KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kamondi Zoltán: Árvai Jolán (1947–2001)
• N. N.: Hibaigazítás
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Könyörtelenül szelíd szenvedély Fehér György–portré
• Székely Gabriella: A hölgyfarkasnak nincs története Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Varga Balázs: Entrópia Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Bakonyi Vera: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Grunwalsky Ferenc: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Schubert Gusztáv: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Varga Balázs: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről

• Beregi Tamás: Hol volt, hol nem lesz A fantasyfilm világképe
• Kömlődi Ferenc: Démonok és hobbitok Peter Jackson: A Gyűrűk Ura
• Muhi Klára: Mindenki varázsló és mindenki mugli Beszélgetés a Harry Potter-jelenségről
• Gelencsér Gábor: Potter, a nagy varázsló Beszélgetés egy nyolcévessel
• Ardai Zoltán: A fába szorult lélek Pinokkió–filmek
• Békés Pál: A Pottermék Chris Colombus: Harry Potter és a Bölcsek Köve
• Bikácsy Gergely: Vörös, fehér, bordó A száműzött Erósz
• Földényi F. László: Jéghideg erotika Michael Haneke: A zongoratanárnő
• Schauschitz Attila: Az örök emigráns Marlene Dietrich évszázada
FESZTIVÁL
• Stőhr Lóránt: Filmemet egy hősért Európa Filmhét
• Bakács Tibor Settenkedő: Cséb és Calgon között Reklámzabálók Éjszakája
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Balkáni anzix Fekete Ibolya: Chico
• Ágfalvi Attila: Luxusautó és cicanadrág Herendi Gábor: Valami Amerika
• Bori Erzsébet: Városfogócska Jean-Pierre Jeunet: Amélie csodálatos élete
• Györffy Miklós: Franz Meister keserű könnyei François Ozon: Vízcseppek a forró kövön
KÖNYV
• Harmat György: A bűn története Berkes Ildikó – Nemes Károly: A bűnügyi film
LÁTTUK MÉG
• Korcsog Balázs: Zoolander, a trendkívüli
• Nevelős Zoltán: Vanília égbolt
• Varró Attila: Suzhou-folyó
• Vidovszky György: Kémjátszma
• Pápai Zsolt: Az egyetlen
• Köves Gábor: Ellenséges terület
• Somogyi Marcell: Vesszőfutás
• Hungler Tímea: Fiúk az életemből
• Takács Ferenc: Szörny Rt.
• Tamás Amaryllis: A mell és a Hold

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Milyennek szeretném?

A jövő

Faragó Vilmos

 

Egy jövőfirtató nyugat-berlini értekezleten – mint a Valóságban olvasható – Henry Kissinger is felszólalt. Joseph Heller új regényének Gold nevű hőse tökfilkónak tartja ugyan Kissingert, s lehet, hogy igaza van, de ezen az értekezleten jó formában lehetett Henry, mert ha újat nem mondott is, a témához illőt mondott. Mi lesz a jövő emberiségéből, ha a betűolvasás helyett képeket néz? Idézem őt szó szerint: „Vajon miként befolyásolja a politikát vagy az emberek tudatát a változás, azoknak az embereknek a tudatát, akik képekből szerzik benyomásaikat, holott a mi nemzedékünk még a könyvekre hagyatkozott? A képek igen józanná teszik az értelmet, s ugyanakkor megdöbbentően érzelmi töltésűvé a választói magatartást. Amikor Dosztojevszkij vagy Tolsztoj műveit olvastuk, el kellett képzelnünk, milyen Oroszország. Ma már nincs szükségünk a képzeletre, mindent megmutatnak nekünk, s ezzel elszegényítik képzelőerőnket – minden áthelyeződik a közvetlen benyomások szintjére.” Tehát: józanuló értelem – érzelmivé töltődő magatartás. Gondolkodás racionálisan – ítélet és döntés a közvetlen benyomások szintjén. A jövő embere egy paradoxon foglya lesz: az értelem szenzualistája. Lehet, hogy Kissinger ostoba tökfilkó, lehet, hogy közhely-jóslatában igaza sincs, de hogy szellemes, az tagadhatatlan. Olyannyira, hogy akit még senki sem nevezett tökfilkónak, egy másik résztvevőt is frappírozott: Helmut Schmidtet. Őt is idézem szó szerint: „Nálunk még nem olyan súlyos a helyzet, mint amilyet Henry festett le az imént. De Európa is televíziós demokráciává fejlődik. Gyorsítja a hanyatlást az írástudatlanság, amely olyan ütemben terjed, amilyen ütemben szélesednek a televíziós képernyők.” Helmut tehát rátromfolt Henryre.

És most itt állunk mi, az emberiség töredéke, tíz és félmilliónyi magyarok: nálunk milyen a helyzet?

 

*

 

A következőket gondolom:

1. Minél öregebb közhely lesz a vizuális kultúra terjedésének és az írástudatlanságba süllyedésnek ok-okozati összefüggését emlegetni, annál erősebb a gyanú, hogy leegyszerűsítő, rövidre zárt összefüggésről van szó. Panasszal tele vagyunk ugyan az újabb nemzedék olvasás- és kifejezés-kultúrájának hanyatlásáról, de túlbecsülnénk a televíziót, ha egyedüli bűnbakká bélyegeznénk. Az iskolában nincs „beszéd- és értelemgyakorlat”, nincs poétika-stilisztika-retorika oktatás, hiányoznak – bármily iskolás igényű – fogalmazásgyakorlatok, a tesztlapos kikérdezés totózni tanít verbális kifejtés helyett, a diszkózaj süketnémák gyülekezetévé rontja a társas összejöveteleket, a szülők keveset beszélnek gyerekeiknek, még kevesebbet beszéltetik őket, a levelezési kultúrát a telefon és a távíró is csöke vényesíti. A jövő paradox emberével, az értelem szenzualistájával pedig senki sem találkozott még. Ezzel szemben túlságosan is sokat írunk: jelentést, összesítést, munkatervet, beszámolót. Sokat olvasunk: kevesebb könyvet, de újságból alig kevesebbet, vagy ha mást nem, hát jelentést, összesítést, munkatervet, beszámolót. És túlságosan is sokat beszélünk: őrsi összejövetelen, munkaértekezleten, ilyen-olyan taggyűlésen, rádióban és tévében: oly kevesen vagyunk, hogy alig maradt ember, akinek orra alá ne dugtak volna még mikrofont, előbb-utóbb mindenki sorra kerül. Az írás-és beszédkultúrán nemcsak képpel lehet rontani, hanem a rengeteg írás és beszéd kulturálatlanságával is.

2. Henry és Helmut borús jóslata a vizualitás nyomasztó választékbőségéből fakadnak. Nálunk, egyelőre, a választékhiány a nyomasztóbb. Másfél csatornájával, heti pártucat órai adásidejével aligha alkalmas a magyar televízió arra, hogy jövőmumus szerepét játssza. A téli falu most tévét néz este nyolctól tízig. Bármit lát is, jobb ez, mint régen, amikor este nyolckor ágyba bújt, hogy spóroljon a petróleummal. Ha marad a másfél csatorna – és sokáig marad még –, kevés mód lesz a „vizuális elbutulásra”, illetve arra, hogy „minden áthelyeződjék a közvetlen benyomások szintjére.” Hacsak: tömegessé nem válik a videózás. Erről azonban azt olvasom, épp a Filmvilágban, hogy készületlenek vagyunk rá. Hogy helyzetét a változatok káosza jellemzi. És hogy lassan terjed el, mert drága. Magamból indulok ki, közepes keresetű, középkorú értelmiségiből. Van már színes tévém és telik még – jó esetben – húsz évre időmből. De videóra húsz év múlva sem telik.

3. Jobb lesz tehát, ha Fellini kompromisszumos bölcsességéhez tartjuk magunkat. Idézem őt is szó szerint, nem a Valóságból, a Magyarországból. Új filmjéről, a Ginger és Fredről szólva, a következőket nyilatkozta, egyebek közt: „Nem fogom sem szatirikusan, sem nehezteléssel kezelni a televíziót, mert ma már éppen olyan elkerülhetetlen dolog, mint az eső, a hó, a tavasz, a villanyáram. A teremtés egyik alapeleme, mely felett az embernek éppen úgy meg kell tanulnia uralkodni, mint ahogy annak idején meghódította a tüzet.” Kérdés, hogy ezzel hogyan állunk. Mármint az uralkodni tanulással. Magyarán: ha már elfogadtuk, milyennek szeretnénk a jövő másfél csatornás hazai televízióját.

A képzelet madara szabadon repülhet, de mielőtt kiengedném a kezemből, szégyenkezés nélkül bevallom: én a jelen hazai televíziójával sem vagyok elégedetlen. A következők miatt:

– Arca van. Kozmopolita csontrendszeren nemzeti fizimiska. Aki hasonlítgatni tud, a karaktervonásokat is élesen látja: a magyar televízió önmagára hasonlít. Még családiasságában is, közönségkapcsolataiban is van valami specifikus. Szereti a nézőket, szeretik a nézők. Vagy szeretve szidják. Klein, aber unser.

– Jól proporcionál. Mint egy zsonglőr, szűk területen, sok rekvizittel. Hírt közöl, ismeretet kínál, művészi élményt, sportizgalmat, szórakozást, játékot, néha szellemi izgalmat is. És vannak szép pillanatai, mint Karinthy akrobatájának, aki az ingó állványzat tetején előhúzza hegedűjét. Egy-egy Fehér György-rendezte tévéjátékkal, egy-egy Vitray Tamás-rajzolta portréval, egy-egy országos körkapcsolás otthonosságképeivel. Ilyenkor szívtáji jó érzést teremt: itt vagyunk, ilyenek vagyunk, ezt tudjuk.

– Miért ne lehetnék személyes: sokat tanultam a televíziótól. Az öröklődésről. A mélytengerek titkairól. A leszúrt Rittbergerről. Amíg televíziót nem láttam, fogalmam sem volt szögletről, kényszerítő átadásról, lestaktikáról, most már profi labdarúgó vagyok. Elméletben persze.

 

*

 

És most engedjük szabadon a madarat. A jövő másfél csatornás hazai televízióját ilyennek szeretném:

Olyan felnőttnek az itthoni tudósításokban és kommentárokban, amilyen felnőtt a külföldi tudósításokban és kommentárokban. Olyan tárgyszerűnek, elevennek, nyitottnak, demokratikus szelleműnek, bíráló hevületűnek. Ugyanilyen itthoni közéletet kívánok persze hozzá.

Ne szolgája legyen a politikának, váljék a népszolgálat fórumává. Ugyanilyen népszolgáló politikát kívánok persze hozzá. Ismerjem meg belőle a politikai vezetők személyes programját, habitusát, erényeit és fogyatékait. Legyek szem- és fültanúja alternatívák fölötti vitáknak. Tudjak róla, miért vált meg tisztségétől Iksz vezető és miért került a helyére Ypszilon. Lehet, hogy ez a Kissinger-festette veszéllyel jár, mert akkor arra a politikusra voksolok, akinek jobbak a riposztjai. De előbb: halljuk a riposztokat. Aztán majd gondolkodunk a veszélyen.

Kritikát a képernyőre! És nemcsak IKV-kritikát a lyukas esőcsatornákról. Társadalomkritikát is. Erkölcskritikát. Meg irodalom- és művészetkritikát. És közönségvisszhangot is, televíziós önkritikát is.

Végül pedig: igényességet a szórakoztatásban. Fölfedezőbb hevületet a riportázsban. Magasabb esztétikai mércét a művészinek szánt produkciókban. És több szellemi izgalmat. Protokoll-lista helyett értékszempontú magyar válogatottakat a tudós kerekasztalok köré; kegyeleti kiválasztottak helyett érdemes-érdekes személyiségeket a portréműsorok kamerái elé.

Furcsa kis madár ez, most látom: rövid a röptéje, esetlenül szárnyal, és patétikus általánosságokat csicsereg. De hát a kompromisszum madara ő; amikor röpülni indítottam, elfogadtam, hogy televízió pedig van és lesz, „mint az eső, a hó, a tavasz.” És javasolhatom-e esőnek-hónak, hogy fölfelé essék, tavasznak, hogy örökké tartson?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/06 62-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6108