TelevízóPáskándi Géza: VendégségA besúgó antropológiájaLukácsy Sándor
A történetírás nemcsak Leonidasz nevét tartotta fenn, hanem Ephialteszét is, aki elárulta őt. A piktorok nemcsak Jézust festették meg az Utolsó vacsora asztalánál, hanem – ugyanannyiszor – Júdást. Az áruló úgy ragad a hőshöz – mondja Páskándi –, mint kullancs a jószághoz. Igaza van.
Árulót sokat és sokfélét ismerünk. Ha megkíséreljük osztályozni – Linné módjára – fajtáit, legfejlettebb alfajnak a besúgót kell tartanunk. Ő a szuper-áruló. Más egyszer követ el árulást; a besúgó folyamatosan. Közönséges árulásra bárki képes; a be-súgáshoz szakértelem kell.
Ezért nem mindegy, hogy kit alkalmazunk besúgónak. Süketet ne válasszunk. Henfer például, a derék egyetemi tanár, akinek Vörösmartyékról kellett jelentenie, semmire sem ment: hiába ült a szomszéd asztalhoz a Csigában, sajnos, nagyothalló volt. A szakszerű besúgó nem is a szomszéd asztalhoz ül, hanem közvetlenül a megfigyelendő mellé, paroláz vele, helyesel neki, együtt búsul, együtt lelkesedik. Egy kenyéren és egy hiten él áldozatával.
Az eszményi besúgó, azt hiszem, Delahodde volt. A múlt század negyvenes éveiben esztendőkig szorgosan tevékenykedett egy párizsi titkos szervezet tagjaként, maga is hirdette a társaság republikánus-kommunisztikus elveit, még verseket is költött, hogy buzgalma kitessék, végül bejutott a vezetőségbe. 1848-ban, a forradalom győzelme után, ügytársaival az új rendőrség irányítását vette kézbe. Ekkor azonban egy kis malheur történt: megtalálták az irattárban jelentéseit és a számlákat. Kollégái maguk elé rendelték és miután feltárták a terhelő dokumentumokat, pisztolyt adtak a kezébe: végezzen magával. Delahodde azonban nem jött zavarba; „te is besúgó voltál, te is, te is...” – és sorban mutatott vádlóira, majd emelt fejjel távozott.
Az esetből kiderül, hogy a megbízó nem bízik a besúgó erkölcsében, s ügynökét is megfigyelteti. Napóleon két rendőrséget tartott, hogy egymást figyeljék, s egy harmadikkal, melyet postaügyi minisztériumnak becéztek, mindkettőt ellenőriztette. Ez szép pénzbe kerülhetett. Ha egy kormány ismerni akarja a kormányzottak véleményét, olcsóbb, ha engedélyezi a szabad sajtót. Metternichet egyszer megkísértette ez a gondolat: lapengedélyt adott Kossuthnak. De hamar megbánta s visszavonta. A besúgásnak nagyobb hagyománya és presztízse van, mint a sajtószabadságnak.
Mindezt tudta már a XVI. század, s jól tudja Páskándi is. Színművében nagystílű besúgót szerepeltet: Socinót, s ideális feltételeket teremt számára: vendégségbe küldi Dávid Ferenchez. Ott aztán csakugyan egy kenyéren és egy hiten élnek. Szerepel a bizalmatlanság is: Blandrata, a megbízó, besúgóját Máriával, a megfigyelt cselédlányával ellenőrizteti.
A történetírás nem tud erről a vendégségről. A valóságos Dávid Ferenc – aki katolikus papként kezdte, majd végigjárta a reformáció valamennyi hitelvi állomását, egészen a szentháromság-tagadásig – nyíltan prédikálta nézeteit, s végül országgyűlési határozat juttatta börtönbe, ahol aztán félév múlva meghalt, 1579-ben. Nem unitárius hitének lett áldozata, hiszen csaknem egész Erdély ezt a vallást követte, unitárius volt ellenfele, Blandrata is. Ami Dávid Ferenc fejére hozta a bajt, örökké nyugtalan szelleme volt, az, hogy a hitújításban nem akart megállni. Itt a földön remélte megvalósíthatni Isten országát: „Az próféták oly békességről mondanak nekünk jövendőt, mely soha még nem volt, mert akkor minden fegyvernek el kell veszni és megégettetni, a szablyákból szántóvasak lesznek, az haragos vad bestiák nem ártanak, és oly békesség leszen, hogy soha semmi háborúságnak helye ne legyen.” Aki utópiában hisz, aki kezében véli tartani a jövő kulcsát, általában dogmatikus gondolkodású, s ha teheti, maga sújt le üdvösséges zsarnoksága nevében. Ilyen lehetett Dávid Ferenc is. Ellentétben Blandratával, aki a hitforradalom elért eredményeinél megállni, azoknak biztonságos alapot teremteni kívánt. Realizmusa ütközött ösz-sze egy fékezhetetlen szellem szárnyalásával.
A gondolkodásnak és cselekvésnek e két típusalakját, mondhatni, minden mozgalom létrehozza. Páskándi színművének nyomtatott szövegében e mozgalmi jelleg dominál; erős hangsúlyt kap, hogy mindenki unitárius: a besúgó, sőt a cselédlány éppúgy, mint a két antagonista; a besúgás – és a rá alapozott hamis ítélet – egy belső konfliktus erőszakos megoldásának eszköze, s a szerepek akár fölcserélhetők: bármelyikük lehetne megfigyelő és megfigyelt. A tévéváltozatban Páskándi – megtartva számos mozgalmi utalást – elvontabban és filozofikusabban fogalmaz: a besúgásról mint már-már az emberi létnek egyik alaphelyzetéről van mondanivalója; amit elmond, az már-már a besúgás antropológiája.
Ha merész dolog is ezt állítani: Páskándi tévédrámája irodalmunk leginkább antropológiai színművének, Az ember tragédiájának rokona. Négysarkú szerkesztés ott és itt: Madáchnál a válhatatlan Ádám és Lucifer párharca, Éva kísérő szólamával, s a láthatatlan Űr eldöntő szava; Páskándinál az összezárt Dávid Ferenc és Socino szópárbaja, Mária népi kommentárjaival, s mindannyiuk fölött úrként a láthatatlan (katolikus) fejedelem – akinek Blandrata csak közvetítő közege.
Ebben a szűk, négysarkú térben Páskándi – és a rendező: Mihályfi Imre – hallatlan feszültséget tud teremteni. Mivel a dramaturgiai feladvány nem valamely valóságos történelmi helyzet csomójának megoldása, a párbeszédek váratlan fordulatokkal érintgetik a legfontosabb emberi kérdéseket, a szabadságtól az ölésig, mindannyiszor sub specie delationis, a besúgás aspektusából. Páskándi esszé-drámáját, melyben nincs mozgás, helyváltás, történés, a gondolatok magasfeszültségének izgalma élteti.
S a kitűnő színészi játék. Kállai Ferenc és Darvas Iván nemcsak elmondja Dávid Ferenc, illetőleg Socino gondolatait, hanem gyötrődve megszüli, majd sorsaként elviseli őket.
A besúgás, mely anyagot szolgáltatott egy hamis perhez, meghozza gyümölcsét: Dávid Ferencet elvezetik a poroszlók. A besúgó magára marad művével. Ekkor vészt hozón belép a poroszlók kapitánya. Darvas Iván rámered; „ne öljetek meg!” – bukik ki a száján a szó; arca ellapul, mintegy összetaposottá válik, iszonyatával betölti a képernyőt, hullamerevvé lesz. A besúgó arca, aki végigélte egy emberi szerep minden fázisát, a tiltakozástól a vállalásig, a ragaszkodó önáltatástól a végső züllésig és – íme – a becsapottságig. „Ember volt...” – mondja Kosztolányi novellájában egy szemtanú Caligula friss teteme fölött. Néha oly szörnyű embernek lenni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1037 átlag: 5.49 |
 |
|
