KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/március
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Henri Verneuil (1920–2002)

• Takács Ferenc: Szemünk állása Joel Coen: Az ember, aki ott se volt
• Vágvölgyi B. András: Tényleg félek, vagy csak a szer hat? Drogfilmek
• N. N.: Drogfüggők
• Bakács Tibor Settenkedő: Tévések a mélypont ünnepén Drog-vízió
• Gelencsér Gábor: Hajtűkanyarok Beszélgetés Dér Andrással
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Rejtőzködő évtized A kilencvenes évek stílusa
• Muhi Klára: Kegyetlen szerep Beszélgetés a Balázs Béla Stúdióról – 3.rész
• Gelencsér Gábor: A szabadság létező fantomja Balázs Béla Stúdió 1961–2001
• Pápai Zsolt: Jövő idő Független műhelyek: Inforg Stúdió
• N. N.: Az Inforg Stúdió filmjei

• Karkus Zsolt: A lángész és a pernye Elme-játékfilmek
• N. N.: Elme-játékfilmek Tudósok, zsenik, parafenomének
• Gaál István: Tarts Keletnek! A gyorsfilmek kora
• Dániel Ferenc: Gén-tudat Tudomány a televízióban
• Kovács András Bálint: Tehetetlen érzelmek A modern melodráma
• Bóna László: Szeret – nem szeret Románctévé
• Hungler Tímea: London megöl engem Dr. Jack és Mr. Hyde
• N. N.: Bűn
• Varró Attila: Old Jack City Albert és Allen Hughes: A pokolból
• Máhr Kinga: A Plurabelle-rejtély James Joyce mozija
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Éretlenségi találkozó Dobray György: Szerelem utolsó vérig
• Bóna László: A múlt galaxisa Jankovics Marcell: Ének a Csodaszarvasról
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: A betolakodó
• Kovács Marcell: Tripla vagy semmi
• Pápai Zsolt: Korcs szerelmek
• Báron György: Broadway 39. utca
• Mátyás Péter: Üldözési mánia
• Herpai Gergely: 13 kísértet
• Köves Gábor: Kiképzés
• Mátyás Péter: A Sólyom végveszélyben
• Hungler Tímea: Britney Spears: Álmok útján
• Tamás Amaryllis: Angyali szemek

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szovjet Filmek Fesztiválja

Utószó

Mi, hatvanévesek

Gáti Péter

 

Az idén hatvanéves Marlen Hucijev visszavonhatatlanul egy-filines alkotóként él a köztudatban. A pályáját a Grúzia Filmstúdió trükkfelvételi részlegénél kezdő Hucijev számtalan televíziós és játékfilmjének címét és emlékét azonban ma már csak filmlexikonok és archívumok őrzik. Viszont 1963-ban készült Iljics negyede című alkotása, majd ennek egy évvel később született, Mi, húszévesek átkeresztelt és átdolgozott változata ismertté, ugyanakkor éles, a szűken értelmezett szakmai, esztétikai szempontokon messze túlnövő viták célpontjává tették személyét és alkotói módszereit. Az egykor volt polémiák mai felülvizsgálatára, sőt csupán szempontjaik megértésére alig van lehetőség. Ez a film – a fellelhető kritikák tanúsága szerint – egyéni elgondolásokat, sajátos képi megoldásokat felvonultató lírai korrajz volt, mely az akkori problémák-gondok kendőzetlen bemutatásával, az ábrázolásmód egy-szerűségre törekvő dokumentumszerűségével és szuggesztivitásával friss szemléletet, addig ismeretlen tematikai és ábrázolásbeli lehetőségeket teremtett a szovjet filmgyártásban. Hucijev természetesen nem légüres térben dolgozott. Elég talán – a filmművészet területén maradva –, ha a kortársak közül Elem Klimov emlékezetes Hurrá, nyaralunk! című remekét említjük ennek az újszerűségnek és másságnak a jobb, pontosabb megértéséhez. Egyébként a Mi, húszévesekben színészként feltűnt az az Andrej Tarkovszkij is, akinek munkássága a szovjet filmművészet újabb mérföldkövét jelentette.

Hucijev az azóta eltelt húsz évben keveset hallatott magáról. Utószó című, 1983-ban készített filmje jó alkalmat kínál tehát arra, hogy alkotói módszerének jellemző jegyeit megvizsgáljuk, az elmúlt két évtized élettapasztalatainak e filmben leszűrődő művészi konklúzióit szemügyre vegyük. A Jurij Pahomov elbeszélése nyomán készült Utószó kétszemélyes kamaradarab. Nincs szó benne világmegváltó gondolatokról, eget rengető konfliktusról, nincsenek harsány indulatkitörések sem. A rendezőre korábban is jellemző lírai fogalmazásmód, a bensőséges egyszerűség igénye viszont hamisítatlanul egyéni hangot kölcsönöz a filmnek. Az alapszituáció nagyon hasonlít Nyikita Mihalkov nálunk is bemutatott Tanúk nélkül című alkotásáéhoz. Az egyetlen helyszínen, egy lakás falai között játszódó események a játékfilmes dramaturgia szabályai szerint szokatlannak tekinthetők. A sokkal inkább szópárbajnak, gondolatok és elvek ütközésének, mint a megszokott értelemben vett cselekménynek nevezhető történet két férfi – após és vő – néhány napjának krónikája. A látogatóba érkező idős orvos és a negyvenes, jól szituált etnográfus két külön világot képvisel. Az optimista derűt árasztó öreg, aki az élet apró örömeit, a létezés boldogságát hirdeti, aki a kenyér ízének, a munkának, az emlékeknek egyképpen tud és akar örülni, furcsán, idegenül érzi magát a konok elszántsággal, de örömtelenül dolgozó veje társaságában. Hiányolja a nála fiatalabb, de hangsúlyozottan sikeres férfiből a mindenre ráesodálkozás örömét és képességét, a kötelességszerűen végzett tevékenység mögül az emberi harmóniát. Az apósával négyszemközt maradó tudós pedig nem tud mit kezdeni a lakás falai közé beszökő, az öreg képviselte dinamikus életszemélettel. A választékosán berendezett és jólétről árulkodó otthon tárgyai között gubbasztó, disszertációjával küszködő ember számára az öreg – emlékeivel, anekdotáival együtt – - őskori kövület csupán. „Elbeszélnek” tehát egymás mellett, hangos szóváltás nélkül vívják sajátos csatájukat. Az öregember végül is visszautazik vidékre. Nem történt igazából semmi rendkívüli. Semmi, amitől az élet kizökkenne megszokott ritmusából. Es mégis, a film végén az egyedül maradt vő – a disszertáció írása helyett – az apósáról készült felvételeket hívja elő, egy vihar emlékképeit. Ahogy a papíron előtűnnek az önfeledt örömtől vidám arc kontúrjai, úgy kezd – talán most először – igazán, szívből mosolyogni a férfi, mint aki ráakadt valami fontosra, puszta szavakkal nehezen megfogalmazhatom.

Marlen Hucijev szerfelett nehéz feladatra vállalkozott ebben a filmjében. Érzésekről, az emberi gesztusok és kapcsolatok fontosságáról és bonyolultságáról akart véleményt mondani úgy, hogy a párbeszédeken, a verbális közlésen kívül minden egyéb filmes eszközzel takarékosan, sőt szfikmarkúan bánt. Rosztyiszlav Pijatt az após és Andrej Mjagkov a vő szerepében nagyszerű alakítást nyújtanak. Játékuk nem színpadias, bár a dialógusokra felépített kamaradarab jellege ezt sugallná. Minden pozitívuma mellett sem tudja azonban a film azonos fokon tartani a feszültséget. A mégoly fontos szavak túlsúlya háttérbe szorítja, elnyomja a látványt. Hucijev talán ennek következményeitől kívánta megóvni munkáját, a történetet keretbe ágyazta. Az etnográfus utólag – megmegszakítva a cselekmény menetét – egy barátjának meséli az apósával töltött órákat. Dramaturgiai sutasága mellett ez a forma azért sem szerencsés, mert a nézőnek így előre megmagyarázzák, mit kell „belelátnia” a történetbe. Marlen Hucijev formailag nehézkes, ugyanakkor színvonalas alkotása olyan művész munkája, aki hatvanévesen is töretlen kitartással kutatja és figyeli az emberi természetet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/10 08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5990