KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Monteiro halálára
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: A forgatókönyv biankó csekk Beszélgetések a Sorstalanságról
• Jeles András: Az ötödik elbeszélő Feljegyzések a filmrendezésről
• Horeczky Krisztina: Ez így rendben van Beszélgetés Jeles Andrással
• N. N.: Jeles a Filmvilágban
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Neo és a hangyabolyok Ember/gép a Mátrixban
• N. N.: Cyber-filmek
• Beregi Tamás: Álommátrix, ébrenlétnarkózis Internet és virtuálvalóság
• Pápai Zsolt: Mátrix-appendix Animátrix
• Herpai Gergely: Gépbe töltve Enter the Matrix

• Vágvölgyi B. András: Gyilkos kölykök elégiája Bowling for Columbine
• Návai Anikó: Egy elmulasztott tekeóra Columbine-ban Beszélgetés Michael Moore-ral
• Takács Ferenc: Író a moziban Graham Greene és A csendes amerikai
NŐ-IDOLOK
• Bikácsy Gergely: Nőrület, rút szépség Psychosissimo

• N. N.: Brian De Palma filmjei
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: Polgári minimum Magyar függetlenfilm
• N. N.: Az 50. Országos Függetlenfilm Fesztivál díjai

• Antal István: Brakhage átalakult Avantgarde szabadság
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Halott ember Billy Wilder: Gyilkos vagyok
KRITIKA
• Forgách András: Kitanulni Kitanóból Bábok
• Fliegauf Benedek: Üzlet a sorssal A fiú
• Köves Gábor: Kint is vagyok, bent is vagyok Az utolsó éjjel
KÖNYV
• Murai András: Határeset Néprajzi filmezés Magyarországon
DVD
• Pápai Zsolt: Köztes szerep George Waggner: A farkasember
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Légy ott a hetesen
• Tosoki Gyula: Kilenc királynő
• Vaskó Péter: A harcos
• Pápai Zsolt: A sötétség leple
• Hungler Tímea: Félix és Rose
• Vincze Teréz: A Vénusz szépségszalon
• Kovács Marcell: Álomcsapda
• Mátyás Péter: Ki nevel a végén?
• Varró Attila: X-Men 2
• Varró Attila: ÖcsiKém
• Varró Attila: Beszéljünk a szerelemről
• Csillag Márton: Veszett vad

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kortársunk, Shakespeare

Shakespeare-zsánerek

Varró Attila

Hubai Gergely

Szabó Noémi

A kortárs Shakespeare-adaptációk előszeretettel használnak erős műfajokat a közönség megnyerésére, sőt az az érzésünk, mintha egyes klasszikusok saját zsánert is választanának maguknak a tömegfilm kelléktárából.

Macbeth (gengszterfilm)

 

Tekintve, hogy a ’30-as évek bűncézár-klasszikusai Shakespeare skót tragédiáját használták fő ihletforrás gyanánt a napilapok bűnügyi krónikái mellett (a Sebhelyes arcúban Ben Hecht számos konkrét motívumot is felhasznált barátgyilkosságtól az erődostromig), nem meglepő, hogy a Macbeth kortárs zsánerolvasatainak sorát egy gengszterfilm, a brit Joe Macbeth nyitja 1955-ben. A műfaj azóta is tartja vezető pozícióját az adaptációknál, sorra véve nemzeti tömegfilm-gócpontokat Hollywoodtól (Érinthetetlenek, 1991) Ausztrálián át (Macbeth, 2006) Bollywoodig (Maqbool, 2004); kortárs bűnszcénákat a müncheni Rave Macbeth partidrog-bizniszétől a Los Angeles-i Mad Dawg gettó-gengszterein át a Macbeth on the Estate lakótelepi huligánjaiig Birminghamben. A Macbeth zsánerválasztása főként a hagyományosabb mob-filmek esetében egyértelmű (Joe Macbeth-től Maqboolig), elvégre hol máshol találnánk meg napjainkban a hajdani feudális hierarchiát elevenebben, mint a szigorú hűbéri láncra, rokoni örökösödésre és sírig tartó lojalitásra épülő maffiaszervezeteknél – amelyek vezetőjét csupán egyetlen szótag (king/kingpin) választja el a királyoktól. A kortárs gengszterolvasatok egy korábbi társadalmi berendezkedés evolúciós zsákutcáiként mutatják be a nagyvárosi alvilágot, ahol a nagyfőnök előkóstolót alkalmaz a merényletek ellen (Joe Macbeth), a főhadiszállások szigorú erődítésű lovagvárak a gettók szívében (Érinthetetlenek), és az élet minden komoly döntéséhez felsőbb jóváhagyás szükségeltetik, legyen az akár a szerelem és házasság (Maqbool). A gengszter-Macbethek nem a 20. századi „amerikai álom” tragikus megtestesítői, miként a sebhelyes arcú közellenségek sem voltak azok klasszikus fénykorukban, hanem egy erőszakon, elnyomáson és vérbosszún alapuló anakronisztikus rendszer képviselői, ahol elég végezni a lépcsőn felettünk állókkal a csúcsra kerülésért: a sötét vadkapitalizmus barbárjai a gazdasági válságokba belerokkant demokratikus társadalom szemében, bálványok helyett inkább bűnbakok.

Miként Orson Welles korhű Macbeth-adaptációjában a pogányság és keresztény rend ütközeteként látta a skót than történetét, úgy a kortárs bűndráma-olvasatok is felhívják a figyelmet a gengsztermiliő ősi, rituális vonásaira, amelyek a mai napig jelen vannak ezekben a zárt hierarchiákban (legyen szó brutális beavatási szertartásokról vagy akár az ellenség testének konkrét elfogyasztásáról). Noha a gengszterverziókban a vészbanyák rendre elveszítik irracionális vonásaikat (hol szubjektív álomfigurákká válva, mint a melbourne-i Macbeth sírgyalázó, fehérmájú fruskái vagy a Lakótelepi Macbeth szurtos kamaszkölykei, hol egyszerű jövendőmondókként ábrázolva, mint az Érinthetetlenek olasz jósai vagy a Maqbool horoszkópkészítő rendőrpárosa), a főhős babonás hite előjeleikben, jóslataikban mindenféle misztikus segédletek nélkül is bőven elég egy királygyilkossághoz. Miként Shakespeare-nél, a boszorkányok itt sem csupán a belső vágyak szószólói, hanem konkrét kiváltói, katalizátorai azoknak: a gengszterverziók többnyire meg is őrzik fenyegető figuráikban azt a sorsirányító alvilági erőt, ami a szervezett bűnözés véres, barbár mindennapjaiban az egyetlen felsőbb hatalmat jelenti. Az az egyenlőségjel, ami az „alvilág” szó mitikus és profán jelentése közé kerül, a gengszterfilmben jóformán Sternberg 1927-es Underworldje óta jelen van – a kortárs Macbeth-olvasatok csupán becsatlakoztak az ötvenes évektől egy műfaj életébe, ami biztosította számukra a működésükhöz szükséges feltételeket: egy olyan kíméletlen, primitív zárványvilágot, ahol az élet valóban csupán „zengő tombolás” és a „bűn erősíti a bűn műveit”.

Varró Attila

 

 

A vihar (fantasztikum)

 

Bár számtalan filmes feldolgozást ihletett, A vihar Shakespeare egyik legfilmszerűtlenebb alkotása; az amúgy is sovány cselekményt egyedül a főszereplő Prospero akarata és hatalma alakítja, így váratlan fordulatok helyett bölcseleti kérdések kerülnek előtérbe. A mű számos értelmezési keretet kínál, de igen kevés műfaji támpontot ad, így műfajukat illetően az adaptációk is meglehetősen vegyes képet mutatnak. Az eredeti szöveg mesei elemei egyrészt fantasztikus filmek sorát ihlette (Résan till Melonia, 1989; The Tempest, 2010), de egy kisebb ellentétes trendet is generált, ahol a varázslatos eseményeket valósághű változatokra cserélték (Yellow Sky, 1948; Vihar, 1982). A fikciós filmek műfaji besorolásakor figyelembe kell vennünk, hogy az adott film világképe hogyan viszonyul a saját valóságérzékelésünkhöz. Paul Mazursky 1982-es Viharjában egy elvált értelmiségi apát utolér a kapuzárási pánik, így hirtelen ötlettől vezérelve elrabolja a saját lányát hűtlen feleségétől, hogy egy görög szigeten bujkálva tengesse tovább életét. A Yellow Sky western-miliőbe helyezi a történetet egy bölcs aranyásó unokája és egy bandita románcává szelídítve. Ezek a parafrázisok a kalandfilmek családjába tartoznak; a „hihető” kategóriáján belül lazítják a valóság szabályait.

A Vihar-adaptációk esetében túlsúlyban vannak a fantasztikus filmek; híven az alapműhöz, ez a filmcsoport már struktúrájában is felülírja a valóság szabályait. Az Utazás Meloniába című svéd animációs gyerekfilm például még az eredeti szövegnél is messzebbre rugaszkodik, nem csupán varázslattal és mágikus lényekkel tágítja a valóságtudatunk határait, hanem robotokat és beszélő zöldségeket is felvonultat. Julie Taymor 2010-es adaptációja viszont a szöveghű feldolgozás mellett klipesen elvont képi világgal idézi meg az eredeti mű lírai betoldásait.

A kalandfilmek és a fantasztikus filmek határán helyezkednek el a science fiction feldolgozások: John Carpenter 1981-es posztapokaliptikus disztópiája, a Menekülés New Yorkból alig vonultat fel technikailag elérhetetlennek tűnő eszközt, inkább az alaphelyzet abszurditása az, ami a fantasztikumhoz közelíti a filmet (New York egyetlen hatalmas börtön, ahol az elítéltek saját társadalmat hoztak létre). Az 1956-os A tiltott bolygó sokkal merészebb jövőképet fest Carpenter New York-jánál, viszont kínos részletességgel szolgáltat magyarázatot fiktív világa minden fogaskerekéről. Szintén kissé átmeneti jellegű Jack Bender 1998-as, bizarr műfajkeveredést mutató tévéfilmje, amelyben az amerikai polgárháború idején egy nagybirtokos földesúr vudu-mágia gyakorlásába kezd a mocsárvidék rejtekében.

A Vihar szövege tehát vendégszerepelt már számos realista és jó néhány fantasztikus műfajú filmben is: meglepő viszont, hogy csak a fehér fantasztikum, a fantasy határáig merészkedtek eddig a rendezők, Prospero hübrisze, és Caliban érzékletesen megrajzolt aljassága és rútsága eddig egyetlen alkotót sem ihletett horror-átiratra.

A két leginkább szerzői adaptáció, Derek Jarman és Peter Greenaway változatában (A vihar, 1979; Prospero könyvei, 1991) az obszcén, perverz és naturalista képek nagyban idézik a fekete fantasztikum nyomasztó hangulatát, A tiltott bolygó pedig annak ellenére, hogy alapvetően sci-fi szöveg, felhasználja az egyik legalapvetőbb horror-klisét, a tudattalanból a valóságra szabaduló monstrum motívumát – a valódi horror-vihar azonban még várat magára.

 

Szabó Noémi

 

 

Rómeó és Júlia (musical)

 

Rómeó és Júlia történetét a film születése óta tucatnyi alkalommal mesélték el, de a rivalizáló családok gyermekei között szövődő szerelem tragédiája akkor működik legérdekesebben, amikor a konfliktust új környezetbe ültetik át. Ezekben az esetekben a zenének természetesen kulcsszerepe van a Bárd szövege és az aktualizált környezet közötti távolság áthidalásában. Leonard Bernstein West Side Storyjában (1961) például a Puerto Ricó-i bevándorlókból verbuválódott „Sharks” és a helyi srácokból álló „Jets” összecsapásaiban a latin zene és a New York-i jazz párbaja erősít rá az etnikai konfliktusra – ez a jól ismert példa később jó mintául szolgált a kevésbé ismert, perifeérikus Rómeó és Júlia-adaptációkhoz.

Bizony, a tinédzser szerelmesek történetéből már szinte minden létező kultúrkörben készültek feldolgozások. Charles T. Kanganis Rome & Jewel (2008) variációjában például a Los Angeles-i faji villongások adják a tragédia hátterét, a zenében Eric Monsanty hip-hop producer dalai követik a cselekményt a közönség „pofájába vágó” bevezetőtől a telefonba improvizált freestyle szerelmi vallomásig. A műfaji spektrum másik végén szereplő bizarr gyöngyszem a Troma Entertainment nevével fémjelzett Tromeo and Juliet (1996), mely a stúdiótól megszokható erőszakos körítésben dolgozza fel a történetet. A hiperaktív zene a gagyi romantikus montázsoktól az erőszakos elektronikáig minden túljátszott zenei csavart felvonultat, hogy kihangsúlyozza a túlpörgetett film abszurd elemeit.

Persze nem minden adaptáció elégíthet ki minden igényt. Az Angliában készült Bollywood Queen (2002) Preeya Kalidas és James McAvoy főszereplésével készült, célja a Bárd történetének összekapcsolása az indiai filmek kötelező kellékeivel. A váratlan dal- és táncbetétetekkel tűzdelt alkotást meglehetősen vegyes fogadtatás érte, hiszen a produkció a főhősnőn kívül nem használt indiai stábtagokat, így a bollywoodi stíluselemek legjobb esetben is csak gyenge utánzatnak tűnhettek. A műfaj rajongóit felháborító tiszteletlenség és az átlagnézőt összezavaró betétek között főleg az a réteg értékelte pozitívan a filmet, akik megfelelő háttérismeretek révén szatíraként tekintettek a Bollywood Queen stíluskavalkádjára.

Természetesen nincs minden Rómeó és Júlia modernizáció eleve bukásra ítélve. A puristákat tán még felháborította Baz Luhrmann Rómeó + Júlia (1996) adaptációja, ám a történet nemcsak filmként, hanem soundtrackként is sikeres lett, egyszerre ismertette meg a fiatalokkal Shakespeare művészetét és a The Cardiganst is. Legutóbb Sir Elton John álmodta újra Rómeó és Júlia történetét, a rossz szóvicc köré épülő Gnómeó és Júliában (2011) animált kerti törpék játsszák újra a Montague és Capulet párharcot, a film szülőatyja természetesen saját dalait is felhasználta a meglepően nagy anyagi sikert hozó filmben. A „Crocodile Rock” vagy „Rocket Man” különlegessége, hogy Sir Elton nem csak újra felénekelte a számokat, hanem átírt szöveggel aktualizálta a slágereket a törpe konfliktus megoldásához.

Bár a fentebbiek közül néhány kísérlet meglehetősen furcsának tűnik, Franco Zeffirelli 1968-as filmje óta nagyon nehéz korhű adaptációt készíteni a drámából. A Rómeó és Júlia tényleg az a klasszikus, amivel érdemes kicsit játszadozni – a jó zeneválasztás viszont megkönnyíti az első sokkhatás feldolgozását.

Hubai Gergely


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/08 10-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11168