KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/december
KRÓNIKA
• (X) : Európa Filmhét December 5–15
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: Régi idők tanúi Filmpalkátok

• Hirsch Tibor: A szószátyárság dicsérete Beszélj hozzá!
• N. N.: Pedro Almodóvar filmjei
GREENAWAY
• Lajta Gábor: Trattato del cinema Peter Greenaway, a festő
• Karátson Gábor: Vérvörös folt az üde zöld fű között A rajzoló szerződése

• Schubert Gusztáv: A szépség szörnyetege Leni Riefenstahl 100
• N. N.: Leni Riefenstahl filmjei
FESZTIVÁL
• Vágvölgyi B. András: Az űr hajósai 10. Titanic Filmfesztivál
• Bikácsy Gergely: A hagyomány homokhegyén Új francia filmek
• Varró Attila: Álommunkák Aburayától Avalonig
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Fekete fuvar Edgar G. Ulmer: Terelőút
KRITIKA
• Báron György: Teremtéstörténetek Sejtjeink
• Korcsog Balázs: A vándor és a bujdosók Fény hull arcodra
• Varga Balázs: Világváltók Aranyváros
• Hungler Tímea: Ámokfotók Sötétkamra; A Vörös Sárkány
• Takács Ferenc: Keresztény szomorújáték Ámen
DVD
• Pápai Zsolt: Teremtő újrafelhasználás Karl Freund: A múmia
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Szörnyek keringője
• Kovács Marcell: Az arany markában
• Köves Gábor: Szeretni bolondulásig
• Vaskó Péter: Tanguy – nyakunkon a kisfiunk
• Bodolai László: Nagy ember, kis szerelem
• Kis Anna: A királyné nyakéke
• Turcsányi Sándor: Szexuális mélyfúrások
• Vidovszky György: Atomcsapda
• Pápai Zsolt: Ütközéspont
• Kárpáti Ildikó: Lilo és Stich – A csillagkutya

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Köd

Finom remegések

Lukácsy Sándor

Deák Krisztina filmje a korai Gozsdu-regénynek voltaképpen csak ihlető címét vette kölcsön, az érzelmek homályát s ennek képi megfelelőit.

A kettős hársfasor végén „látszott a kastély, széles, oszlopos verandájával, amelyre márványlépcsők vezettek. A lépcsőket jobbról-balról két bronzoroszlán őrizni látszott. A kastély egyszerű olasz reneszánsz stílben épült. Arányai derült nyájasságot fejeztek ki, mintha mondották volna: ebben a házban béke lakik.” (Persze csak mintha…)

Mára nagyon megváltozott Gozsdu Elek regényének kastélya. A film szereplői kopár szobákat mutogatnak benne, a nézőre bútorok üres helye ásít. Ez a film nem lefényképezett regény; rendezője, Deák Krisztina (aki Szilágyi Andor társaságában a forgatókönyvet is írta) hangsúlyozza, hogy a regényből csupán motívumokat használt fel. Történet helyett hangulatot s némileg módszert.

Gozsdu művészete három fokozatú. Második regénye, a Köd, bár harmincadik éve után írta, csak valamivel több, mint erőteljes zsenge (1882). Utána a keserű novellák korszaka következett, a „cudar világ” és a „kegyetlen emberek” vizsgálata, egy országé, hol csak „a liliomok ártatlanok”. Aztán a már-már elhallgatott szerző váratlan öregkori kivirágzása: Annához, a művelt és unatkozó temesvári fiatalasszonyhoz írt szerelmes levelek buja sokasága, mely a hazai szecesszió legnagyobb stílusremeklőjévé avatta Gozsdut. Akihez nagyon jól illettek Ady egykorú szavai: „A szívem egy nagy harangvirág / S finom remegések: az erőm.A film készítői mintha bővebben merítettek volna e kései szenvedélyből s remegéseiből; a korai regénynek voltaképpen csak ihlető címét vették kölcsön, az érzelmek homályát s ennek képi konnotációit.

Közép-Európa keleti feléről a filmművészetben nekem két alkotás mondja a legtöbbet: a Hamu és gyémánt s a Szindbád. Két nemzet, kétféle (nemzeti?) alakításmód. A lengyel film: csupa akció; a magyar: csupa kép. Mind a két típusnak nagy családja van hazájában. Deák Krisztina filmje is képekben beszél.

Gozsdunál a történet gyilkossággal és öngyilkossággal ér véget. Efféle nyers valóságra a filmalkotóknak nem volt szükségük, közlendőjüket képekre bízták. Ezek sosem öncélúak és mindig szépek: a köd gyönyörű változatai s ellenpont gyanánt ritka napfényes jelenetek. Szépek a színésznők, napestig el lehetne nézegetni őket; de képek ők is, játszaniuk alig kell, csak mutatkozniuk, ruhában, ruha nélkül. Gyakran régi családi fotográfiákat szednek elő; az idő rétegei képekben jelennek meg. Deák Krisztina (s a remek operatőr: Balogh Gábor) képei jelképek, szimbolikus erejük fejezi ki a mondanivalót.

Olykor már Gozsdunál is – nagyon korán, hiszen könyve írásakor a szimbolista Ady még gyermek. Köd, gólya, pillangó, villám – a természet együtt játszik a regény cselekményével. A film másféle – saját – jelképeket alkot: például a vízen hányódó papírhajókét; vagy fölerősíti a regény motívumait: a gyertyalángnál megperzselődő lepkéből szobatűz lesz, a kedélyes ladikázásból himnikus szeretkezés a csónakban, baljóslatú jelül a vízből fölmeredő pózna fallikus ábrándjával.

Mindez mikor? A regény a mából nézve századvégi történelem, melynek a szerelmi-féltékenységi histórián kívül az önpusztító dzsentriről is van mondanivalója. Deák Krisztináékat nem érdekelte a dzsentri és kora; a történetet közelítették jelenünkhöz, igaz, csak néhány utalással: a szereplők ávéhásokat emlegetnek, a kastélyt kárpótlással kapták, motoron, bukósisakban járnak, egyikük a „kutyafasza” szót ejti ki, ami Gozsdunál és úri társaságban elképzelhetetlen. Az eredmény: ahisztorikus film, múltnak és jelennek valószínűleg szándékos lebegtetése. „Megállt az idő” – mondja a film öreg rezonőrje, de nem mond igazat; a film ideje nem állt meg, mert el sem indult, bizonytalanul tétovázik a (szerelmi) pszichológia terepén – nem minden művészi hatás nélkül, de kissé tanácstalanul hagyva a nézőt.

„A kastély mögött látszott a bükkerdő, amint a távolban elvesző hegyekre kapaszkodik. Mintha minden fa gondosan faragott oszlop lenne, világosszürke színével, melyen száz lábnál magasabban nyugszik a vékony, rövid ágakból alkotott, fenséges korona. A napsugarak táncolnak levélről levélre, de nem képesek a hatalmas koronájának sűrűjébe, titokzatos homályába bejutni. Mintha minden fa egy szentelt dóm volna! Mennyi áhítat, mennyi magasztos költészet egy egész, mérföldekre nyúló erdőben, melynek minden egyes fája szentegyház!” Gozsdu e leírásából csak a „homály” került át a filmbe, a „magasztos költészet” nem, mi már nem beszéljük a szentegyházak hatalmas nyelvét.

A Köd szép film, vizuálisan, amúgy kissé erőtlen. Nagy példaadót követ, Huszárik Zoltán Szindbádját, de elmarad mögötte, mint Krúdy mögött Gozsdu.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/10 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=748