|
|
|
Láttuk mégJuliette sorsaZalán Vince
A Juliette sorsa napjaink oly ritka erényével: szerénységével hívja fel elsősorban magára figyelmünket. Nincsenek benne csillogó űrjárművek, nincsenek benne elbűvölően kedves lény-kreatúrák, de hiányoznak belőle a jólirányzott ökölcsapások is. Hősei nem fürkészik a hatalom rejtélyeit, s nem loholnak sem arany rögök, sem aranyfogak után. Egyszerű történet Aline Issermann filmje, egyszerű helyszínekkel, egyszerű emberekkel.
Juliette a falu kovácsának lánya, aki egykedvűen, de belső bizalommal viseltetik sorsa iránt. Alapjában az ő mindennapi szorgalma tartja össze a családot. De csak ideig-óráig képes erre: a körülmények meg-megtörik erejét, s még inkább vágyait temetik el. Juliette kénytelen feláldozni magát: feleségül megy egy elvált vasutasemberhez, hogy szüleinek fedél legyen a feje felett. Ettől kezdve még jobban tapasztalnia kell, hogy a dolgok irányítása kisiklik a kezéből, hogy sorsa nem választások sorozata, hanem a kiszolgáltatottság, a kényszerűségek ördögi egymásba fonódása szerint alakul. Kétségbeesetten kaparja össze a kenyér, az élet krajcárjait.
A rendezőnő, Aline Issermann kamerájának tempója nyugodt, szinte már lassúnak mondható. Beállításai könnyen és gyorsan áttekinthetőek, nélkülöznek minden affektációt. Tiszta képsorokkal meséli el „vidéki” történetét. Mert a Juliette sorsa szívünknek szóló vidéki történet, melynek szerzője Gionotól és Zolától egyaránt tanult. Érzékenyen, mégis érzelgősség nélkül írja le a falusi élet nehézségeit s a természeti léttel harmonizáló szépségeit, miként – ugyancsak tartózkodóan – idézi fel a drámai összecsapásokban a jellemek biológiai meghatározottságának démoni misztériumát. Aline Issermann honfitársának, Jean Renoir-nak a nyomdokain jár – gondoljunk csak a Jean Gabin játszotta mozdonyvezető alakjára (Állat az emberben) –, amikor ezt a legjobb értelemben vett irodalmi filmet elkészítette. Hagyománytisztelő és hagyományőrző ez a filmes debütáció, amely – talán épp ezáltal – szerez ma érvényt magának, a rendezői gondolatnak: a sorsunkhoz való hűség egyben életünk legnagyobb csapdája is. (Része van ebben a szép sikerben a címszerepet játszó Laure Duthilleulnak is, aki igazi felfedezés. Rita Tushingam feltűnése óta nem láttam ilyen „megbocsájthatóan” csúnya, ám áldott tehetségű színésznőt elsőfilmes rendező vásznán; Laure Duthilleul szinte már lényével, létezésével megidézi Juliette sorsát.)
A falusi kovács lánya végül is Párizs környéki lakos lesz. Vasúti sínpárok szegélyezte temetőbe helyezi férjét örök nyugalomra. A tovasuhanó vonatok végállomása messze van, szabad szemmel csak a fővárosszéli, panelből rakott, óriás emberketrecek láthatók jól. Juliette (mégis) vonatra száll.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 986 átlag: 5.43 |
 |
|
|
|
