KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/április
KRÓNIKA
• (X) : Francia Filmnapok 2003
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Shoot in Hungary
• N. N.: Hibaigazítás
• Molnár Gál Péter: Alberto Sordi (1919–2003)
FILMSZEMLE
• Bikácsy Gergely: Temetetlen hülyeségeink Játékfilmek
• N. N.: A 34. Magyar Filmszemle díjai
• Radnóti Sándor: Unalmon innen és túl Játékfilmek
• Bori Erzsébet: Ember a vízben Dokumentumfilmek

• Bakács Tibor Settenkedő: Kicsi, de erős Kisjátékfilmek
• Vaskó Péter: Szép halál G.I. Joe moziba megy
• N. N.: Amerika háborúi
• Takács Ferenc: Odüsszeusz háborúja Kultuszmozi: Nagy Vörös Egyes
• Varró Attila: Bond kontra Oszama Hollywoodi számháború
• Herpai Gergely: Pixel-ármádia Kalandjáték Irakban
• Beregi Tamás: Skizofrén angyalok Polanski női
• Pályi András: Polanski vagy anti-Polanski? A zongorista
• Muhi Klára: A jó állapotú gyerek kibírja Beszélgetés Vekerdy Tamással
• Muhi Klára: Iskola – példa? Beszélgetés filmről, médiáról és nevelésről
• Gelencsér Gábor: A látás logikája Filmes könyv
• Kozma György: Pindur pandúrok egész este A gyógyító animáció
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A meglelt haza Tesó
• Békés Pál: Könyvsors Az órák
• Hungler Tímea: Színház az egész alvilág Chicago
• Ardai Zoltán: Párizsi neolit Visszafordíthatatlan
• Ágfalvi Attila: Golyó a kézbe Isten városa
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Fausto 5.0
• Nevelős Zoltán: Schmidt története
• Vincze Teréz: Baran
• Nedbál Miklós: félelem.com
• Kis Anna: Madame Satã
• Pápai Zsolt: Még egy kis pánik
• Hungler Tímea: Két hét múlva örökké
• Herpai Gergely: A szellemhajó
• Köves Gábor: Beavatás
• Turcsányi Sándor: Kiskakukk

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lázadó ifjúság

Jake Schreier: Papírvárosok

Ballagás előtt

Jankovics Márton

A filmváltozatban a lázadásnál vonzóbb a konformitás.

„Ez egy papírváros, benne papíremberekkel a papírházaikban” – foglalja össze a kamaszkori elidegenedés esszenciáját az überkúl és titokzatos Margo, egy üres irodaházból szemlélve az alvó kertváros pislákoló fényeit. A film főhőse azonban nem ő, hanem a mellette álló Quentin, akinek most majdnem kiugrik a szíve a helyéről, de amúgy állandóan jó jegyeket kap a gimiben, soha nem hiányzott még egyetlen óráról sem, és minden erejével arra készül, hogy hamarosan a lábuk előtt elterülő papírváros egyik megbecsült papírembere legyen.

Ugyanazon a mozgójárdán – vagy ha jobban tetszik: futószalagon – áll ő is, amely lassú kérlelhetetlenséggel szállította Dustin Hoffmant a felnőttek álszent és konformista plasztikvilága felé a Diploma előtt főcímében. Quentin már az expozícióban leleplezi kispolgári öndefinícióját, mikor bevallja a nézőnek, hogy élete ugyan kissé unalmasnak tűnhet, de ez csak azért van így, mert ő egyszerűen az unalmat szereti. Ezekbe a sótlan hétköznapokba robban bele forgószélként az utca túloldalán lakó, mégis elérhetetlen Margo, aki egy személyben képviseli Quentin számára a vad és csábító Mrs. Robinsont, valamint az ő érzékeny és ártatlan lányát.

Persze nem 1968-at írunk, így itt már nincs semmiféle ellenkulturális éle a fiatalok lázadásának, ami ki is merül néhány meredekebb diákcsínyben és igazolatlan órában. A szatirikus társadalomkritika helyett így inkább az édesbús melodrámára helyeződik a hangsúly, akárcsak a tavalyi John Green-adaptációban, a rákos fiatalok tragikus szerelmét bemutató Csillagainkban a hibában. A Papírvárosok kamaszait végül nem a tragikus betegség, de még csak nem is a polgári család velejéig romlott intézménye szakítja el egymástól, hanem a konformista életmódhoz való eltérő viszonyuk áll kettejük közé.

Hiába veszettül vonzó Margo szabadsága Quentin számára, a felnőtté válás kulcsa számára már nem a kimenekülésben és a szülői minták dacos elutasításában rejlik, hanem épp abban a döntésben, hogy önszántából tagozódik be az életét kiszámítható pályára állító társadalmi konvenciókba.

Ehhez a kispolgáriságot rehabilitáló, érett döntéshez persze kötelező kalandokon keresztül vezet az út, amelyek a film játékidejének nagy részét kitöltik. A romantikusan végigbetyárkodott éjszakát követően köddé vált Margo utáni kutakodás először egy játékos és kissé logikátlan kriminarratívát majd egy road movie-keretet kínál föl a csapatépítésre. Ahogy ugyanis haladunk előre, a film egyre szájbarágósabban érzékelteti, hogy a küldetés igazi célja nem is Margo megtalálása, hanem a különféle felnőtté avatási rítusok megugrása, valamint a hamarosan szétszéledő haveri társaság valódi közösséggé érése.

Mert ezúttal is egy iskolai határhelyzet adja a felnőttéválás tematika szimbolikus keretét: most nem a diploma, hanem a ballagás előtt járunk. A regénnyel ellentétben, a forgatókönyv erre fűzi fel a film utolsó harmadának határidő-dramaturgiáját: azért kell olyan veszettül rohanni, mert Quentin barátai mindenképpen vissza akarnak érni a végzősök báljára, ami tulajdonképpen nem más, mint a társadalmi konvenciók kicsiny laboratóriuma. Míg Green az érzelmi csúcsponton vágja el a történetet a könyvben, addig a film az utolsó buliban ereszti el a szereplők kezét, közhelyes „az élet megy tovább”-szentenciákba fojtva a szolid katarzissal kecsegtető veszteségérzést.

Azonban nem a lapos finálé a film legnagyobb gyengéje, ennél sokkal fájóbb pont a figurák érdektelensége. Az még kevésbé zavaró, hogy Quentin bájos kis haverjai egy-egy tulajdonság mentén felskiccelt, iskolai karaktertípusok, akik egész megbízhatóan szállítják a drámai hangvételt ellensúlyozó komikumot. Még az is megbocsátható, hogy Margo figurája lényegében üres, hiszen az ő alakja eleve a titokzatosság kultusza mögött meghúzódó ismeretlenről szól. Az viszont már sokat árt a film élvezhetőségének, hogy maga a főhős sem képes igazi azonosulási pontként szolgálni, annyira sótlan és egysíkú marad. És ez még akkor is így van, ha ez az unalmasság jelenti a karakter öndefinícióját.

A Quentint alakító Nat Wolff még viszonylag jól működött a Csillagainkban a hiba humorforrást biztosító mellékszereplőjeként, ám a színészi kvalitásai itt látványosan elégtelennek bizonyultak a figura érdekessé tételéhez (hiába hasonlít egy-egy pillanatra a fiatal Dustin Hoffmanra, teljesen hiányzik a játékából az a feszültség és vibrálás, ami a Diploma előtt Benjét jellemezte). Végső soron a filmet épp az temeti maga alá, amitől Margo félti az alvó várost: karakterei élettelen, egydimenziós papíremberekké válnak.

 

PAPÍRVÁROSOK (Paper Towns) – amerikai, 2015. Rendezte: Jake Schreier. Írta: John Green regényéből Scott Neustadter és Michael H. Weber. Kép: David Lanzenberg. Szereplők: Nat Wolff (Quentin), Clara Delevingne (Margo), Austin Abrams (Ben), Halston Sage (Lacey), Justice Smith (Radar). Gyártó: Fox 2000 Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 105 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/09 11-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12375