KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/március
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Henri Verneuil (1920–2002)

• Takács Ferenc: Szemünk állása Joel Coen: Az ember, aki ott se volt
• Vágvölgyi B. András: Tényleg félek, vagy csak a szer hat? Drogfilmek
• N. N.: Drogfüggők
• Bakács Tibor Settenkedő: Tévések a mélypont ünnepén Drog-vízió
• Gelencsér Gábor: Hajtűkanyarok Beszélgetés Dér Andrással
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Rejtőzködő évtized A kilencvenes évek stílusa
• Muhi Klára: Kegyetlen szerep Beszélgetés a Balázs Béla Stúdióról – 3.rész
• Gelencsér Gábor: A szabadság létező fantomja Balázs Béla Stúdió 1961–2001
• Pápai Zsolt: Jövő idő Független műhelyek: Inforg Stúdió
• N. N.: Az Inforg Stúdió filmjei

• Karkus Zsolt: A lángész és a pernye Elme-játékfilmek
• N. N.: Elme-játékfilmek Tudósok, zsenik, parafenomének
• Gaál István: Tarts Keletnek! A gyorsfilmek kora
• Dániel Ferenc: Gén-tudat Tudomány a televízióban
• Kovács András Bálint: Tehetetlen érzelmek A modern melodráma
• Bóna László: Szeret – nem szeret Románctévé
• Hungler Tímea: London megöl engem Dr. Jack és Mr. Hyde
• N. N.: Bűn
• Varró Attila: Old Jack City Albert és Allen Hughes: A pokolból
• Máhr Kinga: A Plurabelle-rejtély James Joyce mozija
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Éretlenségi találkozó Dobray György: Szerelem utolsó vérig
• Bóna László: A múlt galaxisa Jankovics Marcell: Ének a Csodaszarvasról
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: A betolakodó
• Kovács Marcell: Tripla vagy semmi
• Pápai Zsolt: Korcs szerelmek
• Báron György: Broadway 39. utca
• Mátyás Péter: Üldözési mánia
• Herpai Gergely: 13 kísértet
• Köves Gábor: Kiképzés
• Mátyás Péter: A Sólyom végveszélyben
• Hungler Tímea: Britney Spears: Álmok útján
• Tamás Amaryllis: Angyali szemek

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Persepolis

Varró Attila

Persepolis – francia, 2007. Rendezte. Marjane Satrapi és Vincent Parronnaud. Írta: Marjane Satrapi. Zene: Olivier Bernett. Gyártó: 2.4.7. Films. Forgalmazó: Cirkofilm – Másképp Alapítvány. Feliratos. 94 perc.

 

Miközben a képregényfilm lassan önálló műfajjá válik a nagyközönség kollektív tudatában, egyfajta túlstilizált, felnagyított és irracionálisba hajló kalandtörténetek közös nevezőjére rántva Pókember-szériát és 300-at, Blueberryt és Casshernt, a filmes partvonalon egyre több olyan rendhagyó képregényt adaptálnak, amelynek szerzői saját személyes élményeiket öntötték erősen dokumentarista vagy épp lírai lebegésű önvallomások formájába. Daniel Clowes keserű képzőművészeti tanulmányait fikcióba fordító Ízlésficamja vagy Harvey Pekar vitriolos művészportréja, a Sikersztori után idén a francia bande dessine egyik legzajosabb közelmúltbeli önéletrajz-sikere is celluloidra került, ezúttal azonban a japán példát követve (Mezítlábas Gen) animációs filmként és kiskorú főhőssel.

Marjane Satrapi négykötetes Persepolisa az indulása óta eltelt hét bő esztendőben nem szűkölködött elismerésben a művelt Nyugaton, számtalan nyelvre (idén magyarra is) lefordították, a sajátkezű rajzfilm-feldolgozás pedig bekerült a rangos cannes-i versenymezőnybe – témaválasztását tekintve ugyanis egy manapság igen közkedvelt területre helyezi kiskamasz leányhősének eseménydús fejlődéstörténetét. A fiatal perzsa szerzőnő debütáló munkája egyfajta közel-keleti Mausnak tekinthető, amelyben a Komeini-féle iszlám fundamentalista rezsim és az iraki–iráni háború embert próbáló mindennapjait meséli el aszfaltrajzokat idéző, fekete-fehér képoldalain, elvegyítve a gyermeki fantázia mesevilágát a brutális kordokumentumokkal és a diktatórikus rendszerek túlélőire jellemző bölcs, gyengéd humorral.

A 350 oldalán 13 esztendőt felölelő opusz szűken másfél órás rajzfilm-adaptációja csupán a mazsolákat szemezgeti a régi kuglófból, az alapmű egyik legnagyobb erényét jelentő epizodikus elbeszélésmódot célirányosan összerántott, fordulatokra és poénokra épített klasszikus narratívára cserélve (amelyből különös módon nem csak a színes anekdotákat, háttértörténeteket és korfestő minisztorikat hagyja ki, de néhol olyan drámai eseményekről is mélyen hallgat, mint a hősnő dicstelen dílerkarrierje vagy megrázó öngyilkossági kísérlete). Satrapi nem csupán saját életét retusálja át a képregényhez képest, de az eredeti egyszerű, direkt karikatúravilágát is fogyaszthatóbbá teszi a kerettörténet színeivel, cizelláltabb grafikus hátterekkel, expresszív nézőpontváltásokkal és sebességvonalakkal – mintha csak képes regénye mozgóképes promócióját készítette volna el, egy jóval nagyobb és heterogénebb közönség javát szem előtt tartva. Ami szerencsésen megmarad, az a különféle hangulatok érzékeny ötvözete, a szelíd (ön)irónia, valamint a gyökértelenség és kívülállás letisztult, átélhető ábrázolása, legyen szó annak szellemi vagy nemzeti formájáról – ezek pedig nem csak a grafikus médiumokban, de az élőszereplős szerzői filmekben is ritka vendégnek számítanak a határtalan művészi magamutogatás korában.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/12 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9203