KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/december
KRÓNIKA
• (X) : Európa Filmhét December 5–15
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: Régi idők tanúi Filmpalkátok

• Hirsch Tibor: A szószátyárság dicsérete Beszélj hozzá!
• N. N.: Pedro Almodóvar filmjei
GREENAWAY
• Lajta Gábor: Trattato del cinema Peter Greenaway, a festő
• Karátson Gábor: Vérvörös folt az üde zöld fű között A rajzoló szerződése

• Schubert Gusztáv: A szépség szörnyetege Leni Riefenstahl 100
• N. N.: Leni Riefenstahl filmjei
FESZTIVÁL
• Vágvölgyi B. András: Az űr hajósai 10. Titanic Filmfesztivál
• Bikácsy Gergely: A hagyomány homokhegyén Új francia filmek
• Varró Attila: Álommunkák Aburayától Avalonig
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Fekete fuvar Edgar G. Ulmer: Terelőút
KRITIKA
• Báron György: Teremtéstörténetek Sejtjeink
• Korcsog Balázs: A vándor és a bujdosók Fény hull arcodra
• Varga Balázs: Világváltók Aranyváros
• Hungler Tímea: Ámokfotók Sötétkamra; A Vörös Sárkány
• Takács Ferenc: Keresztény szomorújáték Ámen
DVD
• Pápai Zsolt: Teremtő újrafelhasználás Karl Freund: A múmia
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Szörnyek keringője
• Kovács Marcell: Az arany markában
• Köves Gábor: Szeretni bolondulásig
• Vaskó Péter: Tanguy – nyakunkon a kisfiunk
• Bodolai László: Nagy ember, kis szerelem
• Kis Anna: A királyné nyakéke
• Turcsányi Sándor: Szexuális mélyfúrások
• Vidovszky György: Atomcsapda
• Pápai Zsolt: Ütközéspont
• Kárpáti Ildikó: Lilo és Stich – A csillagkutya

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Dömötör Tamás: Czukor show

Showban-rosszban

Alföldi Nóra

Dömötör Tamás elsőfilmje médiaszatíra, a cinikus kibeszélő-show műfajának kritikája.

A médiaszatíra ritka madár a hazai filmgyártásban, holott alkalmanként igazán kijárna egy-egy suhintás a káeurópai tömegkultúrának. Ráadásul a zsánerben lenne szufla, hiszen legkedvesebb háziállatunk a tévé, a közös platform tehát adott; egy kis csavar itt, borsos társadalomkritika ott, a célzásokat mindenki érti és bólogatva nevetgél a groteszken. Nem árt persze az óvatosság, a médiaszatírát alkotó direktornak ugyanis eredendő bűne a sznobéria, a közönséget viszont senki sem sértegetheti büntetlenül. A Gyula vitéz télen-nyáron (Bácskai Lauró István, 1970) kultikus darab lett, pár évvel később – a városi legendák szerint – mégis gyűjtést rendeztek Isaura felszabadítására, Bodó Viktor a Citromfejben a sztárvigyort fricskázta ki, Meskó Zsolt a Szent Iván napjában főhősét és a sztárlétet marta, míg Schilling Árpád Gépnarancs- és Amerikai psycho-idézetekbe csomagolta médiakritikáját a Nexxtben. Dömötör Tamás a Czukor Show-ban szintén biztonsági játékot játszik: a kibeszélő-show-k kényes témáját annyi rétegen szűri át, hogy munkájának végéről épp az a bizonyos pofon marad el.

„Ma rendbe hozom a családom” – ez a napi tele-gyónás témája a filmbeli kibeszélőshowban, a stúdióban van már Erzsébet, szoláriumozott testével, szűk felsőjéből kibuggyanó idomaival és fogalomzavaraival, majd berobog a régen látott bátyjának ideggyenge neje, hamarosan színpadra lép az asszony félszeg és pszichopata főbérlője, majd megjelenik az emlegetett báty is, az utolsó Kika-fotelt pedig a báty szeretője foglalja el, akit a nej a közös albérletbe fogadott. Czukor Milán vezeti a nyilvános önfeltárulkozást, fejbiccentéssel nyomatékosít, nyaknyújtogatással nyugtáz, megértően pislog, ha kell, utasításra húrt feszít („van valami sérült gyerekük, azt kérdezd meg”) és minden tehetségét bevetve – ami nem sok – tolerál. Eközben zajlik az élet a vezérlőben, a vágók görög kórusként kommentálják az eseményeket, szánakozva vihognak a családi melodráma kommercializálódásán, a reklámszünetben a stage-manager énekel a közönségnek, a nagycsöcsűt jobbra ülteti, a piros pólóst inkább kiteszi a képből, a producer izgul, hiszen itt vannak a svéd befektetők – „nem kéne ezt most elbaszni”. Minden megy a maga útján, a képletből épp csak a néző hiányzik, ő már nem fért a vászonra, ül a moziban és nézi a tévéműsort, és akárcsak az otthon privátszférájában, most sem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen. Bűnös élvezetének tárgyai ezúttal is a rögvalóságból kirántott, a kamera által absztrahált, lemeztelenített, reklámszünetek és vezényelt tapsok miatt torzra töpörödött sorsok és arcok – a tévé fotogenitása visszaüt, ezt a jelenséget épp a csatornák által leginkább áhított esemény az „(ön)gyilkosság élő adásban” felkiáltójelezi.

Nincs ebben semmi újdonság, a média visszásságait és munkásait régóta ismerjük, az emberélet kioltása egyenes adásban régóta magas labda (Sidney Lumet: Hálózat, 1976). Dömötör ügyesen lazúrozza át a zsáner mintáit, végeláthatatlan számú keretet építve fordítja ki magából a vizsgált jelenséget. A 15 perces sztárokat profi színészek alakítják, a showmant játszó színész saját vezetéknevével szerepel, a producert Árpa Attila producer alakítja, a stage-manager valódi stage-manager, a vezérlőben profi vágók ülnek, mindenki azt csinálja, amire a valóságban kiképezték, a kakukktojás a kibomló melodráma, melynek alapanyaga Füst Milán Boldogtalanok című színműve, melyet az író szintén a médiából kölcsönzött majd’ száz évvel ezelőtt. Dömötör visszafelé is elsüthetné fegyverét, de céltáblájának középpontjában nem a szegről-végről önmagukat alakító figurák állnak – ők csak átsegítik beszólásaikkal a nézőt a kínos pillanatokon –, sőt még csak nem is a háztartási melodráma hősei, ők ugyanolyan bornírtak, mint egy átlag kibeszélőshow hősei. A direktor nem tesz mást, mint megmutat, a mindent felforgató nagy durranást is némán láttamozza. Emellett korrekten tekeri az eseményeket, szépen építi a feszültséget, sőt meglepetéseket is képes okozni, nézőjét azonban cserbenhagyja – minimális kritikai élt elbírt még volna. Dömötör önvédelme azonban jogos: nem ítélkezik, hogy ne ítéltethessen – Mónika sem osztja az észt két mosóporreklám közt, szenvedő alanyait és nézőit az esetek többségében megoldások és válaszok nélkül engedi útjára. Dömötör Tamás is hasonlóan jár el, kényes kérdéseit esze ágában nincs megválaszolni, míg azonban kisképernyőn ez felelőtlenségnek minősül, addig nagyvásznon maró gúnynak számít.

CZUKOR SHOW – magyar, 2010. Rendezte és írta: Dömötör Tamás. Kép: Tóth Widamon Máté. Zene: Eppel Soma. Vágó: Lenkey Richárd. Hang: Juhász Róbert. Producer: Mátis Inez és Pusztai Ferenc. Szereplők: Czukor Balázs (Czukor Milán), Anger Zsolt (Gyula), Árpa Attila (Dunkel), Csonka Szilvia (Mónika),

Péter Kata (Erzsébet), Szabados Mihály (Béla), Vasvári Emese (Nóra). Gyártó: Droput-Film Kft. / KMH Film. Forgalmazó: Hungaricom. 88 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/04 52-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10195