KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: „Vannak még mesék e világon” Kiállítás Eggerth Mártáról a Collegium Hungaricumban

• Schubert Gusztáv: Lobogónk, Széchenyi Bereményi Géza: A Hídember
• Mihancsik Zsófia: A leggyengébb láncszemek Beszélgetés A Hídemberről Erdődy Gábor és Gerő András történésszel
• Szilágyi Ákos: Hajrá, oroszok! Történelmi kultuszfilmek
• Kovács István: Lengyelország filmkosztümben Nemzeti klasszikusok
• Fehérvári Tamás: Képtudat és önismeret Beszélgetés a Bibó breviáriumról
VÁROSVÍZIÓK
• Hirsch Tibor: Vészkijáratok Jancsó Budapestje
• Andor Tamás: Vedlik a város Budapest operatőrszemmel

• Gelencsér Gábor: A test filmje Művészet és pornográfia
• Varró Attila: Russ-modor Amerikai szexklasszikusok
• Turcsányi Sándor: Félreérthetetlen testhelyzetek Tévéerotika
• Zachar Balázs: Mese felnőtteknek Beszélgetés Kovács „Kovi” Istvánnal
• Molnár Gál Péter: Főúr, kérek egy táncost! Billy Wilder
• N. N.: Billy Wilder filmjei
• Turcsányi Sándor: Menzelmezben Jan Hřebejk
• Nemes Gyula: Történelem a konyhából Beszélgetés Jan Hřebejkkel
• Kemény György: Film, színház, Madách Szikora János: Az ember tragédiája
• Csont András: Egy kalandor tényfékező Cartier-Bresson fotói
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A tetszhalott kínai horgász esete Sára Júlia: Egérút
DVD
• Pápai Zsolt: Sírfelirat John Ford: Aki megölte Liberty Valance-t
FILMZENE
• Csont András: A zongoristák pokla Michael Haneke: A zongoratanárnő
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Monte Cristo grófja
• Ádám Péter: 8 nő
• Pápai Zsolt: Traffic
• Ádám Péter: Vidocq
• Nevelős Zoltán: A hálószobában
• Bikácsy Gergely: Ez a szerelem
• Ágfalvi Attila: Barnie apró bosszúságai
• Hungler Tímea: Kate és Leopold
• Herpai Gergely: Skorpiókirály
• Kis Anna: Az esküvő

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mesebeli Afrika

Fekete tükör

Schubert Gusztáv

A francia külvárosok lázadása felperzselte a közhelyinket.

 

Párizs lángjainak fényében másként látszik a mesebeli Afrika is. Mindenekelőtt azért, mert kiderült, sokkal közelebb van, mint gondolták a franciák, gyalog történetesen kettő percre legszentebb katedrálisuktól, ahol királyaik nyugosznak. Aki járt már ott, láthatta, Párizs észak-nyugati peremkerülete, Saint-Denis, a gótika születési helye ma már fekete-afrikai város, és ez a tény láthatóan meglepte a franciákat. A banlieu-k, a főleg feketék és arabok lakta külvárosok tavaly novemberi lázadásában nem az erőszak, nem a Molotov-koktélokat dobáló fiatalok, nem a felgyújtott autók és iskolák látványa volt a megdöbbentő, hanem ez a közelség, amire csak most, a tűz vakító fényében eszmélt rá a gall gloire-tól mindig is bódult francia polgár. A barikádokra, a polgárháború előérzetére még csak-csak fel lehetett készülve, ha máshonnan nem, 68-as élményeiből vagy a Gyűlölet (1995) képeiből, de arra, hogy az Antenne2 a Rue Balzacból közvetítse egy etnikai háború képeit, s ne a beláthatatlan messzeségből, Elefántcsontpartról vagy Csádból, azzal nem tudott mit kezdeni. Legalábbis a liberális francia, mert a megátalkodott ókonzervatív semmiféle megvilágosodást nem élt át, hacsak azt nem, hogy végre nyíltan elbüszkélkedhetett rasszizmusával: ő mindig is tudta, hogy a feketékben nem lehet bízni, igazi emberevők. A sokk a liberális idealizmus dogmáját kapta telibe, miszerint – „az idegen szép”. Az idegen tényleg szép, ha szabadon választhatja idegenségét, másságát, és nem a körülmények vagy a többi ember kényszeríti rá a különállást. A francia külvárosok népe egészen a legutóbbi időkig nem idegen volt, hanem két civilizáció határmesgyéjén élő hontalan, aki bebocsáttatásra vár. A liberális Francia Köztársaság és az egykori maghreb és fekete-afrikai gyarmatokról beözönlő bevándorlók közötti konszenzus abban állt, hogy a bőrszín nem számít, bárkiből lehet francia. Ez a kölcsönös reménység szállt el az ezredforduló idején a semmibe. A Gyűlölet hősei csóró és dühös külvárosiak, de – algériai vagy szenegáli felmenőik ellenére – franciák. Ha ma, alig tíz év múltán Kassovitz újra leforgatná a filmjét, idegeneket találna ugyanott, akik már nem franciák akarnak lenni, hanem arabok vagy volofok. Ami persze legalább akkora képtelenség, mint amikor még azt hitték, és hihették, mert a befogadó társadalom is ezt szerette volna hinni, hogy semmi perc alatt franciák lehetnek.

Rengeteg regény és film készült már arról, micsoda brutalitással gyarmatosították az európaiak Afrikát, Ázsiát, Amerikát, az „idegent” tűzzel-vassal irtó konkvisztádor régóta nem példakép már, ahogy a gonosz kannibálokról sem sűrűn álmodunk. A jó vadember mítoszától azonban nem tudtunk megszabadulni, a moziban – ha Afrikáról van szó – még mindig ez a legkelendőbb mozgókép, meg az utóbbi időben ehhez társuló realistább szekuralizált „misszionárius mozi” (Volt egy farmom Afrikában, Az elszánt diplomata), amelyben jóindulatú fehérek próbálják megmenteni az éhező és háborúzó afrikaiakat. Nemes gesztus, de hatástalan, mert a káoszba süllyedt Afrikát csak az afrikaiak tudják megmenteni, ha menthető még egyáltalán. Ezer zsák rizs, tízezer ampulla gyógyszer tüneti kezelésre elég, a mesebeli Afrika már csak a moziban látható, helyét, nem ma, nem tegnap, hanem száz-százötven évnyi módszeres, s nem egy esetben merőben jószándékú civilizáló gesztus nyomán egy elfuserált Afrika vette át. Nincs mesebeli Afrika, és nincs már Fekete-Afrika sem, csak Fekete-Európa van Tangertől Fokvárosig.

Az archaikus, törzsi Afrika nincs többé, vagy ha csodával határos módon itt-ott még megmaradt, percei meg vannak számlálva. Elsüllyedt örökre, mert felperzselték vagy civilizálták. A filmes, ha tisztességes, ezt a kiégett Afrikát mutatja (Darwin rémálma), ha bölcs is, azt, ami a romokból, a kificamított lelkekből születik, a gyűlölet kultúráját, a kultúra legvégső, kétségbeesett formáját, a gyilkos paródiát. A gyarmatosított Afrika igazi tragédiájának egy félórás cinéma vérité, Az őrület mesterei a leghűségesebb dokumentuma. Az etnográfus Jean Rouch 1955-ös filmjét pontosabb lenne Őrült gazdáknak fordítani, mert főszereplői a gyarmatosítók, a Kormányzó, a Tábornok, a Madame, pontosabban azok a groteszk torzalakok, aminek a haukák az európai megszállókat látják, és amilyennek fehérre festett arccal, rikító rongyokban, dühödt extázisban eljátsszák. (A Négerek hasonló rituálét vitt színpadra 1959-ben: Jean Genet fehér maszkos fekete színészekkel játszatta el a gyűlölt gyarmatosítókat.) A nyálfolyatós önkívületbe torkolló pusztító-önpusztító hauka rítus az asszimiláció csődjének kultusza: ha nem tudsz olyan lenni, mint ők, legyél gyökeresen más; ha nem tudsz szeretni, gyűlölj. Két kultúra között, a semmi közepén, már csak ez marad. Ha meg akarjuk érteni, mi történt Saint-Denis-ben, ebbe a fekete tükörbe kell hosszan belenéznünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8530