KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/március
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Henri Verneuil (1920–2002)

• Takács Ferenc: Szemünk állása Joel Coen: Az ember, aki ott se volt
• Vágvölgyi B. András: Tényleg félek, vagy csak a szer hat? Drogfilmek
• N. N.: Drogfüggők
• Bakács Tibor Settenkedő: Tévések a mélypont ünnepén Drog-vízió
• Gelencsér Gábor: Hajtűkanyarok Beszélgetés Dér Andrással
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Rejtőzködő évtized A kilencvenes évek stílusa
• Muhi Klára: Kegyetlen szerep Beszélgetés a Balázs Béla Stúdióról – 3.rész
• Gelencsér Gábor: A szabadság létező fantomja Balázs Béla Stúdió 1961–2001
• Pápai Zsolt: Jövő idő Független műhelyek: Inforg Stúdió
• N. N.: Az Inforg Stúdió filmjei

• Karkus Zsolt: A lángész és a pernye Elme-játékfilmek
• N. N.: Elme-játékfilmek Tudósok, zsenik, parafenomének
• Gaál István: Tarts Keletnek! A gyorsfilmek kora
• Dániel Ferenc: Gén-tudat Tudomány a televízióban
• Kovács András Bálint: Tehetetlen érzelmek A modern melodráma
• Bóna László: Szeret – nem szeret Románctévé
• Hungler Tímea: London megöl engem Dr. Jack és Mr. Hyde
• N. N.: Bűn
• Varró Attila: Old Jack City Albert és Allen Hughes: A pokolból
• Máhr Kinga: A Plurabelle-rejtély James Joyce mozija
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Éretlenségi találkozó Dobray György: Szerelem utolsó vérig
• Bóna László: A múlt galaxisa Jankovics Marcell: Ének a Csodaszarvasról
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: A betolakodó
• Kovács Marcell: Tripla vagy semmi
• Pápai Zsolt: Korcs szerelmek
• Báron György: Broadway 39. utca
• Mátyás Péter: Üldözési mánia
• Herpai Gergely: 13 kísértet
• Köves Gábor: Kiképzés
• Mátyás Péter: A Sólyom végveszélyben
• Hungler Tímea: Britney Spears: Álmok útján
• Tamás Amaryllis: Angyali szemek

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Itt élned, halnod kell

Reményi József Tamás

 

A historikus élőkép sokévszázados műfaj; az egykori megrendelők – fénykép, film, videó s egyebek híján – ebben vélték megtalálni okulás és szórakozás valósághű elegyét, történelmi korok vagy akár néhány nappal korábbi nevezetes események fölidézésére. Ma már igazán sokféle apparátunk van, azt tapasztaljuk mégis, hogy az effajta látványosságok újra tért hódítanak. Nincs ebben semmi különös, hiszen minden műfaj megújulhat, anakronisztikus műfaj nem létezik. Létezik viszont – úgy látszik: megingathatatlanul – egy anakronisztikus szemlélet, amely a közösségi tudat- és érzelemvilágot tömegpszichózis révén véli erősíteni.

Egy évvel ezelőtt, a tavaszi politikai ünnepek alkalmából rendezte meg Koltay Gábor a Hősök terén a maga történelmi élőkép-sorát, amelyben a hatalmas stáb a honfoglalástól 1945-ig illusztrálta végig népünk sorsfordulóit. Rendkívüli „erők” vonultak föl a publikum előtt: szövegben a magyar irodalom örökértékű művei; zenében a folklór és a rock leghatásosabb s főképp: fülbemászóan sematizált (!) elemei; szóban-énekben sztárok színe-java; látványban tánckar, lovasság, görögtűz. Ennek az előadásnak a filmváltozata látható most a mozikban, s bizony a filmszalag igen kíméletlenül árulkodik az élőképek beállításainak illetve mozgatásának-váltásainak fantáziátlanságáról, egysíkúságáról; a nagytotálok leleplezik a képi komponálatlanság kusza foltjait, a közelképek pedig azt, hogy a történelmi hősök mitikussá növesztett pózai emberközelből mennyire komikusak, a statisztéria mennyire személytelen. A filmvásznon még bántóbb, ahogyan Arany János, Petőfi Sándor vagy Ady Endre művei szónoklatokká válva kifordulnak önmagukból, és saját esztétikai hatásaiktól idegen terrénumra, gigantikus idézőjelek közé kerülnek. A nemzeti daloknak tudniillik nem mindegyike „Talpra, magyar”. Líránk leggyújtóbb hangú sorai is lélektől egy másik lélekig szánt bensőséges üzenetek, s nem rímes proklamációk, amelyeket reflektorágyúk kereszttüzében, ezrek fölé magasodó talapzatról lehetne/kellene szavalni. De még Kossuth Lajos gyönyörű beszédei is csupán retorikai minták eredeti összefüggéseikből kiemelve.

Mi késztethet ma történelmi ihletettségű show-műsorok rendezésére? Az egyik indíték kétségtelenül a korábban elhanyagolt, illetve nagyon leszűkített profilú hazafias nevelés heveny pótlása. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a nemzeti érzés az iskolai kötelező olvasmányok hatásfokára redukálódott, s ami ezen az „anyagon” kívül esett, túl könnyen minősült a nacionalizmus martalékának. Emellett jó darabig a kortársi jelszavak romantizálása volt divatban, történelmi terepekre visszavetítve. A nemzeti hagyományok tétje s az ezzel járó felelősség sokak számára tisztázatlan vagy egyáltalán nem létező fogalmak. Teendőink vannak tehát, ami azonban könnyen ösztönözhet arra, hogy a képeskönyvek leegyszerűsített illusztrációival érjünk el gyors és tömeges „eredményeket”. Ilyenkor a hatást csupán a nézősereg létszámának nagyságában szokás mérni, nem pedig az illusztrációk nyomán kialakuló képzetek minőségében. És itt kapcsolódik a szándékhoz az ifjúsági mozgalom, amely a hetvenes években – ma már hivatalos fórumokon is önkritikával beismerten – teret és befolyást vesztett korosztálya tömegeiben. Ám rövidtávú, s ezért is hamis elképzelés e tömegeket a nemzeti programmal átszőtt konzumkultúra eszközeivel visszanyerni. A történelmet látványosságként kisajátítani akár a legnemesebb célból sem tanácsos: a feltöltött tudat és a jóllakott érzemények látszatával hiteget. Ha a Krónikás ének... keserves sóhajára („Lámpás szép fejek sután megszédülnek...”) szédült lámpafény pásztáz a városligeti égbolton, nem a tudatlanság és a közömbösség szintje vált át Ady Endre igazságainak szintjére.

Amikor Koltay előadása a múlt század végéhez ér, egyik szereplője a háttérben komorló Milleniumi Emlékműre mutat, gúnyos szavakat idézve a „boldog békeidőkben” emelt panoptikum álpátoszáról. Nem igazán következetes gesztus: hiszen a díszlet ugyanaz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/03 48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5877