KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Hosszú futására számítottunk BBS – 40 év
• Muhi Klára: Gettó, egyetem, politikai csatatér A BBS első két évtizede
• Kovács András Bálint: Tarr szerint a világ A Zóna belülről – 2. rész
• Andor Tamás: Egy körültekintő ember In memoriam Schiffer Pál
• N. N.: Schiffer Pál (1939–2001)
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Őszi kollekció Titanic Fesztivál
• Varró Attila: Határsértések Koreai új hullámok
• Varró Attila: Hajcsat a párnán Beszélgetés Jafar Panahival

• Hungler Tímea: Biohazardírozás Hollywoodi vírusok
• N. N.: Járványok és bioterror Vírus-mozi
• Karkus Zsolt: Frankenstein siratja Monstrumot Klónok, szörnyek, őrült tudósok
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Disznóól és felhőfejes Velence
• N. N.: Az 58. velencei filmfesztivál díjai
• Kemény György: Videofreskók Velencei biennálé
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Kettős filmtükör A tizedik évtized

• Pápai Zsolt: Mesterbeállítás Howard Hawks rejtőzködő kamerája
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Cuba sí, Cuba no Mielőtt leszáll az éj
LÁTTUK MÉG
• Hideg János: Dalok a második emeletről
• Takács Ferenc: Ízig-vérig Anne-Mary
• Köves Gábor: Süti, nem süti
• Ágfalvi Attila: Szívtiprók
• Hungler Tímea: Doktor Szöszi
• Herpai Gergely: Kéjutazás
• Elek Kálmán: Eredendő bűn
• Harmat György: Lovagregény
• Varró Attila: Mélyvíz
• Tamás Amaryllis: Második bőr
• Varga Balázs: Végzetes hipnózis
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Búcsú

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Getno

Szívem visszahúz

Stőhr Lóránt

Az amerikai álom továbbra sem csereszabatos a magyar mentalitással. Hungaricum Las Vegas-ból.

 

Salamon András két rendezői személyiséget rejt magában. Az egyik az emberi történések részletei iránt fogékony, érzelmesen kisrealista alkat, míg a másik amolyan sztorizós fajta, túlzásokra hajlamos, sikerre éhes nagydumás. Távolról sem lehetetlen, hogy a két ellentétes rendezői én harmonikusan, avagy termékeny feszültségben megférjen egymással egyetlen emberen belül, láttunk már olyat a filmtörténetben, hogy egyetlen életművön belül egymást váltják a földhözragadtan epikus és szárnyalóan nagyívű filmek. Salamon azonban folyton egyazon filmen belül próbálja összeegyeztetni egymással két énjét, amivel aztán rendre kudarcot vall. Ha a történet nem magáról a történetmondás nehézségeiről szól, mint A dolgok állása, hanem inkább elrejteni igyekszik történet-mivoltát, akkor a különböző fordulatszámú narrációs stratégiák közti durva sebességváltás döccenőiben kiesnek a nézők az elbeszélés menetéből.

Ha már ideidéztem Wim Wenders korszakhatárt jelentő filmjét, akkor a távoli párhuzamon túl A dolgok állása és a Getno közti szembeötlő hasonlóságra is érdemes felfigyelni. Bár az európai film közel sem ugyanaz már, mint ami 1980 előtt volt, egy óhazából érkezett rendező újvilági forgatási helyszíneken vélhetően még mindig a szabadság mítoszával és a mítoszok szabadságával telített amerikai levegőt szívja magába. Ahogy a portugál tengerparttól Hollywoodig vezető út során Wenders levetette magáról az európai művészfilmes beidegződéseket, úgy szabadíthatta volna fel a bécsi és pesti külvárosokból a nevadai sivatagba tett kirándulás a Salamonban rejlő vágyat a nagy történet iránt. A tág terek és a végtelen egyenes utak kezdetben mégsem tudták elcsábítani a magyar rendezőt a szereplők érzelmi reakcióinak szoros lekövetésétől a történetgyártás sivatagába; lélekben ugyanúgy hű maradt az óhazához, mint főhőse, a kamaszos álmokat kergető, negyvenes családapa, aki énektanárnő feleségével és húsz körüli lányával kivándorol a pesti lakótelepről egy Las Vegas-hoz közeli településre. Korábbi filmjei könnyeden érzelmes hangnemében megszólalva, a szerző apránként tölti fel feszültséggel az Újvilágban töltött első napok, hetek során a nagyapa hulladékbontójában segédkező apa, a házfelújításon dolgozó anya és a gyorsétteremben robotoló gyerek közti erőteret. A hitek, remények, vonzalmak ellentmondásai, a férfi Amerika iránti naiv lelkesedése, a nő családja miatt érzett féltő aggodalma, a lány magyar kedvese utáni vágyódása lassú akkumulálódással és elkerülhetetlen robbanással fenyegetnek.

Salamon azonban nem várja ki, amíg a folyamatok beérnek, elébe szalad a pusztulásnak. Eldől egy létra, ami padlóra viszi a családfőt és egyúttal a filmet is magával rántja a sorozatos sorscsapások örvényébe. A szerző az apára hulló szerencsétlenségek egyre gyorsuló irama mellett már csak jelzésszerűen foglalkozik a többi szereplővel, a figyelem fókusza leszűkül a katasztrófák áramában tehetetlenül sodródó férfira, akinek kálváriáját a csapások mértéktelensége miatt nehéz együttérzéssel követnünk. Salamonnak rendezőként sem fekszik az amerikai tempó: a záporozó bajok, a lány autóbalesete, az anya félrelépése, az apa lebukása a biztosítótársaság nyomozói előtt, a civilruhás rendőr „meggyilkolása”, bosszantóan naiv formában, gyakorlatlan kéz nyomát magán viselve öltenek testet a vásznon, amit Tóth Zsolt meleg színekben fürdő, laza kameramozgások és szilárd kompozíciók közt egyensúlyozó képi világa és Incze Ágnes jó ritmusú vágása önmagában aligha képes eltakarni. A sivatagi autós üldözés és végtelen száguldozás filmtörténeti toposzait, a szabadság és halál e mitikus-szimbolikus nagyjeleneteit nehéz a roncstelep és az összeszart vécé otthonosan ismert helyszíneiből és az általuk implikált kisrealista szituációkból elrugaszkodva, gondos dramaturgiai-rendezői előkészítés nélkül megugrani.

Ha az elügyetlenkedett fordulatok ellenére mégsem bántó keserűséget, inkább az elrontott lehetőség láttán támadt csalódottságot hagy hátra maga után a film, akkor az elsősorban Salamon többször megtapasztalt rendezői erényének, a színészválasztásnak és színészvezetésnek az érdeme. Gesztesi Károlyon jól fest a hatalmas szívvel megáldott, ám a racionális világban esetlenül mozgó, mackószerű férfi- és apatípus gúnyája, Király Levente pedig az értékrendjében, életvitelében és nyelvében részben amerikanizálódott, részben a magyar mentalitást őrző, terebélyes nagyapa szerepében nyújt felejthetetlen alakítást, így nekik köszönhetően a megöregedett apa és a felnőtté vált fiú közti kapcsolat – egészen az eltolt befejezésig -- széprajzú vonulatként emelkedik ki a történetből. A három felemásra sikeredett játékfilmjéből áradó szeretet készteti feltennem a kérdést: vajon milyen filmet rendezne Salamon, ha énjének kizárólag egyik felére hallgatna?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/04 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1886