezés és önlelepleződés a dramaturgiai kimódoltság önkényével pereg a jelképes végkifejlet felé, már-már komikus hiteltelenséggel. S szinte törvényszerű, hogy a jelképes végkifejlet is kimódolt: buldózer támad a falusi házra, halálra zúzódnak a falusi élet folklórdíszletei (autópálya épül a helyükön): valami tehát bevégeztetett, de ami a leleplezett családtagokat illeti, marad minden a régiben. Igaz, hogy ez a buldózeres végjelenet a folklorisztikus identitás-illúziók – nem túlságosan eredeti – kritikáját is jelenthetné, ha az a bizonyos ironikus fintor nem hiányzott volna mindvégig, előre megkérdőjelezve ezeket az illúziókat.

Mindezek után mégis figyelemre méltónak tartom a filmet. Nemcsak néhány remek, valóban dokumentumértékű jelenete miatt (ilyen a két falusi öregasszony tevése-vevése a sütőkemence előtt, ilyenek a gyászszertartás rendezetten is spontánnak tetsző pillanatai) és nemcsak néhány emlékezetes színészi alakítás miatt (ilyen a főszereplő Kovács Máriáé, akinek sikerült karakteres figurát előragyogtatnia), hanem amiatt a belső igény miatt is, amely a szerző–rendező párost mai izgalmasságú társadalmi-erkölcsi kérdések felmutatására ösztökéli. Ezt az igényt – még ez esetben csalódott nézőként is – tisztelni illik.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1980/12 12-13. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7619

Cikk értékelése:

szavazat: 896 átlag: 5.64