KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kamondi Zoltán: Árvai Jolán (1947–2001)
• N. N.: Hibaigazítás
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Könyörtelenül szelíd szenvedély Fehér György–portré
• Székely Gabriella: A hölgyfarkasnak nincs története Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Varga Balázs: Entrópia Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Bakonyi Vera: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Grunwalsky Ferenc: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Schubert Gusztáv: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Varga Balázs: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről

• Beregi Tamás: Hol volt, hol nem lesz A fantasyfilm világképe
• Kömlődi Ferenc: Démonok és hobbitok Peter Jackson: A Gyűrűk Ura
• Muhi Klára: Mindenki varázsló és mindenki mugli Beszélgetés a Harry Potter-jelenségről
• Gelencsér Gábor: Potter, a nagy varázsló Beszélgetés egy nyolcévessel
• Ardai Zoltán: A fába szorult lélek Pinokkió–filmek
• Békés Pál: A Pottermék Chris Colombus: Harry Potter és a Bölcsek Köve
• Bikácsy Gergely: Vörös, fehér, bordó A száműzött Erósz
• Földényi F. László: Jéghideg erotika Michael Haneke: A zongoratanárnő
• Schauschitz Attila: Az örök emigráns Marlene Dietrich évszázada
FESZTIVÁL
• Stőhr Lóránt: Filmemet egy hősért Európa Filmhét
• Bakács Tibor Settenkedő: Cséb és Calgon között Reklámzabálók Éjszakája
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Balkáni anzix Fekete Ibolya: Chico
• Ágfalvi Attila: Luxusautó és cicanadrág Herendi Gábor: Valami Amerika
• Bori Erzsébet: Városfogócska Jean-Pierre Jeunet: Amélie csodálatos élete
• Györffy Miklós: Franz Meister keserű könnyei François Ozon: Vízcseppek a forró kövön
KÖNYV
• Harmat György: A bűn története Berkes Ildikó – Nemes Károly: A bűnügyi film
LÁTTUK MÉG
• Korcsog Balázs: Zoolander, a trendkívüli
• Nevelős Zoltán: Vanília égbolt
• Varró Attila: Suzhou-folyó
• Vidovszky György: Kémjátszma
• Pápai Zsolt: Az egyetlen
• Köves Gábor: Ellenséges terület
• Somogyi Marcell: Vesszőfutás
• Hungler Tímea: Fiúk az életemből
• Takács Ferenc: Szörny Rt.
• Tamás Amaryllis: A mell és a Hold

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A matematika és a film

Nem baj, ha hülye vagy

Mérő László

A matekmozikban a képletek szerepe, hogy giccsek legyenek a giccsben, akkor is, ha eredetijük netán távolról sem az.

 

Nem bizony. Attól még lehetsz például zseniális matematikus. Persze továbbra is hülye maradsz, de az emberek tiszteletben fogják tartani a hülyeségedet, és még nőt is kapsz, nem is akármilyet.

A matematikus legtöbbször valami ilyesfajta klisé illusztrálására jelenik meg a filmekben. Az erkölcsi tanulság pedig: Te, kedves néző, legjobban teszed, ha szintén tiszteletben tartod őt, hiszen bár hülye, valójában zseni. Ezt nyomatékosítja, hogy egy bombázó belészeret. De legalább nem kell irigyelni sem a zsenialitása, sem a bomba nője miatt, mert ki irigyelne egy hülyét?

Ez a figura többnyire egy sematikus mellékszereplő. Nem is mindig matematikus, lehet mondjuk sakkozó, vagy a Rubik-kocka kitekerésének zsenije, mint a Keresd a nőt című filmben a hülye öcs. De időnként főszereplővé emelkedik, mint az Egy csodálatos elme, a Kocka, vagy most a π esetében. Ettől még ugyanolyan sematikus marad, mint mellékszereplőként volt, mert az egész filmnek sincs több mondanivalója róla, mint ez a séma. Más szóval: az egész film giccs, mert csakis önmagáról szól. Semmi köze a világ semmi egyéb érdekes dolgához, legkevésbé látszólagos témájához, a matematikához.

Mivel a közönség legalább 99,9%-a úgysem érti, mit jelentenek a filmben szereplő képletek, voltaképpen mindegy, mik ezek a képletek. A maradék 0,1% nem számít. De azért a rend kedvéért állapítsuk meg, hogy az említett filmekben a képletek önmagukban nem hülyeségek, csak éppen semmi közük nincs ahhoz, amiről éppen beszélnek a filmbeli matematikusok. E képletek szerepe és értéke nagyjából ugyanannyi, mint a törülközőre nyomtatott Mona Lisáé. Giccsek a giccsben, akkor is, ha eredetijük netán távolról sem volt giccs.

De ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy épp a lényegről vonják el a figyelmet. E képletek fő szerepe, hogy látványosan bonyolultak, és jó sok bennük a konkrét számolás. Ez pedig a matematika lényegének, a matematikus tevékenységének teljes félreértése.

A matematikus attól matematikus, hogy velejéig absztrakt objektumokkal dolgozik. Amikor matematikát csinál, nem érdekli, van-e ezeknek az objektumoknak köze a világ bármiféle valós jelenségéhez. Akár egy skatulya gyufa, néhány cseresznyemag és egy tubus fogkrém segítségével is definiál valamiféle struktúrát, és arra kíváncsi, vannak-e ennek a struktúrának mély, rejtett összefüggései egyéb, egészen másképpen definiált matematikai struktúrákkal. Ha sikerül ilyen összefüggéseket találni, akkor nem halandzsa az új struktúra, bármilyen abszurdul hangozzék is a hétköznapi értelem számára. Különben viszont akkor is halandzsa, ha gyufák és cseresznyemagok helyett látványos képletekkel operál.

Mondok egy konkrét pozitív példát, még a π is szerepelni fog benne. Leonhard Euler, a nagy svájci matematikus ezt a képletet vésette a sírkövére, mert az összes eredménye közül erre volt a legbüszkébb: eiπ=–1. Ez az egyszerű képlet teremti meg az összefüggést három egymástól látszólag teljesen távol álló fogalom: a természetes logaritmus alapszáma (az e), a komplex számok képzetes része (az i) és a kör kerületének és átmérőjének aránya (a π) között.

Nos, ha valami abszolúte nem derült ki a π-filmből, az éppen a π-nek az ilyenfajta izgalmas tulajdonságai. Csak az volt érdekes a film alkotói számára, hogy a π-ben a számjegyek roppant szeszélyesen követik egymást, de ezt a látszólagos kuszaságot mégis valami mély törvényszerűség határozza meg. Ami a π-ben a legkevésbé sem érdekes vagy egyedi. Miért épp a π? Ha a filmben minden π-t (a film címével együtt) kicserélnénk e-re, a filmbeli matek semmivel sem válna értelmetlenebbé – igaz, értelmesebbé sem.

Lássuk tisztán: nem azt mondom, hogy ezek a filmek esztétikai szempontból giccsek. Amúgy ezt gondolom, de nem vagyok eléggé felkészült ahhoz, hogy ezt bizonyítani is tudjam. Azt viszont nyugodtan merem állítani, hogy a matematikai tartalmuk tökéletes giccs, mert egy cseppet sem szól a dolog lényegéről, arról, hogy mi is a filmbeli szituációkban a matek szerepe. Valószínűleg ez már önmagában is garantálja, hogy a teljes film sem lehet egyéb, mint giccs, de ez már esztétikai-filozófiai kérdés, amelybe nem szeretnék belebonyolódni.

Egyébként létezik tisztán matematikai giccs is. Lehet, hogy ez furán hangzik egy matematikán teljesen kívülálló ember számára, akit talán éppen az ilyen filmek giccses sematizmusa tanított meg arra, hogy tisztelje a matematikát – illetve azt, amit matematikának gondol. De ha egyszer a matematikát pont az tette naggyá és a gyakorlatban is használhatóvá, hogy teljesen absztrakt struktúrákkal dolgozik, akkor talán nem meglepő, hogy még a giccs fogalmáról is tud valamit mondani a maga absztrakt módján. Matematikai giccs az, amit az imént halandzsának neveztünk: ami nem függ össze érdekes, váratlan módon egészen máshol felmerült matematikai struktúrákkal. Mivel absztrakt területen vagyunk, itt sokkal könnyebben tudjuk definiálni a giccs fogalmát, mint a művészet bonyolult, hús-vér világában.

Ilyen matematikai giccs például a híres négyszínsejtés, illetve 25-30 éve már: négyszíntétel. Ez a tétel azt mondja ki, hogy minden térkép kiszínezhető négy színnel úgy, hogy a szomszédos országok mindig különböző színűek legyenek. Jó száz évig nem sikerült ezt bebizonyítani, míg végül számítógép intenzív használatával sikerült az összes érdemi eset végére járni, és a tétel bizonyítást nyert. Csakhogy eközben semmi, de semmi érdekes összefüggés semmiféle egyéb matematikai struktúrával nem derült ki. Tehát a tétel: giccs. Ezt sok jóízlésű matematikus már akkor is érezte, amikor még a tétel nem volt bebizonyítva. De nemigen merték mondani, hiszen amíg nincs bebizonyítva, addig nem zárható ki, hogy majd épp a bizonyítás során derül ki valami mély strukturális összefüggés a matematika egyéb ágaival.

Tipikusan nem matematikai giccs például a Nagy Fermat sejtés, amely azt mondja ki, hogy 2-nél nagyobb számok esetén az an+bn=cn egyenletnek nincs olyan megoldása, ahol a,b,c és n is egész szám. (n=2-re még van, pl: 32+42=52.) Ezt a sejtést több mint 300 évig senki sem tudta bebizonyítani, míg végre néhány éve sikerült. A bizonyításhoz három-négy, egymástól gyökeresen különböző matematikai diszciplína együttes alkalmazása kellett – ami önmagában is mutatja, hogy, ellentétben a négyszíntétellel, ez a tétel távolról sem matematikai giccs.

Visszatérve a matematikusos mozi-giccsekre: matematikusként talán kicsit bosszant, hogy a matek a jótékony (de legalábbis ártalmatlan) hülyeség szimbóluma lett, de nem ez a fő bajom az ilyesfajta filmekkel. Hanem az olcsóságuk. Túl könnyű és olcsó így fejezni ki azt az egyébként általam nagyon is tisztelt amerikai alapelvet, hogy nem baj, ha hülye vagy, csak légy önmagad, vaskövetkezetességgel, és akkor hasznos tagja leszel a társadalomnak, és meg fogod találni a helyedet. Ja, és még nőt is kapsz.

Akkor már nekem inkább a Forrest Gump jön be, minden nyálasságával együtt. Az is ugyanerről szól, de legalább idétlen matematikai maszlag nélkül.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/10 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2198