KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/december
KRÓNIKA
• (X) : Európa Filmhét December 5–15
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: Régi idők tanúi Filmpalkátok

• Hirsch Tibor: A szószátyárság dicsérete Beszélj hozzá!
• N. N.: Pedro Almodóvar filmjei
GREENAWAY
• Lajta Gábor: Trattato del cinema Peter Greenaway, a festő
• Karátson Gábor: Vérvörös folt az üde zöld fű között A rajzoló szerződése

• Schubert Gusztáv: A szépség szörnyetege Leni Riefenstahl 100
• N. N.: Leni Riefenstahl filmjei
FESZTIVÁL
• Vágvölgyi B. András: Az űr hajósai 10. Titanic Filmfesztivál
• Bikácsy Gergely: A hagyomány homokhegyén Új francia filmek
• Varró Attila: Álommunkák Aburayától Avalonig
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Fekete fuvar Edgar G. Ulmer: Terelőút
KRITIKA
• Báron György: Teremtéstörténetek Sejtjeink
• Korcsog Balázs: A vándor és a bujdosók Fény hull arcodra
• Varga Balázs: Világváltók Aranyváros
• Hungler Tímea: Ámokfotók Sötétkamra; A Vörös Sárkány
• Takács Ferenc: Keresztény szomorújáték Ámen
DVD
• Pápai Zsolt: Teremtő újrafelhasználás Karl Freund: A múmia
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Szörnyek keringője
• Kovács Marcell: Az arany markában
• Köves Gábor: Szeretni bolondulásig
• Vaskó Péter: Tanguy – nyakunkon a kisfiunk
• Bodolai László: Nagy ember, kis szerelem
• Kis Anna: A királyné nyakéke
• Turcsányi Sándor: Szexuális mélyfúrások
• Vidovszky György: Atomcsapda
• Pápai Zsolt: Ütközéspont
• Kárpáti Ildikó: Lilo és Stich – A csillagkutya

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A gyilkos lelke

Harry Brown

Öreg gyilkos

Varró Attila

A korábban megvetett bárgyilkosokból a késő hatvanas/kora hetvenes évek mozija teremtett népszerű ikont.

Carter a csõre töltött vadászpuskával, hátranyalt hajjal. Walker az elõszobában, jobbjában fegyver, balja az áruló nõ száján. Piszkos Harry kedvenc 44-es Magnumjával („Do you feel lucky, punk?”). Jeff Costello, fehér kesztyûs kezében a rövidcsövû revolver. Bõ tíz esztendõ a Szamurájtól a Profiig, nyugat-európai bûnfilmek az erõszakos Nápolytól a San Franciscó-i utcákig – egy korszak, amely végérvényesen és megfellebbezhetetlenül sztárt faragott a hivatásos gyilkosokból, legyenek bosszúálló gengszterkatonák, elárult ügynökök vagy öntörvényû rendõrtisztek. Míg korábban a (bér)gyilkos fõhõs-szerephez legfeljebb akkor juthatott, ha szakmája lélekromboló hatását szemléltette (This Gun for Hire, Murder Inc), a késõ hatvanas/kora hetvenes évek izgalmas átmeneti érája leplezetlen fetisizálással festett ikont belõle – elegáns öltönyben-nyakkendõben, elõreszegzett fegyverrel, enyhe alulnézetbõl ábrázolt képei nagyjából az elsõk, amelyek a szerepükben feszítõ, nagykaliberû sztárok nevének hallatán elénk villannak.

Abban a korban a gyilkos-szerep magára valamit adó férfisztár számára a filmlegendává válás csillagkapuját jelentette, amelyet átlépve újabb evolúciós szintre juthat szakmai odüsszeiáján, emberbõl félistenné nõve. Ugyanakkor generációs küszöböt is jelzett az életpályán: ezek az – ötvenes évek derekán induló – színészek negyven környékére jutottak fel a népszerûségi listák csúcsára, elég markáns tényezõvé válva az iparban ahhoz, hogy maguk irányítsák sorsukat, saját képükre formálják a velük forgatott filmeket. Ennek a megkésett pubertásnak, a hõn áhított szakmai önállóságnak mérföldkövei lettek a gyilkos-figurák, saját szigorúan beszabályozott hierarchiájukkal (rendõrség, katonaság, maffia) szembefordított lõfegyvereikkel. Az acélkék pisztolycsövek nem annyira macsó falloszok vagy a társadalmi káosz fenyegetõ jelzõbójái, inkább kivont pallosok az alkotói egyéniség védelmében, a közönségakarat, anyagi megfontolás és piaci elvárások ellenében – nem nõkre, kormányokra, ideológiákra, hanem egyszerûen a Nézõre szegezõdnek.

A fényes hetvenes évek óta eltelt bõ negyedszázad alatt nem csupán az akkori sztárok halántékát lepte be a dér, de a filmvilág mûködése is jócskán megváltozott. Az ikonikus sztárok lassacskán kiöregedtek a fegyverforgatásból, miközben a közönség egyre fiatalabb, egyre mohóbb lett. Így aztán nem csoda, hogy ha a konok ikonok az ezredfordulón túl úgy döntenek, leporolják a régi killer-karaktert, az erõszak és bosszú az elmagányosodás velejárójaként jelenik meg és a kifényesített fegyvercsövek immár kamaszokra szegezõdnek. Piszkos Harry még dicsõ kívülálló volt, a Gran Torino marcona veteránja már tragikus kívülrekedt: egyedül élõ özvegyemberként kiszorult egy otthonos világból, amit évtizedeken át lakott feleséggel és tisztes munkával. Michael Caine brit válasza Eastwoodnak, a kisnyugdíjas Harry Brown hasonló magánéleti csapások után ragad Smith&Wessont (miként a két sírkõ jelzi), hogy leszámoljon a lakótelepi suhancbandával, amelynek tagjai mobilkamera elõtt verték agyon régi barátját: mindkét kiszolgált katonának felégetett hidak kellenek ahhoz, hogy felelevenítsék a hajdani hóhért. Mr. Kowalski és Harry Brown mészárosmúltja egyaránt traumatikus, mélyen elzárt emlék, a konszolidált, egzisztenciális biztonságban telt középkor dicsfényében már szégyenletessé vált – ám utolsó túlélõkként, az elvadult ifjúság nyomására mégis fel kell idézni. Nem csupán azért, hogy (akár maguknak is) megmutassák, a hetvenes évek legalább olyan kemény, embert próbáló korszak volt a vásznon kívül és belül, akár az ezredforduló – vendettájukba vegyül némi keserû önreflexió is.

A lázadó filmsztárok gyilkoshõsei az öregkor fényében visszájukra fordultak, Eastwood és Caine immár parancsra tett gyilkolásként tekint vissza a régi hõstettekre, amelyeket piaci díjak medáljai tanúsítanak a fiók mélyére dugva. Hiába választották anno az önrendelkezés metaforájaként a figurát, ezek a gyilkosok magányos outsiderként is a tömegfilm bérébõl öltek, a piac érdekeit szolgálták – a megváltozott közönségigény zsoldjában álltak. Az aggkori vendetta sem lehet más, mint újabb behódolás az újabb nézõknek: Brown konkrét egyenlõségjelet is tesz a hoodiek és a mozierõszak közé („ezek a fiatalok puszta szórakozásból ölnek”, panaszolja a mobilozó bandatagokról). Míg azonban Eastwood megváltástörténetében a vén Kowalski nyíltan megtagadja múltját és önfeláldozással szolgáltat igazságot a mûfaji elvárások ellenében, addig Caine végigvitt vendettája a rendõri propaganda szolgálatában végzi. A rendszerbõl nincs szabadulás az öreg gyilkosok tanúbizonysága szerint: ha nem a halált választod, a kifényesített régi mordállyal csupán új gazdákat szolgálhatsz.

Harry Brown – brit, 2010. Rendezte: Daniel Barber. Írta: Gary Young. Kép: Martin Ruhe. Zene: Ruth Barrett. Szereplõk: Michael Caine (Brown), Emily Mortimer (Frampton), Charlie Creed-Miles (Hicock), Ben Drew (Noel). Gyártó: Marv Films. Forgalmazó: Vertigo. 103 perc. Feliratos.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/10 27-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10795