KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Geréb Anna: Grigorij Csuhraj (1921–2001)
NŐ-IDOLOK
• Bori Erzsébet: A betiltott nők Képtelen Afganisztán
• Nánay Bence: Csador-feminizmus Az iráni film nőképe
• Hungler Tímea: Nőnem, hímnem Emancipáció Hollywoodban
• N. N.: Hollywoodi feminák
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: Kiürült agóra A rendszerváltás filmjei – Beszélgetés György Péterrel, Hirsch Tiborral és Révész Sándorral
• N. N.: A rendszerváltás filmjei
• Muhi Klára: Volt egy liget Beszélgetés a BBS-ről Durst Györggyel, Gödrös Frigyessel és Monory M. Andrással
CYBERVILÁG
• Mersich Gábor: Üzenetek az abszolút szellem korából A Sztalker és a Mátrix
• Korcsog Balázs: Földelt sci-film Tarkovszkij Solarisa

• Trosin Alekszandr: Keresd a nőt! Az orosz krimi nemet vált
• Veress József: Puskin, Sztálin, Tarkovszkij Orosz könyvespolc
• Lajta Gábor: A Császár rajzos kabinetje Kuroszava-kiállítás
• Karátson Gábor: Kínában az igazság Csang Ji-mu történetei
• Wostry Ferenc: Akciógól Chow Sing Chi: Shaolin foci
KRITIKA
• Csont András: A múltak ütemén Bacsó Péter: Hamvadó cigarettavég
• Hirsch Tibor: Reinkarnációink Koltai Róbert: Csocsó
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A Titanic szobalánya
• Bikácsy Gergely: Reménytelen gyilkosok
• Tamás Amaryllis: Aranyhere
• Takács Ferenc: Jay és Néma Bob visszavág
• Varró Attila: A Fekete Tigris könnyei
• Zsidai Péter: Ne szólj száj
• Kömlődi Ferenc: Atlantisz – Az elveszett birodalom
• Déri Zsolt: Human Nature
• Köves Gábor: Aranybánya
• Glauziusz Tamás: Sötét ablak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Steve Jobs

Portré három ülésben

Andorka György

Aaron Sorkin és Danny Boyle Jobs-életrajza bravúrosan kerüli ki az unalmas biopic-sémákat.

 

Ugyanaz pepitában, gondolhatnánk, és nem is tévedünk nagyot. Ha a forgatókönyvíró-fenegyerek Aaron Sorkin A közösségi háló után újra egy technológiai forradalmárhoz nyúl, aki épp csak az emberekkel nem képes szót érteni, már látjuk is a filmet magunk előtt: hogy Sorkin mint szerzői brand mára A-listás rendezőkkel egyenrangú hívószóvá nőtte ki magát, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy lassan ordas közhelynek számít leírni, hogy Danny Boyle meglehetősen transzparens jelenléte mellett (aki persze rutinos rókaként koreografálja a steadicames walk and talk jeleneteket és pörgeti a montázsszekvenciákat, de még olyan jópofa ötletekre is futja, mint az, hogy az egyes idősíkokhoz más-más filmnyersanyagot rendel) itt bizony a géppuska-párbeszédek közé ékelt, szofisztikált körmondatokban előadott elmélkedéseké, a pontos időzítéseké és lehetetlenül ötletes riposztoké lesz a főszerep, jutalomjátékot biztosítva minden résztvevőnek. A kémia azonban így tökéletes, és senki nem bánhatja, ha a Facebook-film párjaként és a csontszáraz Jobs (2013) után végre a biztonsági játékot elkerülő, izgalmas darab született – mondhatni a címszereplő szellemében.

A bensőségesebb ismeretekkel rendelkezők számára a legfőbb támadási felületet az unalmas biopic-sémákat megkerülő bravúros húzás nyújthatja, Sorkin ugyanis – néhány dramaturgiailag fontos flashbacket leszámítva – három termékbemutatót megelőző, színfalak mögötti hektikus epizódba sűríti bele a teljes cselekményt (1984, 1988 és 1998, a Mackintosh, a NeXT és a két kvázi-kudarc után az áttörést hozó iMac éve). Mindennek az áraként természetesen szabadon kezeli a tényeket és a kronológiát, valós történések és motívumok is gyakran máshol, más kontextusban bukkannak elő, mint kellene, a mozaikdarabokból azonban összeáll valami, ami mégis művészi igazságnak, a személyiségek pontos leképezésének hat. Akár a színházban, úgy lépnek be a primadonna mellé minden alkalommal csengettyűszóra a rezonőrök, az Apple-vezérigazgató John Scully-tól a társalapító, briliáns Steve Wozniakon, a slampos programozó Andy Hertzfelden és a marketinges jobbkéz Joanna Hoffmanon át Lisa és Chrisann Brennanig (Jobs eleinte megtagadott lánya és annak anyja). Sorkin kiélezett, „megtörténhettek volna”-helyzeteivel, a körkörösséggel és egymással feleselő szituációkkal ismét arra világít rá, ha közel hajolunk, fraktálmintázatként bukkannak elő azonos sémák az életben – a hétköznapi interakcióktól a szakmai és magánéleti döntésekig ugyanazt a terhet cipeljük.

A film vulgárpszichológiai elmélkedéssel Jobs „kettős” örökbeadásának traumájára, eltaszíttatás és kiválaszttatás élményére vezeti vissza a zabolátlan függetlenség és a kényszeres kontrolligény párosát (a filmben is felbukkanó Ridley Scott-féle 1984 reklámspot mintha csak „a szabadság: szolgaság” mottóját eszünkbe idézve tartana szándékolatlan görbe tükröt a felhasználó-központú technológia hirdetőjének, aki a zárt rendszer filozófiáját zászlóra tűzve formába öntött egyéniséget árul), akárcsak a három felvonásba szuszakolt jellemfejlődés katalizátorát jelentő lényegi szálat, lányával való problémás kapcsolatát. A kis Lisa MacPainttel rajzolt, apja által titokban megőrzött ákombákomja a lélekre nehezedő rózsabimbóként foglalja keretbe a cselekményt. A Jobs két „gyermekét” összehozó motívum mintha csak allegorizálná Sorkin tézisét, mely szerint a felhasználók szeretete, az emberarcú gép iránti vallásos imádat felszítása valójában a művész lelkében tölti be az űrt. „A termékeid jobbak nálad” – hangzik egy heves vita csúcspontján, mire a címszereplő csak ennyit válaszol: „ez a cél”. Nem nehéz kihallani ebből a külvilág felé cizellált dialógusaiban megnyilvánuló, perfekcionista, de naiv idealizmusáról ismert író megértését a figura iránt. Sorkin nem tagadja meg önmagát, végül javított verziót kanyarít az életből – utóvégre mi is a készen kapott „valóságtorzító mezőért” járunk moziba –, de a kellemesen szirupos, minden ízében fiktív befejezésbe azért fikarcnyi iróniát is cseppent, amikor a pálfordulása után a színpadról életében először felszabadult nyugalommal elkéső showmannek zenekedvelő lánya lenyűgözésére hirtelenjében nem jut más eszébe, mint hogy felvázolja a leendő iPod ötletét.

 

STEVE JOBS (Steve Jobs) – amerikai-brit, 2015. Rendezte: Danny Boyle. Írta: Aaron Sorkin. Kép: Alwin H. Kuchler. Zene: Daniel Pemberton. Szereplők: Michael Fassbender (Jobs), Kate Winslet (Hoffman), Seth Rogen (Wozniak), Jeff Daniels (Sculley), Katherina Waterstone (Chrisann). Gyártó: Legendary Pictures / Universal / Scott Rudin. Forgalmazó: UIP – Duna Film. Szinkronizált. 123 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/02 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12599