KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Hosszú futására számítottunk BBS – 40 év
• Muhi Klára: Gettó, egyetem, politikai csatatér A BBS első két évtizede
• Kovács András Bálint: Tarr szerint a világ A Zóna belülről – 2. rész
• Andor Tamás: Egy körültekintő ember In memoriam Schiffer Pál
• N. N.: Schiffer Pál (1939–2001)
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Őszi kollekció Titanic Fesztivál
• Varró Attila: Határsértések Koreai új hullámok
• Varró Attila: Hajcsat a párnán Beszélgetés Jafar Panahival

• Hungler Tímea: Biohazardírozás Hollywoodi vírusok
• N. N.: Járványok és bioterror Vírus-mozi
• Karkus Zsolt: Frankenstein siratja Monstrumot Klónok, szörnyek, őrült tudósok
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Disznóól és felhőfejes Velence
• N. N.: Az 58. velencei filmfesztivál díjai
• Kemény György: Videofreskók Velencei biennálé
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Kettős filmtükör A tizedik évtized

• Pápai Zsolt: Mesterbeállítás Howard Hawks rejtőzködő kamerája
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Cuba sí, Cuba no Mielőtt leszáll az éj
LÁTTUK MÉG
• Hideg János: Dalok a második emeletről
• Takács Ferenc: Ízig-vérig Anne-Mary
• Köves Gábor: Süti, nem süti
• Ágfalvi Attila: Szívtiprók
• Hungler Tímea: Doktor Szöszi
• Herpai Gergely: Kéjutazás
• Elek Kálmán: Eredendő bűn
• Harmat György: Lovagregény
• Varró Attila: Mélyvíz
• Tamás Amaryllis: Második bőr
• Varga Balázs: Végzetes hipnózis
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Búcsú

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Animáció

Két nézőpontból: Daliás idők

Mozgó táblaképek

Szemadám György

 

Gémes József és munkatársai legújabb, egész estés animációs filmjükben, a Daliás időkben, amely Arany Toldi-trilógiájának átdolgozása, másfél órányi mozgófilmet festettek össze statikus festmények hagyományos képzőművészeti eszköztárának felhasználásával. A „festményanimáció” nem előzmények nélkül való a Pannónia Filmstúdió rajzfilmeseinek törekvései közt sem – s itt elég, ha Kovásznai György festmény-filmjeire, vagy a Korniss Dezső munkáiból készült filmre utalok – ám ezzel a módszerrel egész estés filmet készíteni: enyhén szólva merészség.

A vállalkozás nagyságát és egyben abszurditását is jelzi, hogy a filmhez néhány ezer (tízezer?) festményt kellett viszonylag rövid idő (egy év? kettő? öt?) alatt elkészíteni egyenletesen magas színvonalon. Ez a szinte heroikus erőfeszítés tiszteletet ébreszt, de kérdés, lehet-e ilyen rövid idő alatt annyi jó, vagy akárcsak középszerű képet festeni, amennyivel még a legtermékenyebb és leghosszabb életű művészek egész életműve sem képes versenyezni? Az eljárás még akkor is abszurdnak tűnik, ha nem eredeti alkotói invencióról, hanem ismert mesterek modorának imitációjáról van szó. A Daliás idők e táblaképi világát, mozgatott festményeit kell elsősorban elemeznünk ahhoz, hogy megérthessük erényeit és hibáit.

Ha a legjobb részletek atmoszférájának eredetét keressük, akkor azt a XIX. század végének és a XX. Század elejének táblaképfestészetében fogjuk megtalálni. Ennek kapcsán megemlíthetők idősebb Marko Károly akadémikus klasszicizmusa, Mészöly Géza bensőséges melegsége, Paál László erőteljes festőisége, Benczúr Gyula csillogó historizálása, Madarász Viktor romantikája, Hollósy Simon érzelemgazdag plein air-je, Fényes Adolf színekben oldott naturalizmusa is, egészen Szőnyi Istvánig és – aki talán Gémesre leginkább hatott – a csodálatos Mednyánszky Lászlóig.

A filmet voltaképpen a mesterek szemléletét utánzó festmények alkotják, s ez igen szűk határok közé szorítja az animációs film eszköztárát. Gémes József stílusérzékét és filmes látásmódját dicséri, hogy a legjobb részekben néha megvalósulhat a csoda: újszerű egységbe ötvöződik festmény és történés. Ezt elsősorban gyors vágásokkal, az eizensteini montázs jól dramatizált ritmusával éri el az alkotó.

Persze a feladat túlméretezettsége számos kényszerű kompromisszummal jár. Ilyen például az, hogy a film szereplői nem lehetnek az animációs filmekre oly jellemző túlegyénített karakterek. A főhős és a legtöbb szereplő átlagarca főiskolás festőstúdiumok vázlatszerűségét idézi. A fontosabb szereplők közül az egyetlen karakteres arc Györgyé, a gonosz testvéré, míg például az anya figurája – szó szerint és átvitt értelemben is – teljesen elmosódik. Ennél sokkal zavaróbb az, amikor egy-egy mellék-szereplő – például a kopasz bajnok-társ, Tar Lőrinc figurája – annyira túlegyénített, hogy már-már karika-túraszerűen ugrik ki a sok elmosódott arcú alak közül.

A másik kényszerű kompromisszum, hogy a film technikájából fakadóan még a megszokottnál is jobban „spórol” a filmkockákkal, pedig ez egy animációs filmnek – mint tudjuk – nem tesz igazán jót. Túl sokszor ismétlődnek azonos képek, amelyek, mi tagadás, nem segítenek a figyelem ébrentartásában.

Ugyancsak a festmény-animáció szükségszerű velejárójának tűnik, hogy a filmkockák mindegyikének jól komponált stílusegységet kell képviselnie, s ami ennél is fontosabb: egyenletes színvonalon kell mozognia. A Daliás idők képi világa nem mindenütt látszik megkomponáltnak, s néha bizony egyenetlen színvonalat mutat.

A következő stílusrétegek válnak, el egymástól:

1. Eredeti, meggyőző animációs megoldások, amelyek magától értetődő természetességgel teremtenek kapcsolatot a képzőművészet és a film nyelve között. Erre példaként az esőben lovagló fáklyások jelenetét és Miklós bujdosását kell említenem. Ezek talán a „legmodernebb” felfogású részletek. Teljesen önállóak, és ezért alig köthetők a film többi részének festői előképekre utaló látványaihoz. Sajnos ugyanehhez az animációs felfogáshoz kapcsolódnak bizonyos manírok is. Így például a főhős emlékképeit és szerelmi ellágyulásait pontocskákra bomló látvány jelzi, mely leginkább talán a színes tévé képernyőjének „pointillista” nyüzsgésére emlékeztet.

2. A már idézett festői világok atmoszférájának legsikerültebb újrafogalmazásai. Ilyen a filmben egykét meglepően szép portré (például a tűz fényében fürdő kovácsné) és néhány igen szuggesztív, szinte Mednyánszky-hommage-nak tűnő képkocka.

3. A múlt század jellegzetes – bár csupán második-harmadik vonalba sorolható – festői megnyilvánulásának, hangulatának hiteles tükröződése némelyik tájképben.

4. A romantikus színhasználat kissé naiv effektusai. Legjellemzőbb példája talán a bika megfékezésének jelenetsora.

5. Puha, elomló, fényben fürdetett, kissé édeskés portrék és csoportképek, így a viadal szemlélőinek vagy Miklós szerelmének megjelenítései.

6. A történelmi festmények színes reprodukcióira, régi ifjúsági regények illusztrációira és a történelmi olvasókönyvek dekoratív-dilettáns ábrácskáira emlékeztető részletek. (A túlszínezett lovagi torna, a király és a császár találkozásának jelenetsora.)

7. A filmbe meglepően szervetlenül és színvonaltalanul illeszkedő karikatúra-animációk, melyek a Miklós haragját kiváltó lovagi torna-paródia jelenetében fordulnak elő.

8. Giccses látványok: rőtvörösen lenyugvó nap, narancssárga ellenfények, gyöngybokrétás színkavalkádba öltöztetett női alak, és így tovább. Talán nem is elsősorban Gémes stílusérzéke bicsaklik meg ezekben a kínosan hatásvadász jelenetekben, hanem a festő és animációs filmes látásmódja közti egyensúly billen fel, minthogy mindkettőben más a hatásosság mértéke. Ami festményen – tehát állóképen – természetes, az animációs filmben – tehát megmozgatva – elviselhetetlen túlzás.

Néhol az is nagyon zavaró, hogy egy múltszázadi atmoszférát és lazúros-barna színvilágot hordozó erdő-részletbe meszes ultramarin vagy fehéres ibolya köpenyt viselő alak lovagol bele. Egyáltalán nem véletlen, hogy ezekkel a „kezelhetetlen” színekkel nem találkozunk sem Paál László, sem Hollósy Simon, sem Mednyánszky László festményein. A dekoratív, túl harsány színek hadrendje már egy későbbi forradalom nyomán tört be a festészet történetébe. S amikor ebben a filmben ilyen színekkel (nem festett, hanem) kifestett lovagokat látunk, akkor ez inkább egy kosztümös film rossz plakátjára emlékeztet.

A film legszebb részletei közé a lovas csatajelenetek tartoznak. Azok a részletek, amelyekben a remek beállítások, a fel-felvillanó ló- és ember-arcok expresszív kavalkádja valóban képes magával ragadni az embert. Itt együtt van a film dinamikája, a remek festői megoldás, az anyag- és színkezelés. Egy-egy jelenet kivételével a filmet sajátos technikája megvédi a rajzfilmek szokásos gyermekbetegségétől is, attól, hogy a statikus háttér stílusa különváljon a mozgatott figurákétól.

Mindazonáltal ki kell mondanom végre: a Daliás idők – sikerületlen mű. Minden jel szerint alkotói tévedés, tegyük hozzá: nagyszabású tévedés eredménye. Nem az a baja, hogy nem „felel meg” Arany Toldijának, hanem az, hogy igyekszik megfelelni neki, s eközben azt a lehetőséget is elszalasztja, hogy önálló alkotássá váljék. Kudarcával azonban jelzi az animációs nagyfilm műfaji határait, s így, ha sikerületlen is, nem érdektelen.

Daliás Idők – magyar festmény-animáció, 1982–84. Arany János Toldi-trilógiája nyomán rendezte és tervezte: Gémes József. Kép: Varga György. Zene: Decsényi János. Közreműködik a Magyar Rádió és Televízió szimfonikus zenekara. Festették: Ádám László, Balla Gábor, Békési Sándor, Csik Márta, Dékány István, Gregán Gizella, Szálai András, Zsilli Mária, Szabó Gyula, Rostás Zoltán. Narrátor: Szabó Gyula. Gyártó: Pannónia Rajz- és Animációs Stúdió


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/08 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6344