KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Hosszú futására számítottunk BBS – 40 év
• Muhi Klára: Gettó, egyetem, politikai csatatér A BBS első két évtizede
• Kovács András Bálint: Tarr szerint a világ A Zóna belülről – 2. rész
• Andor Tamás: Egy körültekintő ember In memoriam Schiffer Pál
• N. N.: Schiffer Pál (1939–2001)
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Őszi kollekció Titanic Fesztivál
• Varró Attila: Határsértések Koreai új hullámok
• Varró Attila: Hajcsat a párnán Beszélgetés Jafar Panahival

• Hungler Tímea: Biohazardírozás Hollywoodi vírusok
• N. N.: Járványok és bioterror Vírus-mozi
• Karkus Zsolt: Frankenstein siratja Monstrumot Klónok, szörnyek, őrült tudósok
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Disznóól és felhőfejes Velence
• N. N.: Az 58. velencei filmfesztivál díjai
• Kemény György: Videofreskók Velencei biennálé
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Kettős filmtükör A tizedik évtized

• Pápai Zsolt: Mesterbeállítás Howard Hawks rejtőzködő kamerája
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Cuba sí, Cuba no Mielőtt leszáll az éj
LÁTTUK MÉG
• Hideg János: Dalok a második emeletről
• Takács Ferenc: Ízig-vérig Anne-Mary
• Köves Gábor: Süti, nem süti
• Ágfalvi Attila: Szívtiprók
• Hungler Tímea: Doktor Szöszi
• Herpai Gergely: Kéjutazás
• Elek Kálmán: Eredendő bűn
• Harmat György: Lovagregény
• Varró Attila: Mélyvíz
• Tamás Amaryllis: Második bőr
• Varga Balázs: Végzetes hipnózis
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Búcsú

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tinifilmek

High School Musical

Az ártatlanság kórja

Alföldi Nóra

A tinimusical ugyan ideális piaci termék, mégis hosszú ideig hiánycikk volt, a High School-széria az első igazi áttörés.

 

A nyolcvanas évek John Hughes nevével fémjelzett iránya, a tinédzser-dramedy hullám elülte óta elvétve kerül olyan film a mozikba, mely a szenzitív kamaszlélek rezdüléseit részletgazdag, finoman cizellált formában ábrázolná. Ezek a témák manapság vagy tévésorozatokban vagy pedig elnagyolt, hatáscentrikus műfajokban találnak otthonra. Ahhoz képest, hogy a musical és a tinifilm pároztatása igencsak kézenfekvő és bőségesen megtérülő befektetésnek tűnik, meglepően kevés ilyen darabbal találkozhatunk a filmtörténet során. Pedig látszólag nincs is nyerőbb kombó a tinimusicalnél, hiszen a pubertásos elme előszeretettel keres menedéket a média által készen tálalt valóságban. Az álomgyár mégis inkább vériszamos horrorokba vagy a nem kevésbé szép hagyományú, szaftos szex-komédiákba absztrahálja a zaklatott serdülő szellemet – mintha a nagyipari konjunktúrák a kamasz igények lázas kiszolgálásában (és megteremtésében) éppen csak az össz-popkulturális produkciókról feledkeztek volna meg. Való igaz, hogy a kommunikációs csatornák mára bőségesen kiszolgálják az eszképista igényeket, és ezerféle viselkedésmintával kecsegtetnek – a katódsugár árnyékában mindenki megtanulhatja, hogyan kell öltözködni, beszélni, gesztikulálni, hogyan járjon az agy, és mit érdemes fogyasztani – de könnyen belátható, nem biztos, hogy a Szex és New York tabumentesített light verziója a legjobb képes biblia a serdülő lélek számára. Az sem biztos persze, hogy a Disney Stúdió High School Musical máris trilógiává hízott szériája az ártatlan lélek legadekvátabb tápszere, a számok azonban a hiperrealizmust nagyipari fokon űző céget igazolták: a 2006-ban készült első rész televíziós debütálásakor a Disney Channel történetének legnézettebb műsora volt, mely nem csak egy második és nagyvászonra készült harmadik részt hozott magával, hanem világraszóló pop-jelenséget generált, ami valóságos csoda annak fényében, hogy maguk a filmek mindenfajta ifi-szellemiséget nélkülöznek.

A franchise mindhárom része teljesen hagyományos show-musical, annak kiszámítható sablonjaival és szabályszerűségével – a történet egy iskolai revü körül bonyolódik, míg végül a mindenkit egyesítő nagy előadás a pár szerelmének beteljesülésével párhuzamosan valósul meg. A trilógia központi motívuma Troy, a gimi kosárcsapatának kapitánya és az új lány, az eredeti foglalkozását tekintve stréber Gabriella bimbózó szerelme, mely értelemszerűen dalokban is kifejeződik. Ezek a dalok egyben az iskolai színtársulat javát szolgálják; Troy és Gabriella közös karaokézás közben figyelnek fel egymásra, és elvarázsolódván a másik énektudásától, az újabb közös duett reményében mindketten jelentkeznek a suli éves musical-showjába, kivíva ezzel érdekcsoportjaik (a kosárcsapat, illetve a reál-szakkör), valamint a suli undok sztár-ikrei, Sharpay és Ryan nemtetszését. Az aprócska konfliktusok megoldása, csip-csup akadályok legyőzése és a rosszakaró klikkek jobb belátásra térése után a pár végül közösen énekli a hőn áhított duettet a mindent eldöntő válogatáson. A második részben a show apropója nyári munkát lezáró zenés-táncos gálaest, mely egyúttal Troy és Gabriella (Troy kurta identitásválságából fakadó) rövid szakítás utáni egymásratalálásának ünnepe is. A harmadik részben ismét a gimnázium drámafakultációjának keretében látjuk az álombrigádot; a filmet betetőző előadásukban önreflektív módon saját történetüket, azaz az első két rész eseményeit dolgozzák fel, Troy és Gabriella véglegesen beteljesült románcáról a hangsúly egy új párra, az előző részekben jelentős jellemváltozáson keresztülmenő – negatív hősből végül kiválasztottá nemesülő – Ryan, valamint az eddig háttérbe szoruló kreatív motor, Kelsi bimbózó románcára terelődik. A kilencvenes évek szépelgő fiúcsapatainak zenei stílusát idéző bombabiztos dalbetétek között elvétve találunk olyan számot – inkább csak a második és harmadik részben –, amely egy-egy figura karaktervonását vagy személyes problémáját hívatott leírni – mi több, a Stick the Status Quo című dal ebédlői jelenetében a különböző klikkek renitenskedő egyedeit az érdekközösségek megpróbálják sematizálni, a cél ugyanis a betagozódás; a kosaras ne süssön süteményt, a tudor ne hallgasson hip-hopot, a deszkás ne csellózzon szabadidejében. A homogenizálás a galambpár esetében is hangsúlyos, duettjeik távol állnak a személyre szabott turbékolástól, főleg zeneszeretetről és a közös éneklés öröméről szólnak, így mind az antagonista ikerpár (!), mind a pár intim pillanatait megzavaró, dalolásba betársuló – közösségi szellemet építő – pajtások számára kompatibilisek. A trilógia darabjai musicalként hibátlanul működnek, a megütközést ezúttal nem a cselekményt megakasztó dalbetétek okozzák, hanem az, hogy az alkotók a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatják az alkalmazkodásra a nehéz levegőjű tinédzserközeghez. A High School Musical ifjúságnak szóló film létére meglehetősen kevés azonosulási felületet nyújt, holott ennek a filmtípusnak épp ez volna a veleje: a középiskola nem túl bonyolult elveken működő mikrotársadalmának feltérképezése, mely a különböző pozíciójú személyek és speciális problémáik körülrajzolásával valósul meg (lásd a Nulladik óra mára etalonnak számító ötösfogatát). Egy becsületes tinifilmben a konfliktusok a szex–identitáskeresés–betagozódás hármasa körül kulminálódnak, a hőn áhított felnőttléthez az Elm utca rémálmain, konkretizált femme fatale-okon (Kockázatos üzlet), titkos antiszüzesség-mozgalmakon (Amerikai pite), pókhálón lengedezésen (Pókember) át vezet a szaftos csínytevésekkel, mirigytúltengéses rohamokkal kikövezett út. A Disney trilógiájában az organikus kamaszlétnek és léleknek nyoma sincs, a szereplőket szigorúan a klikkek (kosárcsapat vs tanulókör) és a külső jegyek (a mindig kézben lévő kosárlabda, a gonosz lány hagyományosan rózsaszín színösszeállításai) tipizálják, problémáik a szabadság és a siker nyákos utópiájának hajkurászásáról szólnak. A Salt Lake Cityben található East High School diákjai kivétel nélkül egy magasabb rendű célért küzdenek, ők nem buliznak, nem firkálják a padokat, nem dohányoznak a vécében, nincsenek pattanásaik, sőt semmi egyéb, homo sapiensre utaló devianciájuk – így a kajlaság, a megnövekedett hormon- és libidószint, a zsenge idétlenkedés is száműzetik köreikből, a hibátlan figurák egy olyan feddhetetlen világ részesei, ahol az élet nehézségeit nem a bonyolult, pókhálóként szövődő viszonyrendszerek okozzák, hanem a hét főbűn valamelyike. Kenny Ortega és a Disney csapata cérnakesztyűt öltve zsákmányolják ki a műfaji nagyformát, konzervatív értékrendjükhöz a jogot épp a musical idealizáló jellegéből származtatják.

A High School Musical sikerét nem tartalmi finomságainak köszönheti, épp ellenkezőleg, a film ugyanis nem más, mint egy tetszetősre suvickolt váz, melyet utólag, a 7-14 éves korig terjedő célközönség élénk fantáziája tölt fel tartalommal; pont úgy, ahogy merev mosolyú Barbie-babáival játszik – kiegészítőket vásárol hozzá, hogy ezzel is új tulajdonságokkal ruházza fel – vagy éppen privát legendavilágokat épít életszimulációs számítógépes videójátékaival. Ez az aspektust aknázza ki az az elképesztő ipari háttér, ami a trilógia szekerét tolja: a merchandising része a High School Musical könyv, a számítógépes játék, matricák, tolltartók, az erkölcscsőszök által túl kajánnak minősített feliratos bugyik, babák, poszterek, letölthető mobil-kiegészítők és minden egyéb olyan eszköz, mely révén a franchise világa a személyes élettérbe is beszivárog. Mindehhez kiváló aláfestő melódiát biztosít az iTunes-on elérhető filmzene, mely mellesleg civil iskolai fellépések apropójául is szolgál. A Disney természetesen hálás a közönségének, a kiskamaszok példátlan lelkesedéséért cserébe még többet invesztál a vállalkozásba, a stúdiókorszak üzletpolitikáját megszégyenítő módon ügyel sztárjai makulátlan imázsára (a hibátlan külsejű Zac Efron és Vanessa Hudgens a való életben is egy pár), egyengeti főszereplői szólóénekesi karrierjét is, a csapat tagjai egymás klipjeiben felbukkanva toldják-foldják a mítoszt. A gyermekek pedig, szüleik megértő mosolyától kísérve tombolnak a sing-along verziókra, hétvégi papák tuti programja a beöltözős vetítésen és a jégrevün való részvétel; a mechanizmus unalomig ismert, de barátok közt is kult-jelenségnek számít.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/03 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9692