KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Révész György (1927-2003)

• Bori Erzsébet: Képfegyverek Beszélgetés Amerika médiaháborúiról
• Tillmann József A.: A lidércfény sebessége Paul Virilio: Háború és televízió
• Vágvölgyi B. András: Vágókép: Irak Médiaháború
MÉDIA
• György Péter: A mélypont Televíziózás Magyarországon
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Kishatárátlépés Berlin
• N. N.: Az 53. Berlini Filmfesztivál díjai

• Kovács Marcell: Dupla vagy senki Kultuszmozi: Brian De Palma Megszállottsága
• Varró Attila: A pillangó álma Femme fatale
FILMZENE
• Forrai Krisztián: Zenés látványkórház Fiatal film, fiatal zene
KÖNYV
• Kolozsi László: Utam Bergmannal Hűtlenek
KRITIKA
• Takács Ferenc: Hermész a Holocaustban A rózsa énekei
• Hirsch Tibor: Az 56-os szelvény Telitalálat
• Zoltán Gábor: Phil filmje Minden vagy semmi
• Gelencsér Gábor: Egy híján húsz Hétfő reggel
• Korcsog Balázs: A jelszónk: Melinda Bánk bán
• Vaskó Péter: Koldusoperett New York bandái
• Békés Pál: Rövidfilmek az időről Tíz perc
DVD
• Pápai Zsolt: Egyenes beszéd Napfényes Florida
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A számat figyeld
• Ádám Péter: Kínzó mindennapok
• Hirsch Tibor: Holly Woodi történet
• Mátyás Péter: Császárok klubja
• Vaskó Péter: A Nap könnyei
• Nevelős Zoltán: A mag
• Halász Tamás: Frida
• Köves Gábor: Donnie Darko
• Varró Attila: Egy veszedelmes elme vallomásai
• Vajda Judit: Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt
• Csillag Márton: Szakítópróba
• Wostry Ferenc: A Zu legendája
• Csillag Márton: Johnny English
• Csillag Márton: Tökös csaj
• Kovács Marcell: Széftörők

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Evolúciós filmmesék

Túl a biológián

Kömlődi Ferenc

Az evolúciós folyamat talán mégsem velünk ér véget: a sci-fi és cyberpunk gépemberei, embergépei, öntudatra ébredő masinái és a genetikusok teremtette szuperemberek akár a XXI. század első évtizedeiben valósággá lehetnek.

 

Darwin és az evolúció sokadik reneszánszát éljük. Evolúciós biológia, evolúciós algoritmusok – az organikus és a mechanikus rendszereket egyaránt az evolúció törvényei, logikája alapján értelmezzük. És vigyázó szemünket mind gyakrabban a köztes területekre, a senkiföldjére vetjük. Határsértő kimérákra, fura – hagyományosan dualista-dialektikus észjárással nem definiálható – szerzetekre. Kereszteződésekre, hibridekre, mutánsokra. Úgy tűnik, a korábbi fantáziálás valósággá érik: a cyborgok köztünk mozognak (igaz, másként, mint ahogy azt elhitették velünk), s e metaforikus-szimbolikus állapoton felbuzdulva, sci-fi írók és futurológusok különösnél különösebb eljövendő létformákról regélnek.

Donna Haraway szerint a cyborgok egyaránt lehetnek az állatok (egyéb organizmusok) és az ember vagy az önmagát ellenőrizni, vezérelni képes gépek és a homo sapiens kereszteződései, azaz organikus, illetve mechanikus cyborgok. Mindkét faj az evolúció teremtménye. Az első a biológián belüli határokat veszi semmibe, a másik viszont már nemcsak biológiai, de posztbiológiai terekben is kalandozik. A transzhumanista elméletek e kései, poszthumán mutációkat prognosztizálják.

Persze maga az ember, a (szintén homo sapiens) neandervölgyi rokont harmincöt-negyvenezer éve háttérbe szorító (valószínűleg elpusztító) homo sapiens sapiens is mutáns. A földi élet története permanens kereszteződések sora, egysejtűtől a többsejtűig, az első gerincestől a fő- és a legeslegfőbb emlősökig, egyszerű formáktól a komplexitás, a primitív, alig száz neuronnyi agytól a Szuperintelligencia felé. Tévedünk, ha azt hisszük, hogy az evolúciós folyamat velünk ér véget: a sci-fi és cyberpunk művészet gépemberei, embergépei, öntudatra ébredő masinái akár a XXI. század első évtizedeiben jelenné és valósággá lehetnek.

Róluk, a mechanikus félről szólnak a történetek. Pedig az organikus hibrid, a félig ló, félig ember kentaur már a görög mitológiában felbukkant. Igaz, a robotok ősei is: (az androiddal kiegészülő) történetük Hellásztól, De La Mettrie-n keresztül, a távoli jövőig ível. Isten szerepét átvevő teremtőjük, az őrült, a világtól elvonult, különös lényeken kísérletező tudós a klasszikus tudományos-fantasztikus irodalom emblematikus alakja, mint H. G. Wells Doktor Moreau szigetének és a regényből adaptált filmeknek a címszereplője. A „Természet rendjét” megbontó zsenit általában a hatalomvágy űzi, apokaliptikus pusztulásokat idéz elő, s mindig elnyeri méltó büntetését. Frankenstein teremtménye életre kel, az anyagátvitellel kísérletező tudós, Seth Brundle légyfejű szörnnyé alakul (David Cronenberg: A légy, 1986).

Génjeinket feltérképeztük, létet leheltünk Dollyba, a klónozott birkába, s megnyílt Pandora szelencéje: beláthatatlanok az ember-manipuláció távlatai…

Bryan Singer legutóbbi moziját, az X-MenA kívülállókat a genetika szeszélye folytán különös képességekkel felruházott mutánsok népesítik be. Lézerszemmel öl az egyik, másikuk ködöt fakaszt, a harmadik gondolatokban olvas… S ha „részterületekre szakosodott” képességeiket egyesítik, nincs olyan földi erő, mely megállítaná őket. Tudatuk a Star Trek: The Next Generation (1991) Borgjának, a borganizmusnak, a kollektív, „szétosztott” intelligenciának az előképe. Nem annyira fejlett, önállóbbak az entitások, nincs meta-idegrendszer, de a telepatikus hatalommal bíró irányítók, X professzor, illetve Magneto már a (kezdetleges) központi értelem metaforái.

Sajnos a mutáns (a cyborg) ábrázolásában az X-Men sem tér le a jól kitaposott hollywoodi ösvényről: minél látványosabb, annál hatásosabb. Tobzódunk a képi közhelyekben: a Farkas kézfejéből kinövő acélpengék a Terminátort, Küklopsz lézerszeme a Johnny Mnemonic (1995) implantátumait juttatják eszünkbe. (A paranoiás összeesküvés-elméletek pedig – a mutánsokban szintén bővelkedő – X-aktákat.)

Miként jelenítsük meg a megjeleníthetetlent? A tisztán organikus mutációk – akár az Alient, de (némi csúsztatással) a Star Trek klingonjait, vulkánjait, így kedvencünket, Spockot is közéjük sorolhatjuk – rendkívül plasztikusak, hitelesnek tűnnek. A valóság számos (látható, körülírható) modellel szolgál, talán a legismertebb a ló és a szamár kereszteződéséből világra jött öszvér. (Asimov Alapítvány-trilógiájának az Öszvér az egyik központi alakja…)

A mechanikus cyborg láthatatlan: a mikrochipes üvegcséket a bőr alá ültetik be. Vágások nyoma, egy-két heg; a lényeg emberi szemmel nem érzékelhető. (Az angol Kevin Warwick professzor első, ilyen jellegű – sikeres – kísérletét 1998-ban hajtotta végre.) De a Szárnyas fejvadász (1982) androidjai is ugyanúgy néznek ki, mint a homo sapiens, „csak” a belsejük teljesen más. A Videodrome (1982) Rennjének pisztolykeze szintén hihető. Azóta viszont semmi: a cyborg vagy robotbőrbe bújtatott ember (Robocop), vagy permanensen átalakuló gépi-organikus massza (Terminátor, Terminátor 2, Emlékmás). A tényleges esztétikai minőséget hordozó, vizuálisan is meggyőző példák (eXistenZ, Mátrix, Tizenharmadik szint) a „láthatatlan” trendet erősítik: a tökéletes (valóság-szimulakrum) virtuális terekben húsvér hősök kalandoznak. Természetfeletti képességeikre cselekedeteik során derül fény, külsejük, igaz, sejtet valamit, túl sokat azonban nem árul el. Ám miért kellene, hogy bármit is eláruljon? A szkennerre nincs ráírva, hogy szkenner (David Cronenberg: Agyfürkészők, 1980), a mutánsra sem, hogy mutáns. Viszont ha beindulnak, mint X vagy Magneto, akkor legyőzhetetlenek. Ezért félünk tőlük: köztünk élnek, lélegeznek, és mégis felismerhetetlenek.

Milyen jogok illetik meg őket? Az X-Men Kelly szenátora szerint veszélyesek az emberre, a családra, az amerikai népre. Nyilván kell tartani valamennyiüket, s ha a szükség úgy hozza, erővel is felléphetünk ellenük. Valahogy úgy, mint Harrison Ford tette a replikánsokkal. Idegenek, tehát – a klasszikus hollywoodi logika alapján – a vesztünkre törnek. Akár Asimov robottörvényeit is alkalmazhatnánk rájuk. Csakhogy a híres-neves törvények, egyrészt valódi (talán intelligens, talán nem) gépekről, másrészt, bár burkoltan, de lényegileg ugyanarról szólnak, mint a szenátor dörgedelmei: humán (organikus) sovinizmusról.

Kelly szenátor (akit aztán Magneto gonosz tréfából simulékony, minden résen átcsusszanó „szuperhőssé” változtat) úgy véli, a XXI. század legégetőbb problémája a mutánsok státuszának rendezése. Más kontextusban és teljesen ellentétes alapállásból, a (többek között) mesterséges intelligencia-kutató Ray Kurzweil szerint is, bár ő főként gépekről, gép-ember szimbiózisokról elmélkedik (The Age of Spiritual Machines, 1999). A két intelligencia-típust minduntalan egymáshoz méri, az összehasonlítás alfája és omegája az a Turing-teszt, amelyen eddig mindegyik masina megbukott. 2029-ig viszont sokat változik a világ, Moore törvénye érvényét veszti, az exponenciális növekedés (talán) hiperbolikus növekedésbe csap át, s ha így lesz, akkor a Különösség (Szingularitás), az új intelligencia öntudatra ébredése utáni időket éljük már.

A gépeknek és a mutánsoknak az emberrel azonos jogok dukálnak. Eleinte nem értjük, aztán elfelejtjük az X-Men morálfilozófiai dilemmáit. Az összes határ elmosódik, az összes terület köztes területté alakul. A gépi, a robot-evolúció pár évtized alatt juthat el addig, amire a „természetes” evolúciónak évmilliókra volt szüksége: az értelmes lények megjelenéséig. A két evolúció-típus szétválaszthatatlanul egymásba gabalyodik. Az események motorja a genetika, a nanotechnológia és a robotika. A multikulturalizmus szó újabb jelentésekkel gazdagodik.

A mutációk aranykorába lépünk. Az X-ember, a cyborg csak az első fázis. A technológiák olyan elképesztő szintre fejlődnek, hogy teljes morfológiai szabadságot élvezhetünk. Rájövünk a hosszú élet titkára. A prognózisokban egyre gyakrabban említik a transzbiomorfizmust, a földi halandók kozmikus halhatatlanokká alakulását. Talán a világűrt is belakhatjuk – digitális lelkekként, Isten-emberként…

Kései (XXI. század végi? XXII. századi?) utódaink a sci-fi irodalom és a transzhumanista elméletek távlataiból előbukkanó lényekkel érintkezhetnek. Igaz, csak akkor, ha testüket, szellemüket különböző, eleinte nano-, majd piko-, később femto-szerkentyűkkel felerősítették. Például az Asimov névre hallgató mesterséges intelligenciákkal, amelyeket azért teremtettek, hogy a homo sapienset szolgálják. Vagy a Santa Machinára keresztelt összeszerelő-AI párossal, a Genie-komplexummal. Emberszabású (homorf) és nem emberszabású (neomorf) poszthumánokkal, merevlemezre mentett, mesterséges valóságban, VR utáni AR-ben leledző infomorfokkal, atomi szinten is azonos másolatainkkal (xoxokkal), borganizmusokkal, és így tovább. Az Univerzumban kalandozva pedig többféle koncentrált, illetve szétosztott intelligenciával: Jupiter- és Galaktikus agyakkal s társaikkal. A mutáció a jövőben is az evolúció mozgatórugója marad.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/11 34-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3111