KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
• Turcsányi Sándor: Vlastimil Brodský (1920–2002)
MAGYAR FILM
• Vaskó Péter: Keleten a helyzet Magyar közönségfilm
• Stőhr Lóránt: Álomgyár álmodói Beszélgetés Hirsch Tiborral, Schubert Gusztávval és Varga Balázzsal
• Zachar Balázs: Reklámtigrisek A spottól a játékfilmig
MÉDIA
• Székely Gabriella: A köz, a jó, meg a televízió Beszélgetés Gombár Csabával, Horvát Jánossal és Tímár Jánossal
• R. Hahn Veronika: Fentebb stíl BBC és közszolgálat
• Róka Zsuzsa: A Köztársaság televíziója Francia képszabadság

• Bikácsy Gergely: Húsosfenékkel a sajttortán Ferreri nitrátnői
• Csantavéri Júlia: Hatvannyolcasok Új olasz filmek
• Pintér Judit: A filmtörvény kapujában Azúr mozik
KULTUSZMOZI
• Hungler Tímea: Képáldozat Michael Powell: Peeping Tom

• Ádám Péter: A mélység virtuóza William Wyler
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Nők a kult mögött Claudia és Mónika

• Halász Tamás: Mozdulatok a szabadban Brit táncfilmek
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: Le a Földről Mediawave
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Merülő forraló Ulrich Seidl: Kánikula
• Zoltán Gábor: Befejezetlen útitörténetek Michael Haneke: Ismeretlen kód
• Herpai Gergely: Választási hadjárat George Lucas: Star Wars II. – A klónok támadása
• Muhi Klára: Már nem pancsol Fonyó Gergely: Na végre, itt a nyár!
DVD
• Pápai Zsolt: Múltunk diszkrét bája Fred F. Sears: A repülő csészealjak támadása
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Iris – Egy csodálatos női elme
• Takács Ferenc: Rabold a nőt!
• Tosoki Gyula: Penge 2
• Kovács Marcell: Pókember
• Ádám Péter: Isten nagy, én kicsi vagyok
• Köves Gábor: Tiszta ügy
• Mátyás Péter: Szitakötő
• Baross Gábor: A pokoli torony balekjai
• Varró Attila: A fehér léggömb
• Pápai Zsolt: Gépállat SC

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Guy Ritchie: Az U.N.C.L.E. embere

Párhuzamosok találkozása

Varró Attila

Guy Ritchie idei kémfilmje elegáns zsánerkísérlet a kortárs attrakciók mozijában

A 60-as évek nagy kémfilmes reneszánsza idején a két világháború közötti műfajéra karakterközpontú, krimi-narratívákra épített (melo)drámái radikális változáson estek át, és a James Bond-féle brit revízió akcióorientált, sci-fi eszköztárral felturbózott hollywoodi mutációja azóta is párhuzamosan halad az old-school Carré-adaptációk és neo-klasszikus 007 opuszok európai nyomvonalával – sőt időközben posztmodern vonásokkal és CGI-mázzal felvértezve, önálló (szubzsáner-)nevet szerzett magának. Habár manapság a spy-fi fő alapanyagát a – többnyire szintén brit eredetű – képregények szolgáltatják, legyen szó Ellis zord társadalomszatírájáról (RED), Alan Moore-féle steampunk-mutációról (League of Extraordinary Gentlemen) vagy Millar übertrendi akcióorgiájáról (Kingsman/ The Secret Service), a műfajhibrid igazi ősforrását a televíziós sorozatok jelentik az Atlanti-óceán mindkét partján: az angoloknál a műfaj-első Danger Man, az emblematikus Avengers vagy a bizarr egzisztencialista gyöngyszem The Prisoner – a jenkiknél az örökzöld Mission Impossible, a pre-steampunk Wild Wild West, a Get Smart komédiája vagy a Hatmillió dolláros férfi és a Bionikus nő szuperhős párosa. Szinte elkerülhetetlen volt, hogy ezekre a sorozatokra rátaláljon a látvány-truvájokra, techno-víziókra és franchise-okra éhes kortárs Hollywood, csupán az meglepő, hogy majdnem húsz évet kellett várni a spy-fi amerikai alapköveként tisztelt és évtizedek át (kép)regényeket, moziverziókat, spinoffokat szaporító The Man from UNCLE megfilmesítésére, ráadásul (a hosszas hányattatások után) épp egy brit alkotópárosra bízták levezénylését.

Guy Ritchie és a Sherlock Holmes-duplázás óta új alkotótárssá előlépett Lionel Wigram író-producer előtt nyitva állt a lehetőség, hogy jogos bosszút állva az Avengers és a LOEG-képregény álomgyári meggyalázásáért valami végletekig pörgetett, triplafedeles posztmodern effektparádét varázsoljanak az MGM kultszériájából – ezt szerencsére a hajdani alkotótárs Matthew Vaughn (új játszópajtásával, Mark Millarral) megtette előttük hazai alapanyagból, a Kingsman-filmben példásan bizonyítva az efféle zsánerhatványozás immár reménytelen idejétmúltságát. Ritchie inkább merészebb utat választott, és a spy-fi-ban rejlő neo-klasszikus lehetőségek felé mozdult el. A bőséggel kínálkozó, eszelősnél eszelősebb UNCLE-epizódok helyett az első évadot nyitó visszafogott darabokból válogatott alapötletekért (élen a The Quadripartite Affair-rel), túlrajzolt világpusztító összeesküvés helyett maradt az atombomba origójánál, a fantasztikus kelléktárat szerény kütyükig csupaszította, hőspárosának közös kalandját pedig inkább – egyfajta eredettörténet gyanánt – két gyökeresen eltérő mentalitású, motivációjú és munkamódszerű titkos-ügynök nézeteltérésekkel teli összecsiszolódásának szentelte (ami a Sherlock-Watson páros meleg tapintású meséihez hasonlóan egyfajta reflexió is lehet a Ritchie-Wigram kooperációra). Agresszív műfajhibrid helyett a végeredmény sokszínű kalandfilm, humora inkább jellemkomikumra, mint harsány zsánerparódiára épül, szolid romantikus szála hitchcocki duplafedelet rejt, a kötelező fantasztikum helyét pedig a retró stílusvilág veszi át.

Hasonlóan a poszt-Kill Bill Tarantinóhoz, Ritchie immár nem a hiperaktív távol-keleti akciómodellek kinetikus energiáit ülteti át képi/verbális fiesztákba, inkább az olasz zsánerfilm fénykorának teátrálisabb és szertartásosabb, klasszikus szerkesztésű éldarabjaihoz nyúl inspirációért Leone-westerntől a Bava-féle Diabolikig – nem véletlenül helyezi szinte a teljes cselekményt az ezeréves római márványszobrok, kifinomult milánói divatcikkek és kézzel összeillesztett sportkocsik 60-as évekbeli Itáliájába. Az UNCLE embere kétségtelenül nélkülözi a hagyományos kémfilmektől elvárható jellemábrázolást és csavaros konspirációs logikát, miként a kortárs akciófilmek látványorgiái helyett is csupán fegyelmezett stílusjátékok pótszerét kínálja (lásd a nagy rajtaütés képregénypanelekre osztott párhuzamos szekvenciáit). Ám lelkesen és elegánsan próbálja összehozni egymással az ódon zsánerhagyományt és az ezredfordulós közönségigényt, márpedig ez manapság olyan lehetetlen küldetés, amit legfeljebb egy-egy Mission: Impossible vállal az Álomgyárban. Ritchie idei filmje nem jár zajos sikerrel, de legalább az illúzióját megadja annak, hogy ezek a párhuzamosok – akárcsak homoerotikus árnyalatokkal megrajzolt hőspárosai – valahol mégis gyengéden összeérnek, bár túl a látóhatárunkon, mégis a végtelenen innen.

 

AZ U.N.C.L.E. EMBERE (The Man from UNCLE) – amerikai, 2015. Rendezte: Guy Ritchie. Írta: Lional Wingram és Guy Ritchie. Kép: John Mathieson. Szereplők: Henry Cavill (Napoleon), Armie Hammer (Kuryakin), Alicia Vikander (Gaby), Elizabeth Debicki (Victoria). Gyártó: Davis Entertainment / Warner Brothers. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 116 perc.

 

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/09 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12382