Televízó

Hazai jelkép

Vágyakozás – önismeretre

Faragó Vilmos

Riportfilm a magyar televízióban. A kábítószer-helyzetről. A drog útja a termelőtől a feldolgozón, a csempészközvetítőkön, a hazai kereskedelem nagy és kis cápáin át a fogyasztókig. Nyilatkozik a kérdés újságíró-szakértője, az illetékes tisztviselő, és látjuk a drogellenes harc katonáit. Üzleti ál-ajánlat egy nagy cápának, szimatoló tárgyalás az autóparkolóban, a kamera személykocsiba rejtőzött, teleobjektív pásztázza a tárgyaló feleket, látjuk az arcokat, a gesztikulációt, de „poloska” is van a helyszínen – halljuk, mit beszélnek. Aztán a tettenérés. Civilnek álcázott rendőrautók egy villa körül, a kamera izgatott imbolygással követi a behatolókat, rámered a rajtakapottak méltatlankodó képére, halljuk a bilincsek kattanását, mint egy megrendezett krimiben. A magyar néző elégedett. Eleven mozgásában élhette át a helyzetet, in situ híradást kapott és (meglehet illuzórikus) teljességérzést – riporteri bravúrt. A riport helyszíne: Florida. Készítői: amerikai tévések.

Másik riportfilm a magyar televízióban. Egy színesbőrű kisebbség helyzetéről. A civilizációs felemelkedés útja a település-széli vityillóktól a sorozatos hatósági intézkedéseken át a kisebbségieknek épített téglafalas házsorokig. Nyilatkozik a kérdés szociológus-szakértője, az illetékes tisztviselő, és látjuk az egész folyamatot, elejétől a keserű hepiendig. Barna arcok, fogatlan öregasszony-száj, széles kézmozdulattal kísért la-mentációk, a kamera végigpásztázza a vityillókat, elidőzik a sárban játszó kisgyerekek puffadt-meztelen hasán, beóvakodik egy-egy vityilló barlanghomályába, ráborzad egy szalmazsákon gubbasztó szipirtyóra, elidőz egy füstös üvegü petróleumlámpán, egy csorba lábason, meglesi és kihallgatja a fehérbőrű többség helyi tanácskozóinak metakommunikativ és szóbeli előítéletességét, jelen van az ünnepélyesnek szánt, ám hipokrízisbe forduló lakáskiutalási szertartáson, végighallgattatja velünk a kisebbségiek monológjait, zavaros családi viszonylataikról, amelyeket tovább zavárosit most az áttelepítés, és látjuk végül a szociális gondoskodás objektumait: sivár szobakonyhák, víz nélkül, villany nélkül, higiéniás tartozókok nélkül. Nézőként elégedett a magyar néző, mert ez esetben is in situ híradást kapott, riporteri bravúrt; többségi állampolgárként elégedetlen, és jó, hogy elégedetlen, a riporterek éppen ezt akarták. A riport helyszíne ugyanis: a Tisza melléke. Készítői: magyar tévések.

Felidézni pedig, ez utóbbit, nem azért idéztem fel, hogy a „bezzeg Amerikában! „-elfogultság gyanújától szabaduljak; még kevésbé azért, hogy a „lám, nálunk is lehet!”-bár-gyúságába essem. Hiszen a jó tévé-riportázs sohasem volt amerikai monopólium, és miért ne lehetne jó nálunk a tévériport, éppen a szociográfia hazájában. Felidézni régiség- és ritkaságértéke miatt idéztem fel.

A magyar televízióból kínosan hiányzik most a szociografikus értékű nagyriportázs. Amit jelenképként nyújt, az a felületes zsurnalizmus szintjén van. De nem a kabaréviccek ferihegyi fogadtatásainak és búcsúztatásainak protokoll-unalmára gondolok; ezek ugyan hamis látszatot keltenek „a magyar nép hagyományos vendégszeretetéről” (hiszen a pesti magyar népnek annyi köze van a szeretettel fogadott és búcsúztatott Magas Vendéghez, hogy őt szidja, ha közlekedésében megzavarják), ám a hamis látszat is kordokumentum. Ráadásul: akaratlan humorú kordokumentum, különös tekintettel a Ferihegyen elcsattanó férfi-száj-csókokra, vagy a nálunk ma dísz-doktorrá választott, holnap otthon elkergetett diktátorokra. Nem, én a következőkre gondolok:

– A tévéhíradó kényszerűen másfél perces semmijeire: egy kézre, amely mikrofont tart és egy alakra (háttérben könyvespolc, szobapálma, dohogó kombájn vagy zakatoló gyári gép), egy alakra, akitől megtudom, hogy ő a pozitív példa, mert „szelektív gazdaságfejlesztést végez”, „ösztönző bérrendszert vezetett be”, vagv „biztosítja nyolcvanöt évben a lakossági burgonyaellátás lehetőségét”. Aztán egy kommentátor jelenik meg, aki büszkén közli: „lám, így is lehet”, majd arra buzdít, fejlesszek én is szelektíven, szégyelljem magam, ha negyedszázada hallok az ösztönző bérrendszerről, de közelről még nem találkoztam vele és örüljek, hogy nyolcvanöt évben biztosítva van burgonyaellátásom lehetősége.

– A hírhátterek és kerekasztalok „bejátszásaira” gondolok: megkérdezéseire azoknak, akik „kint vannak az” életben”, akik ott járkálnak, ahol a tárgyalt téma az utcán hever, és megint a mikrofont tartó kézre, a válaszolók ad hoc semmitmondásaira, erre a szondázásnak sem nevezhető rögtönzésre, amelyből a mélyebb megismerés szándéka éppúgy hiányzik, mint a riporteri személyesség, s amelyet – a műfaj devalválódásának jeleként – mégis riportnak nevez mindenki a stúdióban.

– Vagy a vasárnap esti magazin ünnepélyesen bekonferált képszüleményeire gondolok: most aztán nagyon figyeljünk, mert körbejárnak, bemutatnak, elemeznek valami nagyhorderejűt, amiért ők különös felelősséget éreznek, és állampolgári szégyenünk, ha nem érezzük mi is ugyanazt, majd következik az ismert kéz a mikrofonnal, a könyvespolc, a szobapálma, a dohogó kombájn, a zakatoló gép és megtudjuk, hogyan kell export-orientáltnak lennünk, hulladékot felhasználnunk, közigazgatnunk, belső tartalékot mozgósítanunk vagy véradáson fegyelmezetten részt vennünk – mert „lám, így is lehet”. És következik a hivatkozás, hogy ez a valami – amiből nem a témája, hanem szemléletének kisigényűsége, módszerének sekélyessége és szándékának lapos didakticizmusa miatt hiányzott a fölfedező érdekesség –, hogy ez a valami aztán igazán riport volt.

Televízió és sajtó egyként hitelezői azoknak, akik számukra a „szempontokat” kitalálják, de egyként adósai azoknak a nézőknek-olvasók-nak, akiket a belső kíváncsiság hajtotta riporterek érdekelnének, mert egy teljesebb-mélyebb jelenkép érdekelné őket. És nem azért, mert titkokra, hanem azért, mert evidenciákra vágynak. Társadalmi rétegzettségünkre, érdekviszonyainkra, az érdekek artikulációjára (vagy artikulá-lódási akadályaira), a hatalmi hierarchiára, a népképviselet állására, hagyomány és folytonosság dialektikájára, mindezek tudati (netán hamistudati) tükröződésére, identitásunkra vagy identitás-zavarainkra – egyszóval önismeretre.

Televízió és sajtó egyként felelősök azért, hogy valódi önismeret helyett szánalmas fantom-sztereotípiákban velünk önmagunkra ismerni. Az ötvenes években lódenkabátban jártunk és féltünk. Később szalámit árultunk a Grabenen és orkánkabátot csempésztütik. Még később hétvégi házunkból irigyeltük a szemközti kerítést, mert az cifrább volt a miénknél. Most hamburgert sütünk és az jelenti számunkra a gazdasági reformot, hogy bárki süthet hamburgert, ha akar. ilyenek vagyunk magánemberként. Amúgy pedig „egyember-ként” álltunk annakidején, hol itt, hol ott. Később „megértettük az idők szavát”, és velük voltunk azoknak, akiknek nem voltunk ellenük. Most közéletileg aktívak vagyunk, a Népfront keretein belül, mert a többes jelölésű választógyűléseken rendre megtöltöttük a termet. Az áremelésektől nem vagyunk elragadtatva (nem is muszáj), de haragszunk a zöldséges maffiára, noha egyébként tisztában vagyunk az ország nehéz helyzetével és belátjuk, hogy. Ilyenek vagyunk közéletileg. Mindkét minőségünkben sokat fejlődtünk, a házasságunk nyitott például, a szex már nem tabu, gyerekeinket önálló gondolkodásra neveljük (bár talán túl sokat megengedünk nekik), a munkával meggazdagodókat legfeljebb irigyeljük (ám nem jelentjük fel), hatalmi pozícióban is joviálisán viselkedünk, vezetőinket bátran parodizálhatjuk, és körül sem pislantunk, ha az utcán politikai viccet mesélünk. Ilyenek vagyunk, a fantom-sztereotípiák szerint.

De hogy milyenek vagyunk, azt a szociologikus tudományosság mellett a szociologikus riportázsnak kéne földerítenie.

Tektonikus változások zajlottak le az országban; senki sem maradt (földrajzilag vagy társadalmilag) ott, ahol korábban állt. Hogyan élte ezt meg tízmillió ember?

Vagy a fordítottja: már hosszú idő óta vége a társadalmi mobilitásnak. „Kanász marad, akinek a nevelője kanász”. Hogyan éli ezt meg tízmillió ember?

Civilizációs forradalom. Távfűtés a prolilakásban, fürdőszoba falun. Valóban? Hogyan él ezzel a civilizációval tízmillió ember?

Az ország lakosságának több mint a fele 1945 után született. Van-e a történelmileg régi és a történelmileg is új két nagy generáció közt attitűd- és gondolkodásbeli diszkrepancia?

Pap, tanító (jó esetben) orvos. Ez volt a „falusi intelligencia”. A falusi értelmiség ma: nagylétszámú réteg. Értelmiség ez, a szó küldetéses jelentése szerint is?

„Ma már nem beszélhetünk parasztságról.” Valóban? Milyen egy falu – parasztság nélkül?

Vagy: ifjúság. Közhely, hogy gazdag szubkultúrát vett át, honosított hazaivá, teremtett hazai anyagból. Már története is van, generációváltásai vannak. Tudunk róla. Ismerjük is?

Riport-téma javaslatok, csak úgy találomra.

Olvasom az újságban a televízió előzetesét. Mit ígérnek (a jegyzet írásakor, szeptemberben) riportújdonságként? Idézem: „Bemutatjuk a gyermeküket maguk nevelő férfiak gondjaival foglalkozó riportfilmet, amelynek címe: Apák, egyedül. December elején pedig Szanálás címmel a képernyőn látható a Skála és a Habselyem Kötöttárugyár kapcsolatáról készített film”. Hát ez az. Mondják, a televízió azért nem vállalhat műfajazonos nagy riportázst, mert ahhoz több idő kell és több pénz. Valószínű. De hogy önismerethiány miatt még több időt és még több pénzt veszítünk, az nem valószínű. Az bizonyos.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1985/11 63-64. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5988

Cikk értékelése:

szavazat: 924 átlag: 5.4