KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Geréb Anna: Grigorij Csuhraj (1921–2001)
NŐ-IDOLOK
• Bori Erzsébet: A betiltott nők Képtelen Afganisztán
• Nánay Bence: Csador-feminizmus Az iráni film nőképe
• Hungler Tímea: Nőnem, hímnem Emancipáció Hollywoodban
• N. N.: Hollywoodi feminák
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: Kiürült agóra A rendszerváltás filmjei – Beszélgetés György Péterrel, Hirsch Tiborral és Révész Sándorral
• N. N.: A rendszerváltás filmjei
• Muhi Klára: Volt egy liget Beszélgetés a BBS-ről Durst Györggyel, Gödrös Frigyessel és Monory M. Andrással
CYBERVILÁG
• Mersich Gábor: Üzenetek az abszolút szellem korából A Sztalker és a Mátrix
• Korcsog Balázs: Földelt sci-film Tarkovszkij Solarisa

• Trosin Alekszandr: Keresd a nőt! Az orosz krimi nemet vált
• Veress József: Puskin, Sztálin, Tarkovszkij Orosz könyvespolc
• Lajta Gábor: A Császár rajzos kabinetje Kuroszava-kiállítás
• Karátson Gábor: Kínában az igazság Csang Ji-mu történetei
• Wostry Ferenc: Akciógól Chow Sing Chi: Shaolin foci
KRITIKA
• Csont András: A múltak ütemén Bacsó Péter: Hamvadó cigarettavég
• Hirsch Tibor: Reinkarnációink Koltai Róbert: Csocsó
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A Titanic szobalánya
• Bikácsy Gergely: Reménytelen gyilkosok
• Tamás Amaryllis: Aranyhere
• Takács Ferenc: Jay és Néma Bob visszavág
• Varró Attila: A Fekete Tigris könnyei
• Zsidai Péter: Ne szólj száj
• Kömlődi Ferenc: Atlantisz – Az elveszett birodalom
• Déri Zsolt: Human Nature
• Köves Gábor: Aranybánya
• Glauziusz Tamás: Sötét ablak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Baran

Vincze Teréz

 

Az 1980-as évek végétől rendkívül felerősödő iráni filmhullám egyik meghatározó vonása a felejthetetlen gyermekszereplők sora. Ezekhez a tiszta és megragadó kis figurákhoz szinte szükségszerűen tartoztak letisztult és egyszerű alaptörténetek: kutatás a lakásban egy ajtókulcs után (Ebrahim Foruzesh: A kulcs), kalandos utazás egyedül az iskolából hazafelé (Jafar Panahi: Tükör), a házi feladat eljuttatása a beteg osztálytársnak (Abbas Kiarostami: Hol a barátom háza?). Majid Majidi rendezői munkásságának erősségei is ezen a terepen mozognak: az Oscar-jelölt A mennyország gyermekei, valamint A mennyország színe című filmjeiben egyaránt emlékezetes gyerekszereplőket találunk. Ennek egyenes folytatása a Baran, melyben a gyerekekből kamaszok/fiatal felnőttek váltak, akik ugyanolyan tiszta és egyszerű ártatlansággal élik meg az első szerelmet, mint a korábbi filmekben szereplő kis társaik egy elveszett pár cipő okozta galibát. Ahhoz, hogy itt egy valóban archetipikus szerelmi történet kerekedjen, minden adva van: a teheráni építkezésen dolgozó iráni Montague-k és afgán menekült Capuletek gyermekei között a szakadék még áthidalhatatlanabb, mint Shakespeare-nél volt a boldog reneszánsz „békeidőben”, és ebben a kiszolgáltatott nincstelenségben ráadásul minden apró gesztusnak óriási a tétje: emberélet, családok fennmaradása múlhat minden elejtett cementes zsákon. Nem csodáljuk hát, hogy a boldogulásért folytatott küzdelem során vegytiszta harag gyúl az ifjú (iráni) Lateef szívében, midőn a sérült apja helyett az építkezésre érkező fiatalabb és gyengébb (afgán) Rahmat kapja meg a munkáját, míg neki nehezebb, férfiasabb feladat jut. Haragja akkor alakul bátortalan szerelemmé, amikor véletlenül rájön, hogy Rahmat turbánja alatt szépséges afgán leány rejtőzik. Lateefből gáláns védelmező és segítőtárs válik, miközben a film során végig egyetlen szót sem váltanak egymással. Zseniális telitalálat, valódi filmköltői gesztus ez a némaság, s Majidi költői erényekben amúgy sem szűkölködik: amihez hozzáér, szépséges metaforává válik. A helyszínül választott Kőműves Kelemen-szerűen (nem) épülő háztól – ahol állandóan bontják a már felhúzott falakat – a folyóparti vándorcipészig, és a filmtörténet leggyönyörűbb eső mosta lábnyomáig, amire a film végéig kell várnunk. De bátran mondhatom: nagyon megéri.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2121