KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Zelki János: Fehéri Tamás (1927–2002)
MAGYAR MŰHELY
• Ágfalvi Attila: Nagybudapesti képüldözés Beszélgetés Báron Györggyel, Bojár Iván Andrással és Kamondi Zoltánnal
• Ágfalvi Attila: A mi városunk Beszélgetés Rajk Lászlóval
• Dániel Ferenc: Zsivaj a Népbüfékben Budapest, a mozgó város
• Jeles András: Platón képernyője Napló-töredékek
• Bakács Tibor Settenkedő: A vadkan meg a kolorádók Pannon áldokumentumfilmek
• N. N.: Magyar áldokumentumfilmek
• Sipos Júlia: Hiszem is, nem is Beszélgetés Radnóti Sándorral és Kardos Sándorral

• Elekes Györgyi: Világégés és animáció Beszélgetés Reisenbüchler Sándorral
• Kriston László: Generation G Világpolgárok filmen
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Mellékszál Berlin
• N. N.: Az 52. Berlini Filmfesztivál díjai

• Kolozsi László: Panelkapcsolat Új német filmek
• Kovács Ilona: Szerelem hímnemben és nőnemben Patrice Chéreau filmjei
• Zoltán Gábor: Nyolc szerda Patrice Chéreau: Intimitás
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: A toll súlya Grunwalsky Ferenc: Levelek L&M-nek
• Kelecsényi László: Méz és epe Krencsey-emlékiratok
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Vatta az agyban Vecsernyés János: Kvartett
DVD
• Pápai Zsolt: Lábunk előtt hever a világ Joseph L. Mankiewicz: Mindent Éváról
FESZTIVÁL
• Palotai János: Rövidre vágva Clermont-Ferrand
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Szabad szerda
• Pápai Zsolt: Pánikszoba
• Harmat György: Angyalok, végállomás
• Hungler Tímea: A vér kötelez
• Varró Attila: Rollerball
• Herpai Gergely: Hart háborúja
• Köves Gábor: Megszólít az éjszaka
• Kis Anna: Fújd szárazra, édes!
• Mátyás Péter: Végtelen és képtelen
• Tamás Amaryllis: Tükör

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Apollo 13

Takács Ferenc

Megtörtént eset körülményeit rekonstruálja a film: az amerikai Apollo 13 űrhajó balesetét és majdnem-katasztrófáját 1970-ből. Megszokott recept szerint épül a jól ismert kettős sémára: egyrészt gondosan igyekszik valamiféle dokumentumfilm-illúziót kelteni, másrészt merőben művi történetet kerekít az ügyből, ugyanis a néző részben a szokásos „hajszál híján” filmet látja, azaz sokáig idegtépő feszültséget érez, majd – a megmenekülés láttán – jóleső megkönnyebbülést, részben pedig az űrhajósok szeretteit, a mamát, a nejet, a gyerekeket figyelheti, szeme sarkában az együttérzés könnyeivel.

Érdekesebb a séma első fele, az űrutazás rekonstruált látványa. Érdekesebb, mert paradox az eredménye. A kompjuteranimációs trükktechnika, a remek makettek és hasonlók segítségével ugyanis olyasmit láttat a film, amit így, együtt akkor, 1970-ben senki sem láthatott: az űrutazás és a baleset teljes vizuális krónikáját, amelyből eredetileg mást és mást láttak az űrhajósok, az irányítóközpont személyzete vagy a tévénézők, s ők is csupán töredékes és tökéletlen képeket. Kiváltságos megfigyelőként, afféle mindent látó jóistenként nézheti most végig a néző azt, amiből annak idején vajmi keveset tudtak neki megmutatni.

A séma másik eleme már unalmasabb eredményre vezet: átlátszó izgalomkeltés, banális pszichologizálás és némi mértéktartó nemzeti öntömjénezés a hozadék. Profi futószalagmunkát látunk, s természetesen minden tabu sértetlen marad. A kérdés, hogy mire volt jó ez az egész Apollo-program, fel sem vetődik, fél füllel halljuk csupán, hogy Nixon elnök is aggódik, de az eredeti dokumentumbejátszások – TV-híradók, riportok, közvetítések – közül egyik sem mutatja az időközben szalonképtelenné vált államférfiút. Kárpótol viszont ezért a film egy másik érdekes retró-eleme: 1970-ben még mindenki dohányzott Amerikában, egyáltalán még szabad volt dohányozni Amerikában, s a film készítői boldogan engedelmeskednek a történeti hűség követelményének, mert látható élvezettel mutogatják az idegfeszültség szorításában a füstöt vadul tüdőző földi irányítókat és a vezérlőterem tányérjain-hamutartóin egyre magasabbra tornyosuló csikkhalmokat. Hát igen. Aki nem élt Nixon Amerikájában, az nem ismeri az élet édességét…


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/11 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=998