KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/április
KRÓNIKA
• Fehér György: Föld Ottó halálára
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: Derék had Játékfilmek
• Varga Balázs: Valami történik Beszélgetés Koltai Lajossal
• N. N.: A 33. Magyar Filmszemle díjai
• Stőhr Lóránt: Falusi séta Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Mihancsik Zsófia: Szeretet-skála Beszélgetés Dettre Gáborral
• Bakács Tibor Settenkedő: A két Holovácz Kisjátékfilmek
• Andor Tamás: Téged is leleplez Dokumentumfilmek

• Csejdy András: Mi az ördög David Lynch: Mullholland Drive
• Nevelős Zoltán: Mágus a neten davidlynch.com
• Horváth Antal Balázs: Bizonytalan földrajz Lynch-szótár
• Kolozsi László: Marilyn, szomorúság Egy kép
• Szűk Balázs: Hangyák a szalonban Buñuel állatszimbólumai
• Bikácsy Gergely: A zsarnok valóság Buñuel foglyai
• Ardai Zoltán: Lovagról és papokról Huysmans/Buñuel
KÖNYV
• Kelecsényi László: Féljünk együtt! Alfred Hitchcock
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Japán csend Pordenone – Sacile
KRITIKA
• Békés Pál: Mivégre? Kamondi Zoltán: Kísértések
• Báron György: Csak egy zenész Szabó István: Szembesítés
• Korcsog Balázs: Inter arma Wilhelm Furtwängler
• Mátyás Péter: Home, home Gárdos Éva: Amerikai rapszódia
• Takács Ferenc: Klisé-világ Todd Solondz: Helyzetek és gyakorlatok
• Spiró György: Senkifilmje Danis Tanović: Senkiföldje
• Varró Attila: Képmás-világ Alejandro Amenábar: Más világ
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: Banditák
• Ardai Zoltán: Az ígéret megszállottja
• Vidovszky György: Kikötői hírek
• Elek Kálmán: Az igazság nevében
• Tosoki Gyula: Nagyon nagy Ő
• Pápai Zsolt: 40 nap és 40 éjszaka
• Kézai Krisztina: Szerelem a végzeten
• Tamás Amaryllis: Kiss Kiss (Bang Bang)

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Carlito útja

Báron György

Brian De Palmának a hatvanas években Godard és a nouvelle vague volt a példaképe, akárcsak Új-Hollywood minden jelentős alkotójának. A többiekkel együtt De Palma is otthagyta a nouvelle vague vezérlő csillagát, majd újabb példaképet talált magának: az újhullámosok mesterét, Alfred Hitchcockot. S ha Godard nem, Sir Alfred eladhatónak bizonyult Hollywoodban. A tékozló fiúk gyűrűjében De Palma hű örökösnek mutatkozott: Hitchcock halála után ő lett a suspense első számú mestere. Igaz, műveiből hiányzott a Mester angolos visszafogottsága, understatmentje, száraz akasztófahumora. Tombolt az erőszak, patakzott a vér a filmvásznon, csak éppen másképp volt, vagyis olyasvalamit birtokolt, ami igazi hiánycikk a hollywoodi stúdióiparban. Az utóbbi időben azonban elfeledni látszik a gazdag és nagyvonalú örökhagyót. Talán a producerek tömték tele a fejét: „Hagyd az öreget, fiam”, mondták. „Megállsz te a saját lábadon is. Kinek kell ma Hitchcock, suspense, osztott képmező, ilyesmi. Lám, Coppola is milyen önálló, s hogy bejött neki.” Gyönge maffiafilm lett a hűtlenségből, az Aki legyőzte Al Caponét, melynek csak néhány jelenetében villan meg a De Palma-stíl, aztán Vietnam-film, A háború áldozatai, jobb volt persze Oliver Stone-nál, de nem ért föl Brian De Palmáig, s most ismét egy maffia-történet, a Carlito útja. Már megint egy film, amelyben nem értjük, a szereplők miért közlik velünk, amit közölnek, miért teszik – közszemlére téve –, amit tesznek, mi közünk hozzájuk, miért kéne lassúdad történetüket – reményeik szerint érdeklődéssel – végignéznünk. Ilyenekkel vannak tele mostanában a mozik, álsorsokkal és áltörténetekkel, nagyszabásúvá fölfújva, színesben, szélesben, szagosban, sztárral a főszerepben. Lassanként megszokjuk őket, s elhisszük, hogy közünk van hozzájuk. Pedig miért izgulnánk akción, üldözésen, lövöldözésen, hallon, ha érdektelen, akivel megtörténik? Kínunkban legfeljebb azon álmélkodhatunk, Sean Penn az ügyvéd szerepében milyen lazán lejátssza az amúgy kitűnő Al Pacinót. Aztán van még a filmben kétszer két perc De Palmától, s a végén, a New York-i Central Station vad üldözési jelenetében egy idézet, szintén tőle, az Aki legyőzte Al Caponét, című filmjéből, amelyben ugyanitt – meghökkentő stílusficammal – a Patyomkint idézte. Nagyvonalúan számolva tíz perc: villanásnyi ecsetvonás a valamikori elegáns mozdulattal.

A film bő kétórás.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1080