KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kamondi Zoltán: Árvai Jolán (1947–2001)
• N. N.: Hibaigazítás
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Könyörtelenül szelíd szenvedély Fehér György–portré
• Székely Gabriella: A hölgyfarkasnak nincs története Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Varga Balázs: Entrópia Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Bakonyi Vera: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Grunwalsky Ferenc: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Schubert Gusztáv: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Varga Balázs: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről

• Beregi Tamás: Hol volt, hol nem lesz A fantasyfilm világképe
• Kömlődi Ferenc: Démonok és hobbitok Peter Jackson: A Gyűrűk Ura
• Muhi Klára: Mindenki varázsló és mindenki mugli Beszélgetés a Harry Potter-jelenségről
• Gelencsér Gábor: Potter, a nagy varázsló Beszélgetés egy nyolcévessel
• Ardai Zoltán: A fába szorult lélek Pinokkió–filmek
• Békés Pál: A Pottermék Chris Colombus: Harry Potter és a Bölcsek Köve
• Bikácsy Gergely: Vörös, fehér, bordó A száműzött Erósz
• Földényi F. László: Jéghideg erotika Michael Haneke: A zongoratanárnő
• Schauschitz Attila: Az örök emigráns Marlene Dietrich évszázada
FESZTIVÁL
• Stőhr Lóránt: Filmemet egy hősért Európa Filmhét
• Bakács Tibor Settenkedő: Cséb és Calgon között Reklámzabálók Éjszakája
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Balkáni anzix Fekete Ibolya: Chico
• Ágfalvi Attila: Luxusautó és cicanadrág Herendi Gábor: Valami Amerika
• Bori Erzsébet: Városfogócska Jean-Pierre Jeunet: Amélie csodálatos élete
• Györffy Miklós: Franz Meister keserű könnyei François Ozon: Vízcseppek a forró kövön
KÖNYV
• Harmat György: A bűn története Berkes Ildikó – Nemes Károly: A bűnügyi film
LÁTTUK MÉG
• Korcsog Balázs: Zoolander, a trendkívüli
• Nevelős Zoltán: Vanília égbolt
• Varró Attila: Suzhou-folyó
• Vidovszky György: Kémjátszma
• Pápai Zsolt: Az egyetlen
• Köves Gábor: Ellenséges terület
• Somogyi Marcell: Vesszőfutás
• Hungler Tímea: Fiúk az életemből
• Takács Ferenc: Szörny Rt.
• Tamás Amaryllis: A mell és a Hold

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele

Szőke-körkép

Reményi József Tamás

A Kis(s) Vakond országában vagyunk, s ámbár a történet most nem egy új nadrág körül forog, ezúttal sem a mese magasztos, hanem a mesélés.

 

„Gyönyörű a meghódított szlávság jajveszékelő csoportja és a riadót fújó magyar kürtösök. Jobbra a szláv emberáldozatok oltára áll a megölt pappal; a széles úton pedig a magyarság asszonyai és gyermekei közelegnek ökrös és bivalyos szekereken, a tömérdek sok málhával és kinccsel.” Így lelkendezik a korabeli kritikus a Feszty-körkép láttán, s igazán érthető az öröme: olyan mítosz panorámája tárul elé, amelyben nem a magyar hullik és jajong, hanem az ellen.

Hogyan fest e dicső vonulás bő száz esztendő múltán, Szőke András körképén? Felvezetőül szó szerint kör-képet látunk, úgy is mondhatnánk: egy „gömbölyű svenket”, amely horizontálisan meg vertikálisan belengi, betáncolja a teret az ősi, kerekded világképnek megfelelően. Csakhogy ez a világ nem több egy kicsiny bánya(?)tónál, körülötte némi sóderrel. Mitikus is a kezdet, meg kopárka és kelekótya is. Ezután lép színre a krónikás – a nép(?), a stáb(?) biztatására –, hogy ál-archaikus fogalmazásban előadja a fehér ló mondáját, teli kiváló nyelvi és ritmusérzékre valló anakronizmusokkal (biznisz, státusz, púder, barter stb). Gesta Hungarorum – egy sosemvolt nyelvre fordítva, mely mégis, kétségbevonhatatlanul a miénk. S ím, régmúlt idők pogány „zsolozsmáitól” kísérten felbukkan a menet, a mogyorók helyfoglaló menete, vízben gázolva, vonszolódva. A néző néhány pillanat alatt hónapos vándorlás nyűgét érezheti – ám az elcsigázott mének helyett egy bicikli nyomul a hullámok közt, társzekér helyett gumimatracon úszik a másállapotos ősanya, a türk együttélés keleties misztériumát pedig egy rejtőjenősen fövegként hordott lámpaernyő sugallja.

A parton árva tyúk fogadja az érkezőket, a vándorokból csorog a lucsok, valamelyikük gereblyéjén hínár és moszat. De tollászkodni, megpihenni nincs idő, közelg az a bizonyos ellen, melyet a Feszty-változatban oly hősleg lehetett lealázni, közelg – fűzfaparipán. Az ütközet számháború formájában zajlik, a fűből föl-fölbukkanó homlokokon történelmi csatavesztéseink évszámai. Szőke ezt a profán történelmi látomást a lefokozó gesztuson túl – mely lefokozás nem a történelmet, a balsorsot figurázza ki, hanem sztereotip sóhajainkat – megtoldja napjaink euro-sablonjával: az érkező mogyorókat nemcsak ütközet várja, hanem rossz helyesírással egy „Herzlich Wilkommen” feliratú tábla is, a historikus „nem kellünk mi senkinek” önironikus keserűségét a „minden vendég kell nekünk” idegenforgalmi aktualitásával társítva. Egyetlen geg, harminc másodperc egy ezredév két végének közérzetét oldja egymásba, ez Szőke gondolkodásmódjának egyik jellegzetessége.

A képi burleszk ötvöződik a nyelvi burleszkkel, az eposzi zanza után Szőke-monológgal: a mogyorók korai csüggedésére az álomképben megjelenő IV. Béla szavai szolgálnak vigaszul – egy viceházmester modorában előadva. (A Szőke-monológokban a vallomásos kibeszélést mesetörmelékek szöveghalmaza és a páratlan színészi képességekkel előadott performance temeti maga alá. E betétszerű produkciók hatása a mindenkori fehér bohócok játékának mély feszültségében rejlik: a közönséget mulattató extravagancia a másként megfogalmazhatatlan fájdalmak, személyiség-traumák sejtetésére szolgál. Egy-egy ilyen monológ teljes sorsot képes megérzékíteni, önálló drámát bármely más drámában, ennek rendkívüli hatására épített Dárday vagy Szomjas is, amikor filmjükben etűdként, irodalmias kifejezéssel élve: vendégszövegként használták.)

A mogyorók bejövetelében IV. Béla (Szőke) a varázslónak (Szőkének) magyaráz, de amit mond, az tulajdonképpen a filmrendezőnek (Szőkének) szól, akinek forgatás közben hasonlóképp egyben kell tartania, irányítania kell „népét”, gondoskodnia róla, akár egy hajdani sámánnak övéiről. De legfőképp saját tehetetlenségein, gyarlóságain és türelmetlenségén kell úrrá lennie, beleértve akár egy másnapos, álmos (Álmos) reggel egészen banális kellemetlenségeit is. A történelem ebben a suta, lecsapott jelenetben ér össze végérvényesen a pusztában talált fakamera(!) fényképezte előadással, itt olvad össze kezdetleges múltunk a kezdetleges (esztétikailag programszerűen, financiálisan kényszerű módon szegény) filmmel.

A „helyfoglalás” nagyjából itt be is fejeződik, a 17. perc táján megjelenik a VÉGE főcím. Paródia? Lehetne az is, régebbi s újabb keletű honfoglaló opuszoké, de Szőkét nem a politikai-ideológiai froclizás érdekli, hanem ama kollektív élmények legnagyobb közös többszöröse, amelyekre mindenki rezonálhat, amelyeknek untig ismert motívumaival szabadon játszhat. A commedia dell’arte e modernitás utáni változatában minden hozott anyag (kép, szöveg, figura, zene, kellék) egyaránt hasznosítható, Árkád(!) vezér ugyanúgy, mint a „Nekem a Balaton a Riviéra” kezdetű sláger. Ismerős ez is, meg az is, és mindkettő a hazát képviseli – erről később.

Mint Szőkénél mindig, a Kis(s) Vakond országában vagyunk, s ámbár a történet most nem egy új nadrág körül forog, ezúttal sem a mese magasztos, hanem a mesélés, amely elfojthatatlan és karneváli, azaz: szent. Szőke mára már iskolát teremtett azzal, ahogyan a filmcsinálást a halálosan unalmassá vált öntükrözgetés, kötelező önreflexiózgatás helyett valóban életes anyaggá varázsolja. A mogyorók bejövetelének például már a 17. perc előtt is vége szakad egyszer, minthogy a stáblista, a film filmjének rezüméjeként, animációs rövidtörténetként összefoglalja, kik vállalkoztak arra, amire, és mennyi kenyér, sör, benzin, filmszalag s egyéb fogyott a forgatás idején. Ez filmeposzunkban a seregszámla, mely elengedhetetlen minden eposzi mű elején – elképesztő, hogy Szőke milyen következetes, talán olyankor is, amikor nem gondol rá, ezt hívják tehetségnek. „Ki gondolta volna, hogy tizenegy embernek tíz nap alatt ennyi mindenre van szüksége?” – halljuk a narrátor (Szőke) kérdését, s a néző nevet, mint aki már mindenen túl van. S csakugyan, itt (is lehetne) VÉGE, mert amit mi megnézhetünk a moziban, az a (stílszerűen) héroszi erőfeszítéseknek úgyis csak esendő mása.

A stáblista tehát nem hagyja magát. A tizenhét percnyi „első ének” után újra a színen zajló események „égi” hátterébe pillanthatunk: megjelenik a rendezőt játszó rendező egy gyermekjátszótér (!) néptelen homokozójában, és úgymond megosztja velünk alkotói gondjait. Egy másik filmből üzen át – mint hangsúlyozza is –, hiszen bármire rálátni csupán csak kívülről... De ne folytassuk, mert miközben a halandzsát hallgatjuk, úrrá lesz rajtunk az a homályos érzés, hogy a reménytelen magyarázatoknál s az isteni beavatkozások kínos rendjénél mégiscsak több, fontosabb a valamire szövetkezett, csetlő-botló tizenegy ember kusza vegetációja. Visszamerülünk hát az egykori mogyorókat megidéző mai mogyorók táborába, s a 17. perc után folyamatosan párhuzamos dekonstrukciókra esik szét „a mű”. Egyrészt szórt, önmagukba záruló epizódokban követjük a helyfoglalás további fejleményeit – Adilla (így!) és a varázsló föld alá temetnek egy titkos üzenetet, amely tovább s tovább, egyenest Amerikába csalná eleinket; az elvetélt Ősanya magzata helyébe új utód gyártatik, hogy a nemzethalál víziója elhárulhasson stb., stb. –, másrészt a seregszámla kisportrékra bomlik, szereplők beszélnek magukról. Van, aki többszörös metamorfózison át csupaszodik elő, mint például a hupikék törpikéktől kölcsönzött Lótifuti, alias Futár, alias géplakatos Józsáról. Van, aki átölelt régi barátként az érzelmi muníció megtestesítője. Később az operatőr is előballag (fa)kamerája mögül, ahová persze visszazavartatik, annyi időre csupán, hogy a Kisfiú – a megszületett utód, „él hát a mogyor” – „pajkosan” kinyomhassa a szemét, s a film egy árva, felborult, félbehagyott felvétellel búcsúzhasson tőlünk.

Merthogy ennek a filmnek a kétszeri VÉGE-felirat után harmadszor már nincs, nem lehet vége. Ül Szőke, deus ex machina, a homokozó széli hintán, s elkezdi mesélni, miképp kellett volna csinálni. Hogyan másképp. Hiszen az összes korábbi történetet, beleértve a mogyorókét is kioltani kész ezernyi más történet, amelyekből a mesélő össze (nem) áll. „Amikor a Dózsa György úttörőcsapatban csapatdobos voltam...” – hadarja, félve, hogy nincs, nem marad idő (szalag, pénz, benzin) további, bizonnyal fontos részletekre. Iparkodásába most, A mogyorók... epilógusában ugyanakkor mintha primérebb bizonytalanság, sőt kétségbeesés is vegyülne. Az utóbbi időben valami elmozdult a mögül a – Szőke András nevű – személyiség mögül, akire a – Szőke András nevű – rendező figyel. A nyolcvanas évek végi Magyarország felügyelten lompos kelet-európaisága mára átadta a helyét egy nem kevésbé lompos, de korlátlan, rideg szorongásnak. Szőke volt közege, az Európa Kemping már nem béke-tábori gyűlhely, s öntörvényű csodabogaraira alig, vagy egyáltalán nem vetül figyelem. Emberünknek ma egyre inkább üresbe kell beszélnie, s ennek dramaturgiai következményei vannak.

Szőke dramaturgiája ugyanis tüntetően – a dekonstrukciónak megfelelően – dekomponáló. A széttartó elemeket semmi más nem tartja össze, mint egy karakteres gondolkodásmód, s így az alkotás megképződésének a hagyományos műformálásnál jóval nagyobb szüksége van az élő viszonyokra, a kollektívumra, amelyen belül a napi kis mítoszok, a kis vakond meg a többi mind az eleven, közös memória része. Egy szinte egészen elműanyagosodott világban ez a memória halott, ezért nincs például kabaré – csak napi politikai hercigeskedés -, de valójában színház sincs, csak előadások vannak, és Szőke sem hangzik úgy, ahogy évekkel ezelőtt.

Pedig új filmje eleddig a legszebb millenniumi gondolat. Éppen mert a millennium ellenében arról a közegről beszél, amely így-úgy domesztikálta magának a Kárpát-medencét. Alkotója a „mogyorók” közül egy, Szőke András, plebejus rendező.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/07 09-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2982