KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Zelki János: Fehéri Tamás (1927–2002)
MAGYAR MŰHELY
• Ágfalvi Attila: Nagybudapesti képüldözés Beszélgetés Báron Györggyel, Bojár Iván Andrással és Kamondi Zoltánnal
• Ágfalvi Attila: A mi városunk Beszélgetés Rajk Lászlóval
• Dániel Ferenc: Zsivaj a Népbüfékben Budapest, a mozgó város
• Jeles András: Platón képernyője Napló-töredékek
• Bakács Tibor Settenkedő: A vadkan meg a kolorádók Pannon áldokumentumfilmek
• N. N.: Magyar áldokumentumfilmek
• Sipos Júlia: Hiszem is, nem is Beszélgetés Radnóti Sándorral és Kardos Sándorral

• Elekes Györgyi: Világégés és animáció Beszélgetés Reisenbüchler Sándorral
• Kriston László: Generation G Világpolgárok filmen
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Mellékszál Berlin
• N. N.: Az 52. Berlini Filmfesztivál díjai

• Kolozsi László: Panelkapcsolat Új német filmek
• Kovács Ilona: Szerelem hímnemben és nőnemben Patrice Chéreau filmjei
• Zoltán Gábor: Nyolc szerda Patrice Chéreau: Intimitás
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: A toll súlya Grunwalsky Ferenc: Levelek L&M-nek
• Kelecsényi László: Méz és epe Krencsey-emlékiratok
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Vatta az agyban Vecsernyés János: Kvartett
DVD
• Pápai Zsolt: Lábunk előtt hever a világ Joseph L. Mankiewicz: Mindent Éváról
FESZTIVÁL
• Palotai János: Rövidre vágva Clermont-Ferrand
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Szabad szerda
• Pápai Zsolt: Pánikszoba
• Harmat György: Angyalok, végállomás
• Hungler Tímea: A vér kötelez
• Varró Attila: Rollerball
• Herpai Gergely: Hart háborúja
• Köves Gábor: Megszólít az éjszaka
• Kis Anna: Fújd szárazra, édes!
• Mátyás Péter: Végtelen és képtelen
• Tamás Amaryllis: Tükör

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A hivatalos változat

Nóvé Béla

 

Ha e rovat címe „Láttuk még” helyett netalán „Láttuk már” lenne, úgy Dés Mihály az 1986/6. számban közölt argentin filmszemléje bízvást megjelenhetne ismét, hisz benne Luis Puenzo nagysikerű, tavalyi Oscar-díjas filmjéről méltó és alapos bírálat olvasható. (Ahogyan jó filmeket nem árt megnézni újra – egy-egy jó írás is érdemes a visszalapozásra.)

A hivatalos változatot alkalmasint szintén másodszor láthatják azok, kik a viszonylag szűkebb hazai premiernek számító áprilisi argentin filmnapokon megnézték már. Az újranézés pedig csak méginkább meggyőzhet róla, hogy e politikai hátterű, lélektani filmdráma – mely a falklandi vereség után, a Videla-junta végnapjaiban játszódik – kitűnő színészi alakításai ellenére sem a művészi csúcsteljesítmény erejével hat, hanem önmagán túlmutató szenvedélyes igazával. Mert bár a kissé nehezen bontakozó cselekmény, a színpadiasan komponált jelenetek és párbeszédek gyengéi másodszorra talán szembeötlőbbek lesznek, s a poltikai leleplező filmnek, úgylehet, izgalmasabb változatával is találkozhattunk már; mégis az antik tragédiákat idéző történet fájdalmas szépségével éppúgy megrendít és felemel, mint először látva. Pedig üzenete jobbadán csak ennyi: a jeltelen sírban fekvő, vagy temetetlen áldozatok emlékét nem temetheti be sem önkény, sem önámítás, a bűn és hazugság idővel minden magánidillt kérlelhetetlenül aláás. A túlélés egyetlen érvényes „stratégiája”: megkapaszkodni egymásba, szolidárisán vállalva mások szenvedését, az emlékezet nehéz keresztjét. Csak így következhet el az igazság pillanata, midőn a terror és rettegés gátját, a férfihazugságok kordonát elsodorja az asszonyok és anyák tiltakozása, félresöpri egy magára eszmélő társadalom elemi mozdulata.

„Nem-emlékszem országban három út van...” – dudorássza ártatlanul a főhős kislány, akinek szüleit a diktatúra legyilkolta. – „Egy út visz jobbra, eltévedek rajta. Egy út visz balra...” Argentína 1984-ben a harmadik utat találta meg: azt az utat, amely visszavezet a kollektív emlékezethez, egy társadalom nyílt lelkiismeretéhez. Hisszük, hogy nem fárad el – sokáig kitart rajta.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/09 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5725