FesztiválMünchenSúlytalansági állapotLétay Vera
Kiküldött munkatársunk beszámolója
A bajor főváros filmfesztiválja nem tartozik a látványos, nagyvilági események közé, szerencsére a genius loci, a hely szelleme sem ösztönöz valamiféle művészi olimpia megrendezésére, arany-, ezüst- és bronzérmekért folytatott versengésre; a külsőségekben szerény, kínálatban gazdag nemzetközi filmtárlat inkább a helybeliek diákos érdeklődésének kielégítésére szolgál. Új külföldi filmek és új német filmek, a kiváló spanyol rendező, Manuel Gutiérrez Aragón életműsorozata, mustra a szép és tehetséges Fanny Ardant szerepeiből, zenés filmek és gyerekfilmek, szemle a független filmalkotók műveiből, bemutató az elnémított, ismeretlen szovjet filmekből – csapongó és ambiciózus program.
Már meg sem lepődünk, hogy például Kira Muratova dobozban maradt két filmjét, a Rövid találkozásokat és a Hosszú búcsúzásokat előbb láthatják a nézők Pesaróban, Münchenben vagy Locarnóban, mint Budapesten, s most, amikor a testvéralkotások idősebbikét nálunk is bemutatják, a korábban születettel majd csak a ködös 1988-as műsorterv ígéri az ismeretséget. Miként az újgazdagok méterrel mérve rendelik a könyveket szalonuk polcaira, mintha mi is méterre, netán kilóra vásárolnánk a szovjet filmeket egy korábbi, politikai természetű beidegződés rutinfeladataként. Persze a pesarói, müncheni, locarnói frissességben szerepet kap a szenzáció-érzékenység, a divat parancsszava is, de anélkül, hogy elfeledkeznénk az akusztikai háttér különbözőségéről, nem hisszük, hogy a magyar nézőnek okvetlenül három lépéssel lemaradva kell a divat után kullognia, különösen, ha kedvünkre való, jóféle divatról van szó. Muratova filmjei az idő relativitásáról beszélnek, hiszen a mai tekintet számára szinte érthetetlen, milyen politikai megfontolások szabták ki a kemény ítéletet, csak az idő és tér összefüggésében tapintható ki a „bűn”; a fiatal rendezőnőt nem politikai megfontolások vezették a filmkészítésben. S közben csaknem eltelt egy élet, elperegtek a meddő évek.
Lehet, hogy a műsor kaleidoszkópszerű elrendeződésének játéka tette, de lehet, hogy valóban a filmek sorsában és a sorsok filmjeiben foglaltatott az általános benyomás: mennyire kiszolgáltatott ma az egyes ember az idő és a tér hatalmas játékainak, milyen kozmikussá felnövesztett a véletlen szerepe a művészi visszatükröződésben, milyen tétovákká, zavarodottakká lettek az egykor biztos akaratú hősök a legkülönbözőbb műfajú és végkifejletű történetekben.
A keresztül-kasul átjárható idő a témája a szürreális iránt mindig nagy fogékonyságot mutató, kiváló svájci rendező, Daniel Schmid Jenatsch című filmjének. Christophe Sprecher, a fiatal újságíró nyomába ered egy régészeti felfedezésnek, melynek középpontjában a tizenhetedik században elkövetett titokzatos gyilkosság áll. Észre sem veszi, amint kicsúszik lába alól a mindennapi valóság szilárdnak vélt talaja, s már a súlytalanság állapotában lebeg a különböző századok között. Hogy mit jelent Daniel Schmid számára a realitás? „A realitás teljes fantazmagória lehet egy őrült számára, ha elfogadjuk a kiindulópontot, hogy az őrület a legtökéletesebb reakció korunk jelenlegi állapotára” – mondja a rendező. „Az úgynevezett »realitásból« rendszerint hiányzik az igazság.” A film bonyolult históriája kissé mesterkélt, a stílus, a szerkezet azonban briliáns. A nesztelen szellemajtók ki-be nyílnak a múlt és a jelen között; a hős kilép a mai bisztróból, és az 1600-as évek pestis-járványának kellős közepében találja magát. Nemcsak külső szemlélőként vesz részt ebben a boszorkányos időjátékban, teljes személyisége lemerül a múltbeli események örvényébe.
A lengyel Krzysztof Kieslowski filmje, A véletlen, már címében magában foglalja mondanivalóját. Az ember valójában nem ura saját sorsának, az élet és halál, a körülmények és a politika, a találkozások és a találkozások nyomain ébredt érzelmek vak szerencsejátéka határozza meg a nyerteseket és veszteseket. Kieslowski három variációjú matematikai levezetésben bizonyítja tételét. Witek Dlugosz, a huszonnégy éves orvostanhallgató élete háromféleképpen alakul aszerint, hogy sikerül-e felugornia egy bizonyos vonatra, avagy nem éri el a szerelvényt. Első változat: nem kési le a vonatot, találkozik egy öreg kommunistával, maga is párttag lesz, beépül az apparátusba, akaratlanul elárulja ellenzéki szerelmét. Második változat: összekülönbözik egy vasutassal, a milícia letartóztatja, kényszermunkatáborba küldik, ahol ellenzéki és vallásos befolyás alá kerül. Harmadik változat: nem éri el a vonatot, ott marad Łódźban, befejezi egyetemi tanulmányait, megnősül, példás családapaként karriert fut be, mígnem egy valaki más helyett elvállalt külföldi út során repülőszerencsétlenség áldozata lesz. Az azonos motívumokból építkező egyenletek sötét szellemessége tagadhatatlan, a mai Lengyelország tragikus megosztottságának rajza fekete-fehér árnyalataival rendkívül plasztikus, csak éppen nem hisszük el, hogy ugyanaz a jellem ugyanazzal a környezeti, neveltetési indíttatással, ugyanazzal a szellemi és érzelmi háztartással, ugyanazzal a lelkialkattal a vallásos hit, a deviáns magatartás vagy a jámbor konformizmus szélsőségeit véletlenszerűen választhatja. Ha elhinnénk, ezzel elismernénk, hogy csupán kócbabák vagyunk a körülmények játszadozó ujjai között, nem tartozunk erkölcsi felelősséggel tetteinkért, hiszen nem mi mozgunk, csak mozgatnak bennünket.
A társadalmi szerepek véletlenszerűsége és felcserélhetősége a témája az amerikai Jonathan Demme Egy kicsit vad című filmjének is, a szerencsésebb történelmi klíma könnyed és frivol levegőjében. Az unalmasan sikeres fiatal üzletember, szabályos öltönye zsebében a szabályos hitelkártyával, szabályos fejében a szabályos jóléti gondolatokkal, belezuhan egy extravagáns, gátlástalan leányzó csábcsapdájába. A vad, fekete vampról kiderül, hogy valójában szőke, vidéki kispolgárlány, a szabályos fiúról, hogy a társadalmi idomítás viselkedésnormáit boldogan hányja le magáról, akár az állatkertből kiszabadult csimpánz az otthonos őserdőben.
Némi állatkerti képzettársítás elkerülhetetlen Robert Altman A terápia csődje című új filmjét nézve is, amelyben a nagy amerikai mester életbölcsességének és tapasztalatának minden szarkasztikus dühét rázúdítja a pszichoanalízis népi méreteket öltő járványára. A francia farce-ok végletes bolondériáját idéző kavalkádban (a film Christopher Durang színdarabja nyomán készült) literszámra folyik a hypo, a vitriol és a kénsav; Woody Allen szelíd iróniája és öniróniája ártalmatlan gyöngyvirág-kölninek tetszik az összehasonlításban. Vajon mit álmodna Freud, ha az égi vetítőben látná, milyen örökséget hagyott az utókorra? És ki tudná azt az álmot megfejteni?
Távolabbi perspektívából nézve ugyanilyen örült farce-nak tetszik az elvakult szenvedélyektől fűtött, értelmetlen, zavaros háborúskodás, amely Bejrút hadiövezetében zajlik, csakhogy itt nem vitriol vagy szagosvíz folyik, hanem emberi vér. A nyugatnémet Halálzóna, Nathaniel Gutman alkotása, megpróbál objektív maradni a szélsőséges politikai indulatok, a bosszú láncreakciójának ábrázolásában. Az amerikai televíziós riporternek, aki a depresszió és a vad kíváncsiság pólusai között ingadozik, rá kell döbbennie, hogy a kívülálló szemlélő-szerep, a megalázó tehetetlenség éppoly játékszerévé teszi a körülményeknek, mint azokat a szerencsétleneket, akiket a háttérből mozgató, „magasabb” politikai érdekek löknek a halálzóna véres arénájába. A kamera csak megörökítheti, de nem támasztja fel a halottakat.
Magyarország jól szerepelt a müncheni fesztiválon. Mészáros Márta és a Lumière-testvérek képviselték színeinket. Mészáros Márta Napló szerelmeimnek című filmjét a nemzetközi programban mutatták be, s a Magyar Filmintézet kölcsönadta a tulajdonában lévő és külföldön ezidáig ismeretlen Lumière-filmecskéket, közöttük az 1896-ban, a budapesti millenniumi ünnepségről és a Lánchídról készült híradókat.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1270 átlag: 5.46 |
 |
|
