KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/április
KRÓNIKA
• (X) : Francia Filmnapok 2003
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Shoot in Hungary
• N. N.: Hibaigazítás
• Molnár Gál Péter: Alberto Sordi (1919–2003)
FILMSZEMLE
• Bikácsy Gergely: Temetetlen hülyeségeink Játékfilmek
• N. N.: A 34. Magyar Filmszemle díjai
• Radnóti Sándor: Unalmon innen és túl Játékfilmek
• Bori Erzsébet: Ember a vízben Dokumentumfilmek

• Bakács Tibor Settenkedő: Kicsi, de erős Kisjátékfilmek
• Vaskó Péter: Szép halál G.I. Joe moziba megy
• N. N.: Amerika háborúi
• Takács Ferenc: Odüsszeusz háborúja Kultuszmozi: Nagy Vörös Egyes
• Varró Attila: Bond kontra Oszama Hollywoodi számháború
• Herpai Gergely: Pixel-ármádia Kalandjáték Irakban
• Beregi Tamás: Skizofrén angyalok Polanski női
• Pályi András: Polanski vagy anti-Polanski? A zongorista
• Muhi Klára: A jó állapotú gyerek kibírja Beszélgetés Vekerdy Tamással
• Muhi Klára: Iskola – példa? Beszélgetés filmről, médiáról és nevelésről
• Gelencsér Gábor: A látás logikája Filmes könyv
• Kozma György: Pindur pandúrok egész este A gyógyító animáció
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A meglelt haza Tesó
• Békés Pál: Könyvsors Az órák
• Hungler Tímea: Színház az egész alvilág Chicago
• Ardai Zoltán: Párizsi neolit Visszafordíthatatlan
• Ágfalvi Attila: Golyó a kézbe Isten városa
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Fausto 5.0
• Nevelős Zoltán: Schmidt története
• Vincze Teréz: Baran
• Nedbál Miklós: félelem.com
• Kis Anna: Madame Satã
• Pápai Zsolt: Még egy kis pánik
• Hungler Tímea: Két hét múlva örökké
• Herpai Gergely: A szellemhajó
• Köves Gábor: Beavatás
• Turcsányi Sándor: Kiskakukk

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Multimédia

Pillangó-hatás a Műcsarnokban

Egyetlen szárnycsapás

Bodoky Tamás

A laterna magica útja a filmig vezetett, a számítógépben rejlő lehetőségek ma még beláthatatlanok. A Műcsarnok Pillangó-hatás című kiállításán káoszelmélet és multimédia találkozott.

Minden egy. Szépen összemosódni látszanak a dolgok ebben az ezredvégi kavalkádban, az eddig sérthetetlennek hitt politikai, etnikai, kulturális és mindenféle egyéb másságokat elválasztó határvonalak a szó szoros értelmében virtualizálódni látszanak. Fokozottan igaz ez a művészet berkeiben: a digitális korszak többek között idézőjelbe tette a műfaj fogalmát.

Korszakváltás küszöbén állunk, a párhuzamos világok metamorfózisa egyetlen új, globális kultúra felé mutat. A médiateoretikusok régóta dédelgetett víziója, a világfalu lassan elméletből gyakorlattá szervesül a mindennapi életben is. A világfalu infrastruktúrája az elektronikus tömegkommunikáció, a kulturális vírus hordozója az új média, a világot behálózó számítógép-szuperhálózat. Az Internet már régen nem csak a hexadecimális kódokat mantrázó bitbuherátoroknak kínál lehetőséget az önmegvalósításra, felhasználóbarát, interaktív multimédiás felületei számos kísérletező szellemű alkotót megkísértettek az elmúlt évek során. Az új technológiák, elsősorban a számítógépek bekerültek a magaskultúrába, és alaposan megkavarták a dolgokat: a művészettörténészek még mindig keresgélik a szakkifejezéseket, amivel mindez körülírható. A laterna magica útja annak idején a filmig vezetett, a számítógépben rejlő lehetőségek ma még beláthatatlanok. A szakértők szerint a jövő mozijának a virtuális valóság ígérkezik: a néző passzív szemlélőből a számítógépben rejlő interaktivitás lehetőségét kihasználva szereplőjévé válhat a filmnek, saját akcióival alakíthatja a történetet. A mozivászon kétdimenziós biztonságát, amely a szükségszerűen kívülálló nézőnek lehetőséget teremtett a film és az úgynevezett valóság közötti határvonal érzékelésére, egy napon a virtuális valóság háromdimenziós totalitása válthatja fel.

A káosz-elmélet egyik fontos tétele szerint a kaotikus folyamatok rendkívül érzékenyek a kiindulási kondíciókra: egy násztáncát lejtő pillangó egyetlen szárnycsapása az Amazonas esőerdőiben olyan láncreakciót indíthat el, amely másnapra tornádót okozhat például Japán partjainál Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy ezt a ma még képlékeny, de végtelennek tűnő technológiai potenciált mire és hogyan használjuk, hiszen a ma könnyedén papírra vetett elméletek holnapra valósággá válhatnak, annak minden brutális következményével együtt. Erre figyelmeztet a Műcsarnokban megrendezett kortárs képzőművészeti kiállítás: a külső termekben szétszórt média-relikviáktól a belső terekben elhelyezett high-tech, számítógépet, videót és multimédiát felvonultató objektumokig vezet a látogató útja. Az üvegtárlókban elhelyezett számtalan, ma már archaikusnak tűnő technológiai eszköz, a vörösréz laterna magicák, az elektroncsöves távolbalátó, az otromba, abakusszal összeépített elektronikus számológép, és az ős-számítógépek (némelyik még csak tíz-tizenöt éves, a Sinclair-ZX81 óta eltelt idő mégis egy örökkévalóságnak tűnik nekem) rádöbbenthetik a látogatót, hogy az idő tényleg gyorsuló. A tér relativitását a mai technológiát használó alkotások érzékeltetik: a végtelenített útvonalon gépiesen menetelő szintetikus figura (Waliczky Tamás videóinstallációja), a plexigömb homályos falán egy számítógépbe egyesek és nullák hosszú sorozatával kódolt virtuális világot megjelenítő háromdimenziós „egér” (Kézlátás, Hegedűs Ágnes interaktív installációja) egy  olyan univerzumba kalauzolnak, ahol semmi sem igazi, a rendszerek kikezdhetetlen belső koherenciája mégis valamiféle alternatív valóság képzetét kelti a műalkotást életre keltő személyben. Ezeknél a „műtárgyaknál” a szó hagyományos értelmében vett „szemlélő” kifejezés már nem alkalmazható, hiszen az alkotás csak a „néző” aktív közreműködésével „tekinthető meg”, vagyis senki nem tapasztalhatja ugyanazt, az objektum a művész által betáplált képzetek és az aktív szemlélő szubjektív választásainak eredőjeként tükröződik a tudatban. A science-fiction író William Gibson több mint tíz éve adott definíciója szerint a kibernetikus tér nem más, mint a technológiában életre kelő kollektív emberi hallucináció. A cyberspace mint hallucináció, kaotikus folyamat és rendkívül érzékeny a kiindulási kondíciókra: olyan lesz, amilyenné mi magunk alakítjuk. Egy darab kibernetikus tér most a Műcsarnokba költözött, lehet interferálni vele.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/04 28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=253