KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Geréb Anna: Grigorij Csuhraj (1921–2001)
NŐ-IDOLOK
• Bori Erzsébet: A betiltott nők Képtelen Afganisztán
• Nánay Bence: Csador-feminizmus Az iráni film nőképe
• Hungler Tímea: Nőnem, hímnem Emancipáció Hollywoodban
• N. N.: Hollywoodi feminák
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: Kiürült agóra A rendszerváltás filmjei – Beszélgetés György Péterrel, Hirsch Tiborral és Révész Sándorral
• N. N.: A rendszerváltás filmjei
• Muhi Klára: Volt egy liget Beszélgetés a BBS-ről Durst Györggyel, Gödrös Frigyessel és Monory M. Andrással
CYBERVILÁG
• Mersich Gábor: Üzenetek az abszolút szellem korából A Sztalker és a Mátrix
• Korcsog Balázs: Földelt sci-film Tarkovszkij Solarisa

• Trosin Alekszandr: Keresd a nőt! Az orosz krimi nemet vált
• Veress József: Puskin, Sztálin, Tarkovszkij Orosz könyvespolc
• Lajta Gábor: A Császár rajzos kabinetje Kuroszava-kiállítás
• Karátson Gábor: Kínában az igazság Csang Ji-mu történetei
• Wostry Ferenc: Akciógól Chow Sing Chi: Shaolin foci
KRITIKA
• Csont András: A múltak ütemén Bacsó Péter: Hamvadó cigarettavég
• Hirsch Tibor: Reinkarnációink Koltai Róbert: Csocsó
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A Titanic szobalánya
• Bikácsy Gergely: Reménytelen gyilkosok
• Tamás Amaryllis: Aranyhere
• Takács Ferenc: Jay és Néma Bob visszavág
• Varró Attila: A Fekete Tigris könnyei
• Zsidai Péter: Ne szólj száj
• Kömlődi Ferenc: Atlantisz – Az elveszett birodalom
• Déri Zsolt: Human Nature
• Köves Gábor: Aranybánya
• Glauziusz Tamás: Sötét ablak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Illúzió

Simándi Júlia

 

„Amikor az igazság elviselhetetlen, az ember az illúziók világába menekül, hogy meg ne őrüljön” – mondja a film főhőse, a festő. Ő is igyekszik nem tudomásul venni, hogy hol és mikor él: 1923 Bulgáriájában, ahol húszezer embert pusztítottak el a szeptemberi antifasiszta felkelés leverését követően. De rá kell ébrednie, hogy elkötelezetlennek, apolitikusnak hitt művészetével akaratlanul a hivatalos ideológia szolgálatába állt; hogy barátját, a testi és szellemi terror ellen tiltakozó költőt miatta gyilkolják meg; hogy ezért hagyja el szerelme is. Az önmagával meghasonlott művész számára az utolsó, döntő érvet az jelenti, hogy találkozik egy kiirtott falu egyetlen túlélőjével, aki a lezajlott vérengzést úgy próbálja felejteni, hogy szürrealisztikus, bizarr mesét költ arról, hogy hová tűntek az emberek ebből a faluból. A tragikus igazság felismerése ébreszti rá végképp a festőt, hogy nem lehet elszigetelődni a „mocskos valóság eseményeitől”: tenni kell ellenük, ha az ember nem akar maga is bemocskolódni.

Ez akár egy jó film tartalma is lehetne, s hogy mégsem az, annak oka a film alkotóinak önbizalomhiánya. Nem hittek saját képeik erejében, ezért szükségét érezték, hogy a filmi eszközökkel egyszer már közvetített tartalmakat a következő jelenetben verbálisan is megfogalmazzák. Abban sem bíztak, hogy képesek a nemzeti tragédiát egy réteg, vagy akár egyetlen egyén sorsán keresztül érzékeltetni, ezért bemutatták egy másik társadalmi csoport – a parasztság – szemszögéből is. Ezt a célt szolgálta volna a faluja kiirtását túlélő paraszt elbeszélése, amely azonban szervetlen betét lett a filmben. Ez a meseszerű betét a maga patriarchálisnak szánt, de idiótákká stilizált figuráival, mélyen és megfejthetetlenül szimbolikus eseményeivel hangvételében is, képi világában is gyökeresen eltér a film egészétől. Tulajdonképpen egy másik film, amely akkor kezdődik el, amikor a néző – a cselekmény logikai és hangulati hullámvonalát követve – tiszta lelkiismerettel keresgélni kezdi a ruhatárjegyét.

Láthattunk volna két filmet: egy társadalmi drámát a művészet hivatásának felismeréséről, jó közepes tehetséggel, szakmailag gondosan elkészítve; és – ha nagyon muszáj – akár egy másikat is arról, hogyan szelídíti-költi legendává a nép emlékezete a legborzalmasabb dolgokat is. Azonban két, sehogyan sem illeszkedő fél-filmet láttunk, amelyek együtt hosszabbak a kibírhatónál, és amelyek láttán az ember elgondolkodhat a flash backnek nevezett eszköz használatáról. A megfogható tartalmat hordozó cselekményt ugyanis unos-untalan megszakítják az olyan, a múltban játszódó vagy elképzelt események, víziók „bevillantásával”, amelyeknek jelentéséről a nézőnek legalább másfél órán keresztül a leghalványabb fogalma sem lehet. Az alkotók szándéka szerint láthatóan ez a szerkezet lett volna hivatva arra, hogy ezt a két fél-filmet egyesítse, hogy együttes létezésüket indokolja, és hogy a főhős döntéseit motiválja. Ennyi mindent elvárni egy egyszerű filmi fogástól – illúzió.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/04 49-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7134