KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/december
KRÓNIKA
• (X) : Európa Filmhét December 5–15
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: Régi idők tanúi Filmpalkátok

• Hirsch Tibor: A szószátyárság dicsérete Beszélj hozzá!
• N. N.: Pedro Almodóvar filmjei
GREENAWAY
• Lajta Gábor: Trattato del cinema Peter Greenaway, a festő
• Karátson Gábor: Vérvörös folt az üde zöld fű között A rajzoló szerződése

• Schubert Gusztáv: A szépség szörnyetege Leni Riefenstahl 100
• N. N.: Leni Riefenstahl filmjei
FESZTIVÁL
• Vágvölgyi B. András: Az űr hajósai 10. Titanic Filmfesztivál
• Bikácsy Gergely: A hagyomány homokhegyén Új francia filmek
• Varró Attila: Álommunkák Aburayától Avalonig
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Fekete fuvar Edgar G. Ulmer: Terelőút
KRITIKA
• Báron György: Teremtéstörténetek Sejtjeink
• Korcsog Balázs: A vándor és a bujdosók Fény hull arcodra
• Varga Balázs: Világváltók Aranyváros
• Hungler Tímea: Ámokfotók Sötétkamra; A Vörös Sárkány
• Takács Ferenc: Keresztény szomorújáték Ámen
DVD
• Pápai Zsolt: Teremtő újrafelhasználás Karl Freund: A múmia
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Szörnyek keringője
• Kovács Marcell: Az arany markában
• Köves Gábor: Szeretni bolondulásig
• Vaskó Péter: Tanguy – nyakunkon a kisfiunk
• Bodolai László: Nagy ember, kis szerelem
• Kis Anna: A királyné nyakéke
• Turcsányi Sándor: Szexuális mélyfúrások
• Vidovszky György: Atomcsapda
• Pápai Zsolt: Ütközéspont
• Kárpáti Ildikó: Lilo és Stich – A csillagkutya

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Annie Hall

A született szemüveges

Bikácsy Gergely

 

A gőzmozdonyt lehet, hogy Stephenson, de a vonatot Lumière találta föl.

Mint ahogy a Bohócot sem a cirkusz, hanem a film tette halhatatlanná. A sírás tragikumával terhes nevetés moziban hallatszott először, minden moziban, ahol Chaplin- vagy Buster Keaton-filmeket játszottak a húszas évek közepén.

Chaplin csámpás kis figurája az életéért küzdött. Mielőtt éhen halt volna, megette a bakancsát, mielőtt medve falta volna föl, még birkóznia kellett egy dühöngő góliáttal. Dagadt rendőrök kergették, és vad örömkatonák cipelték a lövészárokba. Buster Keatont általában egy egész korszerű hadigépezet vette célba, s örülhetett, ha csak családi vérbosszú fenyegette.

A Bodográf-mozgóban, a világ összes Bodográf-mozgójában ülő nézők számára nemigen kellett „értelmezni” ezt a humort: mélységét saját életük hitelesítette.

„Finomul a kín...”

Hulot urat már senki sem bántja, csak éppen elszabadulnak körülötte a tárgyak, csak éppen nincs kihez szólnia, csak éppen a világ látszik teljesen értelmetlennek, hála a csodagépeknek, csodaautóknak, csodakorszaknak.

Finomul a kín, de a burleszk a halálfélelem elleni harc naplója marad. Woody Allen első jelentős filmjében gyönyörű orosz tájban jelent meg, óriástermetű vitéz kozákok között menetelt Napóleon ágyúcsöveivel szembe. „Megvédjük szent Oroszföldet” mennydörgött rá biztatóan az egyik büszke kozák. Igen, ez a Háború és béke-paródia (Szerelem és halál), legalábbis indításával még közvetlenül kapcsolódott a Chaplin-hagyományhoz. Igaz, a film további részében Woody Allen leginkább Freudról, Tolsztojról, általában az orosz irodalomról és a halálról beszélt (közvetlenül a nézőnek, bele a kamerába). Végigbeszélte a filmet.

Most, az Annie Hallban már a bevezető nagy monológban elhangzik a bécsi pszichiáter neve. Aztán elhangzik néhány válogatott zsidó vicc is. Freudról könyvtárnyi szakirodalom jelent meg, s a zsidó viccet is elemezték már tudós történészek. Ráadásul a filmburleszknek is megvan a maga szakirodalma. Ez utóbbinak alaptétele, hogy jó filmvígjátéknak a humora nem lehet alapvetően verbális, nem épülhet a beszédre, az elmondott viccekre.

Chaplin és Buster Keaton nemigen beszélt.

Woody Allen megállás nélkül vicceket mesél. És mit tegyünk: mégis Chaplin utódjának látjuk. Beszéde ellenére is, meg annak ellenére is, hogy filmbeli figurája épp csak némi külsőségben emlékeztet Chaplinre: mondjuk azért, mert „kicsi”. Meg „gátlásos”.

Elhanyagolható hasonlatosság, ha közben figurája teljesen más: nem szegény, nem üldözik, nem „egyszerű kisember”. Szemüveges értelmiségi. A Tolsztoj-paródiában is csak ürügy volt a blickfangos indítás, itt, az Annie Hallban igazi környezetében játssza el ugyanazt.

Alvy Singernek hívják, s a női főszereplővel, Diane Keatonnal együtt alig leplezetten önéletrajzi fogantatású a film. Alvy Singer nem éhezik. Viszont tizenöt éve jár pszichoanalitikushoz. Ki tagadná, hogy bizonyára az előbbi a rosszabb. De az utóbbi is szolgáltat annyi szenvedést, hogy humorrá nemesüljön.

„Isten, Shakespeare és én” – mondja Woody Allen egyik könyvének francia címe. Nem adja alább: Isten, a Halál, a Szex és a Szerelem. A legfontosabb dolgokon akar nevetni. S így önmagán is.

Az Annie Hall egy mai nagyvárosi értelmiségi férfi nevetséges szerelmeinek története. Az Annie Hall egy különös clown szomorú szerelmeinek története. Arról szól, hogy a világon kevés jobb dolog van a könyveknél, filmeknél, lemezeknél, a sajáttá vált kultúránál, a gondolkodó életnél. És arról szól, amit a film egyik jelenetében Alvy Singer ki is mond: „Mégis, a legjobb az volna, hogy míg a nagyokosok ott lent a könyvtárteremben olyan okosan vitatkoznak a művészetről, mi itt egy hatalmasat kefélnénk...”

Intellektuális humor? Az, mert minden mély humor csak a halált és a szexet veheti célba. Profán humor? Woody Allennél profánabbul már nehéz volna szerelemről beszélni. Egészen odáig elmegy, hogy nincs gondolata, ami ne a halálról szólna. Freud elmélete szerint a vicc felszabadít a szexuális és a haláltabu tilalma alól. Freud elmélete nem más, mint Woody Allen gyakorlata: kimondani, kimondani mindent, az elmondhatatlant, a halálfélelmet és a szexuális vágyat.

Védőpajzs a műveltség, de a művelt ember olykor szívesen ledobná magáról: „Már megint egy Balzac-regény” – mondja a szeretkezés utáni pillanatban a szemüveges clown, s van ez olyan groteszkül tragikomikus, mint Chaplin udvarlása az Aranylázban. A gátlásosság nem a nép egyszerű, tanulatlan gyermekeinek kiváltsága: a film talán legemlékezetesebb pillanata Alvy első látogatása Annie Hallnál: soha ennyi intellektuális halandzsát, és soha mögötte ennyi szűkölő szeretetigényt.

Egyébként az egész jelenetet (kezdve a teniszjátéktól) tanítani kellene a filmiskolákon, színésziskolákon. S általában: hogy ez a téma ne maradjon magánügy (vagy réteggond,), az intellektualizmus mellett szükség van a profi bohócra és a profi filmcsinálóra. No meg (ezzel kellene kezdeni) a profi forgatókönyvíróra. Woody Allen mindhárom szakmában hivatásos. Profi és elhivatott egyszerre. Tudjuk, gegmenként kezdte, társíró és parodista volt később. Jót nevettem egy nyilatkozatán, melyben elmondta, hogy versenyszerűen bokszolt. Jobban már csak akkor nevettem, mikor kiderült, hogy valóban bokszolt. Ekkor lett a viccből – humor. Artisztikus képzettség nélkül ugyanis nem tudná eljátszani szemüveges, intellektuális figuráját.

Egyszer (a Filmvilág 1979/3–4. számában) írtam már arról, hogy minden dialógusnak, minden helyzetnek, sőt minden szóviccnek két-három rejtett rétege van a filmjeiben. A már említett tenisz utáni, s a lány lakásán zajló jeleneten mulathatunk Molnár Ferenc-darabot belelátva, s nevethetünk Ionescót vászonra képzelve. (S ráadásul mindez, még Chaplin is, csak hasonlat, mert Woody Allen teljesen önálló.)

Szóvicceket hallunk és pofonegyszerű komikus helyzeteket látunk. Mondjuk azt, hogy dadog, vagy azt, hogy minden nő körülötte magasabb nála. Aztán a vége felé kapiskáljuk, hogy Freudról meg a Halálról ő igenis csak dadogva és hadarva mondhat értelmeset. És kezdjük érezni, hogy ez a magas nő – alacsony férfi ellentét éppen csak része a többinek, a mélyebbeknek: brooklyni zsidófamília (az övé) – középosztálybeli vidéki protestáns família (Diane Keatoné).

Megtévesztő a filmnek minden hallatlan egyszerűséggel tálalt poénja és eleme. Legfőképpen a szőkésbarna és csodaszép amerikai nőtípus, Diane Keaton (Annie Hall). Úgy mosolyog, úgy „teszi magát”, olyan bután jelenik meg, mint valami harmadrangú Rita Hayworth. Én például vakítóan szőkének láttam a film végéig, s gondolom ez is a rendező trükkje volt – nem festék vagy smink tévesztett meg. Csak lassan döbbentem rá, Diane Keaton ugyanolyan ember, mint maga Woody Allen, még ha szép is. Szép és okos nőnek sem könnyebb, mint egy csúnya de okos férfinak.

Hogyan válik a viccből humor? A tudós humorelemző élete nagy tudományos művét írhatná meg az Annie Hall után. Magam, távol a tudománytól azt csodálom ebben a fajta művészetben, hogy milyen hallatlanul bonyolult dolgokat érint meg milyen végtelenül könnyedén és egyszerűen. Woody Allen is kötéltáncos, mint Chaplin a Cirkuszban majomkölykökkel a nyakában.

A világ is, a film is megváltozott. Charlie, a sétapálcás „kisember” boldogságot, pénzt és szerelmet nyert a filmek végén. Allen figurája olyan kétségbeesett és mélyen tragikus harcot vív érzelmi és szexuális boldogságáért, mint Chaplin az aranyért, mint Buster egy hadsereg ellen. Lehet nagyon művelt, lehet tengernyi könyve és lemeze, még talán lehetne olyan szép is, mint Annie Hall, nem lenne boldog. Küzdelme azért végtelenül humoros, mert hiábavaló.

Woody Allen szemüveges bohóca is az életéért küzd.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/06 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7832