KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Tarkovszkij: Napló; Wajda: A film és más hívságok

• Hirsch Tibor: Jószágtól Mozgó állatképek
• Győrffy Iván: Istenek sorozatgyilkosai Állatáldozatok
• Varró Attila: Néma királyok Majmok filmbolygója
• Hungler Tímea: Animal Planet Állatemberek, emberállatok
• N. N.: Állat a filmekben
• Forgách András: A férj és a filmrendező, az énekesnő és a halott Caven, Fassbinder
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Köszöni, jól van Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
• Gelencsér Gábor: Filmhaiku Mészáros Péter: Eső után
• Varga Balázs: A szamuráj pillantása Beszélgetés Mészáros Péterrel
VÁROSVÍZIÓK
• Ardai Zoltán: Nemo a körúton Pesti presszók
• Ágfalvi Attila: Városeklektika Beszélgetés Ferkai Andrással
• Molnár Gál Péter: Pesti Illatszertár Hollywoodban Ernst Lubitsch: Saroküzlet
LENGYEL FILM
• Spiró György: Színészek dicsérete Új lengyel filmek
• Éles Márta: A magány filmje Beszélgetés Robert Glińskivel
• Szalai Attila: Zsákban futás Lengyel köztelevízió
ANIMÁCIÓ
• Muhi Klára: Pillangó, vonatsötét KAFF 2002
• Kemény György: Gondola-tok Az aranykor vége?
• Herpai Gergely: Plasztikázott szépségek, szimpatikus szörnyetegek Computer animáció
KRITIKA
• Zoltán Gábor: A 26. év François Ozon: Homok alatt
• Stőhr Lóránt: KultúrHősKultusz Szirtes János–fe Lugossy László: Tiszta lap
• Ágfalvi Attila: A dilettáns végzet Zsigmond Dezső: A ház emlékei
• Turcsányi Sándor: Pufajkások Zsigmond Dezső: Bizarr románc
DVD
• Pápai Zsolt: Anzix a másvilágra Billy Wilder: A 17-es fogolytábor
LÁTTUK MÉG
• Jakab Kriszta: Pedálkirály
• Bikácsy Gergely: 101 Reykjavik
• Vaskó Péter: Megváltó szex
• Harmat György: A hűtlen
• Varró Attila: Kísérleti gyilkosság
• Kis Anna: K-Pax
• Somogyi Marcell: Narancsvidék
• Köves Gábor: Katonák voltunk
• Herpai Gergely: Wasabi
• Mátyás Péter: A rettegés arénája

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Haneke

Happy end

A burzsoázia fantomja

Baski Sándor

Haneke új filmje egyszerre összegzése és lábjegyzete az életműnek. A felforgatásból rutin lett, a tragédiából komédia.

Valószínűleg senki nem ütközött volna meg rajta, ha 2012-ben Haneke követi Tarr Béla példáját és lezárja rendezői pályafutását. Ahogy A torinói ló az elsötétülés filmje és egy végpont elérése volt, úgy jutott el a kortárs osztrák film legnagyobb alakja is a teljes kilátástalanság nyugtázásáig a Szerelemben. Van-e még tétje a nagypolgárság pitiáner önbecsapásait taglalni – sokadszorra –, ha egyszer már a lét végső kérdéseit is feltettük?

Haneke igennel válaszolt, és visszatért ahhoz a világhoz, amelyet a legjobban ismer. Más-más névvel, de a Happy End diszfunkcionális családjának szinte minden tagjával találkozhattunk már az életműben, legyen szó a családi építőipari céget vezető jéghideg matriarcháról (Anne szerepében Isabelle Huppert), a kettős életet élő mintatestvérről, Thomasról (Mathieu Kassovitz) vagy a szociopata hajlamokat mutató unokahúgról (Fantine Harduin).

Az egyéni krízisek ezúttal is hűvös precizitással közvetített tragédiák apropóján kerülnek felszínre: a tékozló fiúnak, Pierre-nek köszönhetően súlyos baleset történik az egyik építkezésen, és ezzel a burzsoá státuszt, illetve a felszínes családi idillt szavatoló cég jövője is veszélybe kerül. Miután a nyitó totálképen – illetve annak egyik sarkában – megmutatja a balesetet, Haneke elkezdi még egyszer a filmet, és ezúttal egy mobiltelefon kamerájának függőleges felvételét nézhetjük vagy öt percen át. A videó készítője, akiről később kiderül, hogy egy kamasz kislány, a saját anyját rögzíti titokban, és közben chaten kommentálja, nem kevés gúnnyal, a látottakat. A nő később gyógyszertúladagolással kórházba kerül, Eve pedig az apjához, Thomashoz, aki már új feleségével él Anne calais-i villájában. A lány nyugtalanító közönnyel veszi tudomásul, hogy költöznie kell – Haneke nem mondja ki, csak sejteti, hogy ő mérgezhette meg az anyját –, egyedül leépülőfélben lévő nagyapja (Jean-Louis Trintignant) iránt mutat érdeklődést, aki bizalmába avatja, majd megkéri, hogy segítsen neki meghalni.

Ahogy egyetlen főszereplője, úgy határozott fókusza sincs a filmnek – mintha egy tehetséges Haneke-epigon próbálná kipipálni a rendezői védjegylista összes tételét az elidegenedéstől a képmutatáson át a kommunikációképtelenségig, egy-egy jelenet erejéig konkrétan megidézve az életmű fontosabb tételeinek központi motívumait. Így kerülnek elő újra a normalitás kulisszájával elfedett szexuális elhajlások (A zongoratanárnő), a kényszerű, bűntudatos szembesülés az idegenséggel (Rejtély), a halálvágy (A hetedik kontinens, Szerelem) vagy a technika, mint az elérzéktelenedés (segéd)eszköze (Benny videója).

Haneke meggyőzően mondja fel saját magát, de új nézőpontot csak akkor emel be, amikor a kommunikációs csatornák változására reflektál. Nem csak azért mutatja hosszú perceken át a különféle kijelzőket, hogy belepillanthassunk a szereplők rejtett vágyait feltáró diskurzusokba – feszültséget is generál. Sokáig nem tudhatjuk, ki az üzenetek címzettje vagy feladója, ami alkalmat kínál a találgatásokra – egy házasságtörő viszonyról értesülünk így –, a rendező ugyanakkor az online kommunikáció személytelenségét és tétnélküliségét is kommentálja ezzel a módszerrel. A másik felfrissített motívum a migrációé: Haneke a kelleténél talán didaktikusabban nyúl a témához, amikor a társadalmi szolidaritásra kérdez rá – a bűntudattól egyre jobban bekattanó Pierre az anyja megkérdezése nélkül menekülteket invitál a puccos családi fogadásra –, de tekintve, hogy a történet Calais-ban, a migránsválság legnagyobb európai gócpontjában játszódik, adekvátnak tűnhet a direktebb megközelítés.

Nem kétséges, hogy a 75. évében járó rendező megőrizte szellemi nyitottságát, de nem véletlen az sem, hogy a Cannes-i Filmfesztiválon a hasonló személyes és társadalmi élethazugságokat boncolgató Östlund-film vitte el az Arany Pálmát; A négyzet frissebb, provokatívabb és előremutatóbb, vagyis pont olyan, mint a Furcsa játék vagy A zongoratanárnő volt annak idején.

A Happy Endnek ugyanakkor „mentsége” is van: a humor, amely átütőbb, mint a rendező bármelyik korábbi filmjében. Legjobb pillanataiban a tragédia buñueli komédiába fordul át, mintha Haneke a Szerelemmel mégiscsak elérte volna azt a végpontot, ami után az álarcokat viselő, kisstílű figurákat nem tudja többé komolyan venni.

 

HAPPY END (Happy End) – francia-osztrák-német, 2017. Rendezte és írta: Michael Haneke. Kép: Christian Berger. Szereplők: Isabelle Huppert (Anne), Jean-Louis Trintignant (Georges), Mathieu Kassovitz (Thomas), Fantine Harduin (Eve), Franz Rogowski (Pierre), Toby Jones (Bradshaw). Gyártó: Les Films du Losagne / Wega Film / X_Filme. Forgalmazó: Cirkofilm Kft. Feliratos. 107 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/11 27-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13413