KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Geréb Anna: Grigorij Csuhraj (1921–2001)
NŐ-IDOLOK
• Bori Erzsébet: A betiltott nők Képtelen Afganisztán
• Nánay Bence: Csador-feminizmus Az iráni film nőképe
• Hungler Tímea: Nőnem, hímnem Emancipáció Hollywoodban
• N. N.: Hollywoodi feminák
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: Kiürült agóra A rendszerváltás filmjei – Beszélgetés György Péterrel, Hirsch Tiborral és Révész Sándorral
• N. N.: A rendszerváltás filmjei
• Muhi Klára: Volt egy liget Beszélgetés a BBS-ről Durst Györggyel, Gödrös Frigyessel és Monory M. Andrással
CYBERVILÁG
• Mersich Gábor: Üzenetek az abszolút szellem korából A Sztalker és a Mátrix
• Korcsog Balázs: Földelt sci-film Tarkovszkij Solarisa

• Trosin Alekszandr: Keresd a nőt! Az orosz krimi nemet vált
• Veress József: Puskin, Sztálin, Tarkovszkij Orosz könyvespolc
• Lajta Gábor: A Császár rajzos kabinetje Kuroszava-kiállítás
• Karátson Gábor: Kínában az igazság Csang Ji-mu történetei
• Wostry Ferenc: Akciógól Chow Sing Chi: Shaolin foci
KRITIKA
• Csont András: A múltak ütemén Bacsó Péter: Hamvadó cigarettavég
• Hirsch Tibor: Reinkarnációink Koltai Róbert: Csocsó
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A Titanic szobalánya
• Bikácsy Gergely: Reménytelen gyilkosok
• Tamás Amaryllis: Aranyhere
• Takács Ferenc: Jay és Néma Bob visszavág
• Varró Attila: A Fekete Tigris könnyei
• Zsidai Péter: Ne szólj száj
• Kömlődi Ferenc: Atlantisz – Az elveszett birodalom
• Déri Zsolt: Human Nature
• Köves Gábor: Aranybánya
• Glauziusz Tamás: Sötét ablak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Cannes

Vissza a történethez

Kézdi-Kovács Zsolt

Merre halad a mozi? (Halad-e egyáltalán?) Innen Cannes-ból nézve vannak-e tanulságok számunkra?

A történet visszanyerte rangját. Az epika, a történetmesélés klasszikus formái egy időben (elsősorban az új hullám és az azt követő „szerzői film” időszakában) háttérbe szorultak. A XX. századi művészet hatásai beszüremkedtek a filmvászonra, és egy pillanatra úgy látszott, a film az irodalomhoz hasonlóan a távolságtartás, az elidegenedés, az intellektuális tartalmak, a gondolatiság és az idézőjeles racionalitás birodalmává válik. Nem így történt. Ma már világos, hogy a hagyományos történetmesélés a televízió és új-Hollywood segítségével visszafoglalta elvesztett területeit. Cannes-ban, talán az egy Cavalier kivételével, szinte minden film a klasszikus dramaturgia szabályai szerint építkezett. Nem is arról van szó, hogy egy történetet hogyan mesélnek el, hanem: a történet lett újra a fontos, és nem a forma, melyben elmesélik. A filmek egyszerűbbek, formailag, ha úgy tetszik, hagyományosabbak lettek. A kameramozgás, a világítás, a vágás láthatatlan, nem tolakodó, minden a történetek elmondását szolgálja. Úgy látszik, egy időre véget ért a filmrendező hivalkodó jelenlétének korszaka, a hosszú kocsizások, a díszletek és jelmezek barokk pompája. A versenyfilmek között különös módon a legtolakodóbb, legkimódoltabb – egy hollywoodi film, a Testrablók – használta a legfurcsább gépállásokat, a kép színezésének és karakterének eltorzítását, a hanghatások erőszakosságának módszerét. Itt kapható leginkább rajta a rendező a „stilizáláson”, annak öncélú értelmében. Ma a technika a digitális képfeldolgozás, a hangelőállítás és a közvetítés új módszereinek segítségével szinte mindenre képessé vált. (A Prospero könyveinek barokk pompáját jó ideig nehéz lesz túlszárnyalni.) És közben a nézők – és a rendezők – szép csendesen visszatértek az érzelmekhez, az elidegenedést felváltotta az azonosulás igénye, a gondolati tartalmakat az érzelmek. Ma a kritikusok és a nézők a legnagyobb erénynek az átlátható történetet, az expozíció világosságát és összefogottságát, a világos cselekményvezetést, a jellemek és figurák következetességét, eredetiségét díjazzák, és nem a formák felbomlását, az ötletek meghökkentőségét, a cselekmény kimódolt fordulatait és a szereplők váratlan gesztusait. Mondhatnánk úgy is, hogy konzervatívabb lett a mozi, ha nem tudnánk, hogy minden viszonylagos (a világ fejlődése is), és a „haladás” nem egyenlő az állandó felfelé jutás idilli képével. Most éppen ez van.

A magyar film mintha nem venné észre ezt a változást. Számunkra kedves filmjeink sorra visszautasításra találnak a fesztiválokon. Még barátaink is a történetmesélés válságáról beszélnek a magyar filmben. (Talán ezért is aratott ilyen osztatlan sikert a Gyerekgyilkosságok: minden látszólagos szűkszavúsága, nonkonformizmusa ellenére jól elmesélt, összefogott, erős történet van a filmben, célratörő, határozott narrációval előadva.) A legtöbb hatásosnak gondolt film a történetmesélés hiányosságai, erőszakossága és öncélúsága következtében ellenérzéseket kelt, „nem eladható”.

Nem könnyű a helyzetünk. Forgatókönyvíróink elfogytak (a szakma nem örvend megbecsülésnek), rendezők generációi kerültek ki a főiskoláról komolyabb dramaturgiai képzés nélkül. A magyar filmkritika rangosabb fele továbbra is az expresszionizmusba hajló, formailag és tartalmilag elidegenítő filmeket részesíti megkülönböztetett figyelemben. Mintha ők is és a rendezők is azt mondanák: „ha már úgysem nézik filmjeinket, mért ne csinálnánk azt, ami nekünk magunknak tetszik”. Közben pedig szinte teljesen megszűnt a dialógus a nézővel. (A legsikeresebb magyar filmeket egy ideje színészek csinálják.)

Ami a legsúlyosabb: a magyar irodalom messze eltávolodott az epika hagyományos formáitól, az esszéisztikus kifejezésmódok, a nyelvi bravúrok és a formai bonyolultság felé. A magyar irodalom jelenkori csúcsteljesítményei nem segítenek a filmnarráció megújításában. Nincsenek írók és nincsenek művek, akikre és amelyekre támaszkodni lehetne. Innen Cannes-ból nézvést az is nyilvánvaló, hogy irodalmunk a perifériára szorult. (Az itteni könyvesboltokban Krúdy és Németh László képviseli a magyar irodalmat. És nem vigasz „nyelvi elszigeteltségünk”: bárha lenne egy Kadarénk... )

Pedig megjósolható: jó történetek, jó forgatókönyvek nélkül nemigen lesz lehetőség újbóli betörésünkre a filmvilág élvonalába.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/09 23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=653