KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: „Vannak még mesék e világon” Kiállítás Eggerth Mártáról a Collegium Hungaricumban

• Schubert Gusztáv: Lobogónk, Széchenyi Bereményi Géza: A Hídember
• Mihancsik Zsófia: A leggyengébb láncszemek Beszélgetés A Hídemberről Erdődy Gábor és Gerő András történésszel
• Szilágyi Ákos: Hajrá, oroszok! Történelmi kultuszfilmek
• Kovács István: Lengyelország filmkosztümben Nemzeti klasszikusok
• Fehérvári Tamás: Képtudat és önismeret Beszélgetés a Bibó breviáriumról
VÁROSVÍZIÓK
• Hirsch Tibor: Vészkijáratok Jancsó Budapestje
• Andor Tamás: Vedlik a város Budapest operatőrszemmel

• Gelencsér Gábor: A test filmje Művészet és pornográfia
• Varró Attila: Russ-modor Amerikai szexklasszikusok
• Turcsányi Sándor: Félreérthetetlen testhelyzetek Tévéerotika
• Zachar Balázs: Mese felnőtteknek Beszélgetés Kovács „Kovi” Istvánnal
• Molnár Gál Péter: Főúr, kérek egy táncost! Billy Wilder
• N. N.: Billy Wilder filmjei
• Turcsányi Sándor: Menzelmezben Jan Hřebejk
• Nemes Gyula: Történelem a konyhából Beszélgetés Jan Hřebejkkel
• Kemény György: Film, színház, Madách Szikora János: Az ember tragédiája
• Csont András: Egy kalandor tényfékező Cartier-Bresson fotói
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A tetszhalott kínai horgász esete Sára Júlia: Egérút
DVD
• Pápai Zsolt: Sírfelirat John Ford: Aki megölte Liberty Valance-t
FILMZENE
• Csont András: A zongoristák pokla Michael Haneke: A zongoratanárnő
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Monte Cristo grófja
• Ádám Péter: 8 nő
• Pápai Zsolt: Traffic
• Ádám Péter: Vidocq
• Nevelős Zoltán: A hálószobában
• Bikácsy Gergely: Ez a szerelem
• Ágfalvi Attila: Barnie apró bosszúságai
• Hungler Tímea: Kate és Leopold
• Herpai Gergely: Skorpiókirály
• Kis Anna: Az esküvő

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Truffaut-levelek

Bikácsy Gergely

 

Egy kamaszfiú rendszeresen levelezik legjobb barátjával. Ez a kamaszfiú javítóintézetben van, barátja időnként munkanélküli, majd katonaidejét tölti. Múlnak az évek. Mindketten munkanélküliek, és hol könyvet ajánlanak egymásnak, hol orvul eladják egymás összes könyveit.

Truffaut, a bukott, a kicsapott diák, a fiatalkori bűnöző másról se tud írni, csak könyvekről. Mindent olvas, mindent tud. Balzacot olvassa, mint később Antoine a Négyszáz csapásban. A romantikus könyveknél csak a film érdekli jobban. A fiatalkorúak börtönébe is azért csukják, mert nem tudja visszafizetni a filmklub-alapításra felvett kölcsönt. Cocteau-t várja, rövidnadrágos kamasz, fellengzős tervekkel. „Lógok a szeren” – jut eszünkbe Karinthy összes szépreményű bukott diákja.

De a tizenhárom-, majd a tizenhét éves Truffaut monomániásan és rendkívüli buzgalommal fordul a filmhez. A buta francia reklámszlogen – „Ha az életet szereted, járj moziba!” – nála frissen, hamvasan igaz. Képzettársításai, mindennapi hasonlatai is a filmből vétetnek. Beszámol egy házibuliról, s az ottlevőket, persze főképp önmagát, Renoir A játékszabály című remekművének figuráihoz hasonlítja. Rossz a szó: eggyé válik benne a mozgókép története az élet átélt banalitásával. Öngyilkos akar lenni: nem tudni, valódi szerelmi bánatában vagy mert Renoir hőse is meghal a mozi végén.

Az olvasó, aki húszévesen láthatta a Húszévesek szerelmének Truffaut-epizódját, nosztalgikus könnyel vagy mosollyal fogja felismerni ennek az epizódnak levélben leírt „eredetijét”: a film szállodai szobája olyan, mint ahogy itt, évekkel a film előtt leírta.

Lopott csókok: Truffaut utolsó „kamasz-filmje”. Most itt az élmény, melyből született. Truffaut azért menekült a hadseregbe, hogy felejtse szerelmi bánatát. A filmbeli Antoine is. Leszerelik, mert valaki közbenjár az érdekében és mert „idegileg kiegyensúlyozatlan”. Antoine-t is leszerelik. Utolsó zárkájának ablakából a Cinémathèque kapujára látni. Truffaut aztán élete végéig effajta ablakból nézi a világot, s innen csinálja összes filmjét, a jókat és a halványakat. Rémüldözzünk, vagy nevessünk a véletlenen: ha nincs Bazin segítő keze, ha a Cahiers-cimbora Scherer (alias Eric Rohmer) nem ír a hadseregnek „igazolást”, Truffaut-t valóban elviszik Vietnamba, és meghal Dien Bien Phunál? Mindez olyan, mint egy szörnyűségekkel teli, de józan eleganciával, a csiszolt felszínnel mélységet sejtető, félig mókás, félig rettenetes Truffaut-film. Hasonlítsuk össze a két iker-filmet, a Lopott csókokat és Godard Masculin-fémininjét, s megismerhetjük a francia polgár, a francia értelmiségi Janus-arcát. Az egyik, Truffaut, büszke a polgárságára, a másik, Godard, viszolyog tőle, kibújna bőréből, gyűlöli polgár-önmagát.

Ezzel már változik is a kép. Itt közölt levél-válogatásunk második részének kétségkívül Truffaut Godard-hoz írt emberi és művészi „szakítólevele” volna a csúcspontja, csakhogy e levél java részét már közöltük az 1988/8. számunkban. Látszólag groteszkül szembeszökő a változás: a harmincéves Truffaut filmvállalat-igazgató és díjnyertes filmrendező levelei barátian hűvösek, olykor hűvösen elutasítóak. (Igaz, nem régi barátaival ilyen, de ilyen a „szakmával”, a külvilággal). Pedig semmit sem „árult el” – mint azt hamisan a szemére hányták. Alkotói erkölcsének alapja, hogy akárki kéri is olyan film rendezésére, melyből nyilván „világsiker” születne, de amelyhez nincs belső köze, habozás nélkül elutasítja. Ez a harmincéves rendező egy év alatt Az eltűnt idő nyomában, a Tatárpuszta és Kafka Kastélyának filmrevitelét utasítja el. „Irodalmi rendező”, de neki tetsző ismeretlen regényeket szeret „felfedezni”. A Jules és Jim meg a Két angol lány és a kontinens a két legkedvesebb regénye.

Olyan, mintha fiatalkorát Victor Hugo, felnőttkorát Balzac írta volna meg, mintha maga is Balzac-hősként fejezte volna be életét: halálakor már ő volt „a francia film gazdája”. Pedig nem változott. Hűvös is tudott lenni, meg elutasító: a műveletlenséget nagyon utálta (joggal, mert ő középiskola meg egyetem nélkül szerzett emberi műveltséget). De a Champs-Élysées elegáns mellékutcájában levő irodájában mindennap ott ült este tízig, és kelet-európai ismeretleneknek levetítette bármelyik filmjét, sőt valóban kíváncsi volt a vendég véleményére. Ezt a figurát nem Balzac, hanem ő maga, François Truffaut teremtette meg. Leghétköznapibb magánleveléből is közelebb kerülünk filmjeihez.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/07 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5426