KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Geréb Anna: Grigorij Csuhraj (1921–2001)
NŐ-IDOLOK
• Bori Erzsébet: A betiltott nők Képtelen Afganisztán
• Nánay Bence: Csador-feminizmus Az iráni film nőképe
• Hungler Tímea: Nőnem, hímnem Emancipáció Hollywoodban
• N. N.: Hollywoodi feminák
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: Kiürült agóra A rendszerváltás filmjei – Beszélgetés György Péterrel, Hirsch Tiborral és Révész Sándorral
• N. N.: A rendszerváltás filmjei
• Muhi Klára: Volt egy liget Beszélgetés a BBS-ről Durst Györggyel, Gödrös Frigyessel és Monory M. Andrással
CYBERVILÁG
• Mersich Gábor: Üzenetek az abszolút szellem korából A Sztalker és a Mátrix
• Korcsog Balázs: Földelt sci-film Tarkovszkij Solarisa

• Trosin Alekszandr: Keresd a nőt! Az orosz krimi nemet vált
• Veress József: Puskin, Sztálin, Tarkovszkij Orosz könyvespolc
• Lajta Gábor: A Császár rajzos kabinetje Kuroszava-kiállítás
• Karátson Gábor: Kínában az igazság Csang Ji-mu történetei
• Wostry Ferenc: Akciógól Chow Sing Chi: Shaolin foci
KRITIKA
• Csont András: A múltak ütemén Bacsó Péter: Hamvadó cigarettavég
• Hirsch Tibor: Reinkarnációink Koltai Róbert: Csocsó
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A Titanic szobalánya
• Bikácsy Gergely: Reménytelen gyilkosok
• Tamás Amaryllis: Aranyhere
• Takács Ferenc: Jay és Néma Bob visszavág
• Varró Attila: A Fekete Tigris könnyei
• Zsidai Péter: Ne szólj száj
• Kömlődi Ferenc: Atlantisz – Az elveszett birodalom
• Déri Zsolt: Human Nature
• Köves Gábor: Aranybánya
• Glauziusz Tamás: Sötét ablak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Western

Vallomás a nagypapáról

Jancsó Miklós

 

Nem is John Ford – Sean Aloysius O’Fearna... ki hitte volna, hogy így hívják! Hát a nagy mesélőnek még a neve se igaz?

De miért is kellene ismerni valódi nevét!

Mért kéne tudni, hogy Mihály apónak vagy Áron bátyánknak hívták azt, akitől először hallottuk a Hétfejű Sárkányt, a Zöldszemű Herceget vagy Hátulfarkast.

Csak ülök a térdén és tágranyílt szemmel nézem, csendesen hallgatom. Mesél. Szegényemberek gyereke, írszármazék, azért tud így mesélni. Csak a szegények tudják így mondani, ilyen meggyőződéssel, hogy mi a jó, mi a rossz, hol keresd az igazságot... Az igazságot?

Az se érdekel, hogy igazat mond-e. Elég nekem, hogy ő maga elhiszi. Nem is tudná ilyen szépen mondani, ha nem hinné el. El kell hinnie, hiszen úgyis tudja, ő maga is tudja, hogy csupa kitalálás az egész: a táj, a farmok és a kocsmák, a vadlovak és a Nyugat hősei... és a ruha, amit viselnek, a Colt és a Winchester, amit sose kell újratölteni. És a whisky, aminek a nevébe bele kell tenni egy „E” betűt, hogy meg lehessen különböztetni a skóttól... Nem a való...

Biztos vagyok benne, hogy jól ismeri a magyar irodalmat, vagy ha az egészet nem is, de Arany Jánost igen. A Vojtinát vagy inkább a bécsi magyarokat. Hát nem Franz Lehár és Kálmán Imre zabi-gyereke? Mert honnan is jöhetnének elő bonvivánjai, primadonnái, szubrettjei, intrikusai... és a zord, de melegszívű apák... Csak éppen nem grófi és bárói címerük van, hanem cowboyok és lovastisztek, sheriffek, a saloonok táncoslányai s a vasárnapi iskolák szép-szerelmes tanárnői...

És az indiánok? Ők is bécsiek: a nép helyett a nép kulisszái.

Hogy átkoztam a nagy mesélőt: így kell megrajzolni az indiánokat! Nekem Winnetou volt mindig a vörösbőrűek archetípusa. Az erős, okos, ravasz, de nobilis, és mélységesen humánus apacs. De az öreg Ford indiánjai nem ilyenek...

Lehet, hogy mégis neki van igaza? Lehet, hogy ő jobban ismeri Amerikát. Ő szemtől-szembe látta Ülő Bikát, s végigjárta a rezervátumokat. Előbb olvasta Geronimo önéletírását mint én, s jóval énelőttem nézte hosszan, aprólékosan, nagyítóüvegen át a távoli west dokumentumait, pionir fényképészek kegyetlenül reális fotográfiáit.

John Ford előbb tudta, mint én, hogy mitől kell eltérnie.

Megteremtette saját külön mesevilágát, mégis igazabbat a valósnál.

Igazabb, mert egy ezerarcú, nagy, kemény nép első álmát fogalmazta szabályokká: a nyitott, véget-nem-érő határok, a végtelen szabadság álmát.

Aki ma westernt csinál – (és egy igazi amerikai filmes ezzel debütál, ahogy egy angol színész a Hamlettel) – John Ford szótárát kell használnia.

Hallom a hangját: „Szúrd le a kamerát és ne mozogj vele!” Hát én csakazértis... pont ellenkezőleg... ezt se fogadtam meg. Az én kamerám maga a 7-ik lovasezred a Little Bighornnál – vágtázik, nyugtalanul kering s ha megáll, fáradtan, sebzetten áll meg.

Az apákat azért kell megtagadni, hogy nagynehezen megérthessük őket és sírjunk is egy kicsit, ha már nincsenek többé.

Apánk ő Ford/O’Fearna, de mégse a „papa-moziját” csinálja. A nagypapákét. Azokét, akiknek a térdén olyan szívesen kuporognánk ismét, hogy ott újra hallhassuk sose-volt világok szépséges történeteit. Még egy elszámolni valóm van vele, nagypapánkkal. Rászoktatott a szivarozásra. Az ő kedvenc márkájával a „Panther”-rel kezdtem. Rák.

Rákkal fertőzött meg. A filmcsinálás gyógyíthatatlan betegségével.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/07 28-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7395